Harry Potter és a Varázslók Háborúja 18.

18. fejezet
A tékozló fiú

Harry az ebédidő alatt egyszer sem hozta szóba megmagyarázhatatlan kudarcát, mely percről percre jobban dühítette, s érzelmei kiültek az arcára is. Muriel néni meg is kérdezte tőle, hogy miért ilyen haragos, attól tartott, talán nem tetszett Harrynek a könyv. Harry a tőle telhető legnagyobb udvariassággal nyugtatta meg az öreg hölgyet, hogy a könyv remek, csak nem érzi magát túl jól.
Végül úgy határozott, alszik rá egyet, hátha másnapra megoldódik a problémája – de tévedett. Első dolga volt reggel, hogy kitisztult fejjel, frissen, nyugodtan a szalonba menjen és megidézzen egy patrónust. Azonban a szarvas nem bukkant fel, csak a makacs ezüstös felhő keringőzött Harry orra előtt.

Bosszúsága és rossz kedve tekintélyeset csökkent reggeli után, mikor Bill és Mr Weasley kíséretében megérkezett Ginny a karácsonyi szünetre. Harry már várta, hogy újra találkozzanak, de az előző nap eseményei kiverték a fejéből a találkozást – ám most épp fordítva történt.
Ginny sorban köszönt barátainak, Harryt pedig a többiek előtt a szokásos diszkrét öleléssel és puszival üdvözölte.
- Ginny, ülj le és egyél – invitálta Hermione a lányt, de Ginny elutasított mindenféle reggelit.
- Köszönöm, de nem tudnék most enni – mondta fintorogva. – Kicsit rosszul vagyok, a fejem is fáj. A suliban egy csomóan lebetegedtek a karácsony közeledtével. Tudjátok, nátha, meg ilyesmi… Inkább felmegyek a szobánkba és kipakolom a bőröndöm – tette hozzá és távozott.
- Harry, nem akarsz segíteni? – fordult vissza a lépcsőről Ginny.
Harry egy pillanattal később már rohant is fel a lépcsőn.
Vasárnap lévén a Főnix Rend tagjai közül többen látogattak el a főhadiszállásra, mint rendesen. Többek közt a rég nem látott Kingsley Shacklebolt, aki a mugli miniszterelnök irodájában látott el biztonsági feladatokat; Dedalus Diggle, aki most Mundungus helyét tölti be, mint „alvilági hírhozó” – kapcsolatba lépett a varázs világ hírhedt lókötőivel, csempészeivel, hogy a halálfalók nyomára bukkanjanak. És Bill is visszajött Roxmortsból, hogy beszéljen a koboldokról.

Vacsorára betoppant Lupin és Tonks is, akik egyenest Roxfortból érkeztek, ahol McGalagonynak tettek jelentést a Voldemortot követő különböző csoportokról (Grayback vérfarkasairól, akik három vámpírral szövetkezve tervezik a brutális farkasember kiszabadítását Azkabanból). Mikor Harry megpillantotta a kézen fogva érkező Lupint és Tonksot, azonnal eszébe jutott, mi történt egy éve, mikor a fiatal lány kiszabadította szorult helyzetéből a Roxfort Expresszen, és visszakísérte a kastélyba. Az eléjük siető Piton tudatta vele, hogy Tonks patrónusa megváltozott, s most egy farkas formáját ölti, amit a Lupin iránti – eleinte viszonzatlan – szerelme váltott ki.
Harry arra gondolt, hogy talán vele is valami hasonló történhetett, s emiatt támadtak gondjai a bűbájjal.

Mrs Weasley vacsorájának elfogyasztása után a Főnix Rendje tagjai a dolgozószobában ültek össze tanácskozni. Harry, Ron és Hermione is jelen lehetett, már senki nem kérdőjelezte meg a jogosultságukat – mindenki egyöntetűen azon a véleményen volt, hogy a három fiatal kiérdemelte, hogy a Rend tagja legyen, ráadásul Harryt sokan immár afféle vezetőként fogadták el. Ösztönösen elhallgattak, ha megszólalt, és figyelték minden szavát.
Éppen Bill emelkedett szólásra, mikor Harry elkalandozó gondolatai visszatértek a jelenbe.
- Egyértelmű, hogy Andalgó Ampók tartja kezében a lázadást, Ragnok csak egy báb – mondta a vörös hajú fiú, akinek arcán erős szálú szőr nőtt, ami az arcáig leért. Harry emlékezett Mr és Mrs Weasley egy fojtott hangú beszélgetésére, hogy legidősebb fiúk a Szent Mungó gyógyítói szerint csak hordozza a vérfarkas kórt, de nem ütköznek ki rajta a betegség súlyosabb tünetei. Ennek ellenére Bill nem maradt a régi teljes valójában.
- Andalgó…? – jegyezte meg csendben Ron, s fintorogva elhúzta a száját. Hermione belekuncogott a tenyerébe.
- Az Állomás és a Transzformációs Kutatóintézet után már Azkabant is az ellenőrzésük alatt tartják – folytatta Bill. - Az elvarázsolt páncélokkal, amiket ők ferrumoknak neveznek, elfoglalták az egész szigetet…
- Mi történt a rabokkal? – kérdezett közbe Lupin.
- A koboldokat azonnal kiengedték – ez várható volt -, de rögtön utána kötöttek egy tűzszünetet, és megegyeztek a Minisztériummal, hogy a foglyaikat elvihetik, ahova akarják.
- Néhány auror kíséretében át is vettük őket – szólt Mr Weasley. – Most az Auror Parancsnokságon tartják a könnyebb eseteket, a halálfalókat meg lefagyasztották...
- Mit csináltak velük? – kérdezte Harry.
- Jégbe fagyasztották őket, amíg nem találnak jobb helyet nekik.

Harrynek feltűnt, hogy Muriel néni rosszallóan hajtogatta a fejét.
- A miniszter őrjöngött, mikor megtudta mi történt Azkabannal – mondta Kingsley. – Parancsba adta minden kobold azonnali letartóztatását.
- Huh, abból nagy botrány lesz – jegyezte meg Mr Weasley.
- Az biztos. Ilyen intézkedést nem adtak ki már vagy háromszáz éve…
- Kettőszáz-harminchat éve – javította ki Hermione Kingsley-t. – Az utolsó óriásháború idején adták parancsba minden óriás kiűzését az országból. Ez persze később módosult…
- Akárhogy is, a koboldokat nem lehet kiűzni. Kíváncsi vagyok, mit forral Scrimgeur – mondta Lupin és megvakarta az állát.
- Nem tervez az semmit – szólalt meg Harry mogorván. – Teljesen őrült a pasas. Meg kell állítanunk.
- Harry?! – kiáltott fel Hermione. – Hogy mondhatsz ilyet?!

A lány nem volt egyedül a döbbenetben, s Harry utóbb maga is belátta, hogy meglehetősen szokatlan dolog volt egy rakás aurornak azt tanácsolni, hogy szálljanak szembe a mágiaügyi miniszterrel. Csakhogy ezek az aurorok egyben a Főnix Rendje tagjai is voltak. Harry magában már el is döntötte: ha egyes aurorok inkább a minisztert választják a Rend helyett, hát tehetnek neki egy szívességet. Ő Ampókot választja, s tudta, hogy Dumbledore is így tett volna.

A tanácskozás után a Rend tagok egymás után elhagyták a tükörvilágot, majd ki-ki ment a maga dolgára. Miután Harry is kilépett a napfényes tópart képét formázó varázsos helyről, megvárta, amíg mindenki elhagyja a dolgozószobát, majd odament az utolsónak kilépő Tonkshoz és Lupinhoz.
- Tonks, várj egy pillanatra – szólt Harry a rózsaszín hajú lány után.
Tonks és Lupin megálltak és mindketten kíváncsian felé fordultak.
- Beszélni szeretnék veled… négyszemközt – tette hozzá Harry és egy bocsánatkérő pillantást eresztett meg Lupin felé.
Lupin biccentett és távozott Mordon nyomában.
- Hú, ez komolynak hangzik – jegyezte meg nevetősen Tonks, miután kettesben maradtak. Harry is elmosolyodott halványan, de csak udvariasságból.
- A tanácsodra van szükségem, illetve talán a segítségedre is – bökte ki Harry. - Én… nem tudok patrónust idézni.
Tonks eltátotta a száját, és egy pillanatig megütközve nézett Harryre, majd hirtelen megrázta a fejét és nagy komolyan a fiú vállára tette a kezét és a szemébe nézett.
- Történt valami? Megváltozott valami? – kérdezte tőle.
Harry széttárta a karjait.
- Nem tudom… - vallotta be. – Fogalmam sincs, mi változhatott meg.
- Sok minden kiválthatja. Érzelmi megrázkódtatás, szerelem, akármi…
Harry megköszörülte a torkát.
– Tonks, veled hogyan történt, mikor megváltozott a patrónusod?

A lány szív alakú arca alig láthatóan elpirult, és lesütötte a szemét. Szája sarkában titokzatos mosoly bujkált.
- Oh, értem… - dünnyögte Harry és bocsánatkérő mosollyal nézett Tonksra. – De nem voltak gondok, mikor az új patrónusodat idézted? Nem ment nehezebben?
- Dehogynem – bólintott a lány. – Majdnem az elejéről kellett kezdenem a tanulást… de ebben mindig tehetséges voltam, szerencsére – akárcsak te! – bökött Harry mellkasára.
Tonks egyszerre gyanakvó arccal nézett Harryre.
- Biztos, hogy nem történt valami? – puhatolózott Tonks. - Bármi, ami… talán a nagymamáddal kapcsolatosan?
Harrynek eszébe jutott, min gondolkozott, mikor Edevis tükre – pontosabban annak másolata – előtt állt. Emlékezett rá, hogy akkor milyen érzés kerítette hatalmába: tudatosult benne a változás, amin keresztül ment az elmúlt hat évben.

Tonks látta a Harry arcán átsuhanó árnyékot, és elmosolyodott. Harry összeszedte magát és megpróbálta szavakba foglalni a történteket.
- Tegnap valami olyasmi történt, ami ráébresztett arra, mennyire megváltoztam azóta, hogy Roxfortba járok. Eddig észre sem vettem a változást, csak éltem… De most valahogy már nem érdekel, mi történt a múltban.
Tonks megértően bólintott.
- Ez épp elegendő ahhoz, hogy a patrónusod eltűnjön – mondta. – Tudom, milyen formát öltött régen, és hogy miből táplálkozott. Ha tegnap valóban lezártad a múltad, és ráébredtél, hogy azok az emlékek, amikből a patrónusod eredt, már nem töltenek el olyan örömmel, mint előtte, akkor bizony újra kell kezdened, Harry.
Harry idegesen fújt és a fejét hajtogatta. Kezdheti előröl a tanulást! Épp, mikor megtalálta, hogy mihez ért igazán. Ennél bosszantóbb dolgot nehezen tudott elképzelni.
- Figyelj – szólt Tonks -, ha elfogadod a segítségemet, az ünnepek alatt itt leszek, és együtt visszahozhatjuk a patrónusodat – vagyis egy új patrónust, mert nem hiszem, hogy a szarvasod visszatérne.
Harry hálásan bólintott.
- Kösz, Tonks. Nagyon köszönöm.
- Semmiség.

A következő napokban mindenkinek sok dolga volt a Rendből, de a beszélgetésük után három nappal, közvetlenül karácsony előtt Tonksnak sikerült időt szakítania Harryre – annál is inkább, mert ő is átlátta a helyzet komolyságát.
Ron, Ginny, Hermione és Paulina a délelőttöt a nappali feldíszítésével és karácsonyfa állítással töltötték, Harry pedig rosszullétre hivatkozva kivonta magát ebből – s Tonks javaslatára a szalonba mentek.
- Jó, akkor lássuk, hogyan próbálkoztál eddig – mondta a lány.
- Oké… - motyogta Harry és előhúzta pálcáját.
Maga elé emelte az üres szobába és némán elvégezte a varázslatot. A pálcából ezüstös felhő tört elő, s kavarogva lebegett Harry előtt, formátlanul, alaktalanul. Csak pár pillanatig látszódott, gyorsan halványulni kezdett, majd teljesen elenyészett.
- Aha. Mire gondoltál közben? – érdeklődött Tonks.
- Arra, hogy milyen érzés volt megismerni Siriust, az igazi oldalát. Mikor megtudtam, hogy ártatlan volt – felelte Harry csüggedten.
- Szerintem próbálj meg olyasmire koncentrálni, ami újabb – javasolta Tonks. – Az emlékek idővel megkopnak, akár boldogok, akár rosszak, de a remény már más tészta!
Harry elmosolyodott. Milyen jó, hogy megismerte a vágyait, mikor belenézett a tükörbe. A végén még kiderül, hogy Muriel néni tükrének van valami haszna is…
- Felkészültél, Harry?

Harry felidézte magában a tükörben látott képet, a barátait épen-egészségesen, önmagát győztesen. Elképzelte a Voldemort feletti diadal érzetét, melyet már annyiszor átélt, tizenegy-tizenkét évesen, azokban az időkben, mikor még senki se tudta volna megmondani, hová fog vezetni kettejük véget nem érő ellentéte. Harry azonban elhessegette fejéből Voldemortot, minden vele kapcsolatos gondolatot – az ő boldogságában nincs helye a nagyúrnak. Abban csak Weasleyéknek, Hermionénak, Hagridnak, Lupinnak és Tonksnak van helye. Rájuk gondolt, az örömükre, a boldog pillanatokra, melyeket ezek után fognak átélni. Harry elraktározta magában ezt az érzést, végül bólintott.
Tonks elmosolyodott és várta, mi történik.
Harry újra felemelte pálcáját, és átadta magát a boldog jövőnek. Aztán hangosan kimondta a varázsigét:
- Expecto Patronum!

Fénylő felhő robbant ki a pálcából, hosszan, erősen – sokkal erősebben, mint az előbb. Határozottan leereszkedett a padlóra és elterült, de formát nem öltött. Harryn azonnal úrrá lett a kudarc érzete, s a füstfelhő ekkor eloszlott.
- A fenébe! – morgolódott Harry, de Tonks nem csüggedt.
- Ez sokkal jobb volt, mint az előbb – jegyezte meg a lány. – Elárulod, mi járt a fejedben?
Harry rögtön válaszolt:
- A barátaimra gondoltam, hogy életben vannak mind, és boldogok…
- És Tudodki? – kérdezett rá Tonks.
Harry megrázta a fejét.
- Ez egy kicsit kevés, nem gondolod? – szólt közbe a lány. – Nem emlékszel, mit tanított Remus?

Harry felkapta a fejét és éberen figyelt. Lehet, hogy alapvetően rosszul csinál valamit? Megfeledkezett volna a patrónus idézés egyik lényegéről?
- A barátaid most is élnek és boldogok – többé-kevésbé. Te egy olyan helyzetet képzeltél el, amiben minden ugyanúgy van, mint a háború előtt – folytatta Tonks, és közben leült egy kanapéra.
Harry hevesen tiltakozni kezdett:
- Dehogyis, én a Voldemort bukása utáni életünket képzeltem el – mondta hevesen. – Mi lenne annál jobb, mint…
- És gondolod, hogy ez fog történni? – szólt közbe hirtelen egy csendes nyugodt hang a szalon ajtaja felől.

Harry megpördült és Lupint látta, amint fáradtan mosolyogva álldogál egymagában. Nagyon gyengének és sápadtnak tűnt, ami nem csoda. Csak nemrég múlt el a telihold.
Harry pár másodperces késéssel kezdte csak felfogni, mit mondott Lupin.
- Hogy érted ezt? – tárta szét a karjait Harry.
Tonks csak mosolygott, Lupin pedig beljebb jött a szalonba és megállt Harry előtt.
- Ha azt képzeled, Voldemort pusztulása után minden felhőtlen és boldog lesz, akkor nagyon tévedsz – jött a válasz. – Ne áltasd magad Harry. A háború előtti helyzetet többé nem lehet visszahozni, még az emberek szívében sem.
- De a tükör… - kezdte makacskodva Harry, de Lupin közbe vágott.
- Muriel elmesélte mi volt. A tükör a vágyadat mutatja, én pedig az örömödről beszélek – jelentette ki.

Harry egy pillanatig emésztette a hallottakat.
- A kettő nem egy és ugyanaz? – kérdezte Lupintól.
- Nem – felelte, de aztán megvonta a vállát. – Nos, nem mindig. A legtöbbször nem.
Harry hallgatott.
- A vágyad egy ilyen idilli helyzet, igaz? A vágyunk mindig a cél, amiért küzdünk, de az örömöt az okozza, mikor elérjük ezt a célt. Még ha nem is vesszük észre.
Harry, a Voldemort elleni küzdelem az életed maga. Ha egy olyan gondolatból próbálsz meg patrónust idézni, amit a célod beteljesítése után érezhetsz, azzal magadat hazudtolod meg. Ha egyszer legyőzöd Voldemortot, majd akkor már tudsz erőt meríteni ebből. De addig nem. Muriel is megmondta: ismerd önmagad! Mikor vagy leginkább az, aki? – fejezte be ezzel a furcsa kérdéssel Lupin.
Harry maga elé meredt és jóformán végiggondolta élete meghatározó pillanatait. Csak az érzésekre koncentrált, nem magukra a történésekre. A válasz kézen fekvő volt:
- Mikor szembeszállok Voldemorttal.
Lupin újra elmosolyodott.
- Gondoltam – mondta, és lopva Tonksra pillantott.
- Akkor ebből idézz patrónust! – javasolta a lány, Harry pedig bólintott.

Nem volt könnyű dolga Harrynek. Nem egy megtörtént eseményre, vagy remélt képre kellett gondolnia, hanem egy különleges lelki állapotot kellett átélnie. Hiába koncentrált volna azokra a pillanatokra, mikor szemtől szemben állt a fekete mágussal – azt a gondolatot kellett felidéznie, mikor minden porcikája, testének minden sejtje érezte, mit kell tennie. Mint a temetőben… Az a bátorságot adó erő, ami arra ösztönözte, hogy ne egy sírkő mögött lapulva várja a halált, hanem álljon talpra és nézzen szembe vele.
- Expecto Patronum! – kiáltotta Harry, s pálcája megremegett.
Ezüstös fény világította meg a szobában állók arcát, s a ragyogásból finom körvonalak rajzolódtak ki. Gyengén, de felismerhetően egy négylábú, zömök lény körvonalai… egy új patrónus.
- Ez az Harry! Remek volt – dicsérte Lupin, Harry pedig leeresztette a pálcát.
A patrónus látható maradt, nem enyészett el, de nem volt olyan egyértelmű, kitisztult formája, mint a szarvasnak. Harry örült, hogy javulást ért el, de elégedetlen is volt egyszerre.
Tonks boldogan mosolygott és közel lépett az ismeretlen lényhez, mely fénylő, nagy fejét felé fordította.
- Ez szép nagy – jegyezte meg a lány, és feltartott hüvelykujját mutatta Harrynek.
- Ne aggódj, fog ez menni még jobban is – nyugtatta Lupin.
- Remélem… - ennyit fűzött hozzá Harry, s mikor patrónusa eltűnt, megköszönte a segítséget Tonksnak és Lupinnak.

*

Karácsony reggelén Harryt nagy kupac ajándék várta az ágya mellett. Sok-sok színes csomag, kicsik és nagyok.
- Boldog karácsonyt! – köszöntötte Ron, mikor észrevette, hogy Harry is felébredt.
Ron már négy ajándékot kibontott, melyek az ágyán hevertek nagy összevisszaságban. Egy doboz Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé Ginnytől, egy kék Weasley-pulcsi Ron édesanyjától, egy hosszú, vörös sál Billtől és sárkány formájú édességek Charlie-tól. Volt köztük egy Magyar Mennydörgő is, ami haragosan nyújtogatta a nyakát. Ron direkt Harrynek hagyta meg ezt a darabot, s most átdobta az ő ágyára.
- Neked is boldog karácsonyt! – mosolygott Harry, s miután felvette kerek szemüvegét, Ron példáját követve bontogatni kezdte ajándékait.
Az első doboz Hermione ajándéka volt: egy fénylő, kékes üveggolyóbis. Párnázott dobozából egy rövidke levél került elő, melyet a lány írt, szabályos gyöngybetűkkel:

Harry, ez egy Mosolyhozó Varázsgömb. Belezárhatod a boldog emlékeidet, mint egy Merengőbe, és ha előveszed, mosolyt csal az arcodra, bármilyen letört is vagy. Mordon mesélt róla nekem, s persze rögtön azzal hozakodott elő, hogy remek önvédelemre, mert, ha elég erős, elriaszt egy dementort… De inkább tekintsd csak Mosolyhozónak!

- Hermione mindig meg tud lepni valamivel – hajtogatta a fejét Harry és szívét boldogság járta át.
- Ühüm – hagyta rá Ron. – A legkiszámíthatatlanabb lány, akit ismerek… Hogyaza!
Az ajándék, amit Ron bontogatott, harsány pukkanással feldurrant a fiú kezében és ragacsos, narancssárga péppel borította be a szobát.
- Mi a nyavalya volt ez? – háborgott Harry, és a szemüvegéről törölgette a maszatot.
A választ egy felcsendülő hang adta meg, ami a Ron kezében tartott, zöldségszerű valami maradványaiból szólt:
„Boldog karácsonyt Roncimonci! Hihihihi…” – zengte Fred és George hangja kórusban.
Ron eltüntette a pépet pálcája intésével és mérgesen félredobta a szétdurrant sütőtök darabjait.
- Na várj csak, ezt még megkeserülik, ha addig élek is – morogta Ron, és most a többi ajándékát szabadította meg a létől.
- Törölni kellett volna az emlékeikből, mikor tökké változtattad a fejüket – vetette fel Harry.
- Akkor semmit se tanultak volna belőle! – csattant fel Ron.
- Miért, így tanultak belőle?

Ron türelmetlenül legyintett és nem válaszolt. Tovább bontogatták az ajándékaikat, s nemsokára belépett az ajtón Hermione, nyaka körül egy hasonló hosszú sállal, mint amilyen Roné volt, s amilyen Harry következő csomagjából is előkerült, de ez Ron vörös és Harry zöld sáljával ellentétben kék volt, és akárcsak a fiúkéba, érdekes, csillogó szálakat szőttek a kék fonal közé.
- Jó reggelt, boldog karácsonyt! – köszönt vidáman Hermione. – Kösz a pálca tokot Harry. Nagyon praktikus.
- Szívesen – mondta Harry. - Én meg köszönöm a Mosolyhozót. Tényleg elriaszt egy dementort?
Hermione a plafonra emelte a tekintetét.
- Javíthatatlanok vagytok!
Leült Ron ágya végére és rámosolygott a fiúra, majd furán összehúzta a szemöldökét.
- Mért van itt ilyen sütőtök szag? – kérdezte.
Ron horkantott egyet, és Harry válaszolt.
- Három szó: Fred és George.
- Oh. Értem… Csodásak ezek a sálak, igaz? – terelte másra a beszélgetést Hermione.
- Ja – vonta meg a vállát Ron.
- Aha – utánozta Harry barátját.
Hermione egy darabig fürkészve nézte őket, majd fújt egyet.
- Fogalmatok sincs róla mi ez.
Mondta Hermione, s inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés. Harry és Ron a fejét hajtogatta.
- Bűbájtanból mindkettőtöknek T, vegyétek tudomásul! – pörölt velük mérgeskedve a lány. – Nem emlékeztek, mit mondott Flitwick professzor a mirabilis-fonalakról?
- Mért kéne emlékeznünk? – dünnyögte Ron.
Hermione egy lesújtó pillantást küldött feléje.
- Ezek az ezüstös fonalak mágikus tulajdonságúak - magyarázta. – Ha azt akarod, ezzel a sállal megmászhatsz egy sziklát, vagy egy várfalat is, mert addig nyúlik, amíg szükséges, de sosem szakad el! Nagyon különleges holmi, Izlandon és Norvégiában szőnek belőle köteleket a hajós varázslók…

Szavait az ajtó kivágódása szakította félbe, amin berontott a nagyon izgatott Paulina.
- Hermione! Hermione! Figyeld, mit tudok! – kiabálta a kislány, s Hermione meglepetten felvonta a szemöldökét. Nyilván azt hitte, hogy a kislány azért ilyen izgatott, mert örült a babának, amit karácsonyra kapott tőle.
Paulina megállt Harry, Ron és Hermione előtt, majd befogta az orrát és összeszorította a szemét, mintha egy medencébe akarna ugrani. A következő pillanatban azonban a kislány fülei elkezdtek nőni – csak nőttek és nőttek, míg nem olyan nagyok lettek, mint egy házimanóé.

Paulina nagyot kacagott Harryék arckifejezésén, és megrázta a fejét. Barna hajfürtjei lobogtak, manó-fülei csattogtak, ahogy az arcának csapódtak.
- Hű… - tátotta el a száját Ron. – Ezek szerint…
-… metamorf mágus vagy? – fejezte be Hermione.
- Mint Tonks? – motyogta Harry.
- Hogy mi vagyok? – kíváncsiskodott Paulina.
Hermione felocsúdott, és végre felfogta mit jelent mindez. Odaszaladt a kislányhoz, felkapta és megszorongatta. Paulina most varázsolt először, amióta találkoztak.
- Most már boszorkány vagyok?
- Igen, kicsim, az vagy! – válaszolta boldogan Hermione.

Paulina még vagy ötször növesztette meg a füleit, s az orrát, mialatt az ajándékokat bontogatták, s önfeledten beszélgettek a szobában. Fél tíz körül, Mrs Weasley hívására mentek le az emeletről a konyhába, hogy megreggelizzenek, s mikor leértek a lépcsőn, egy nagy méretű meglepetés fogadta őket.
- Hagrid! – kiáltott fel Harry, mikor meglátta hatalmas termetű barátját a nappaliban. A vadőr feje a plafont súrolta, s közben Muriel néni teáját szürcsölgette egy hozzá képest nevetségesen kicsi csészéből.
- Sziasztok! – köszönt Hagrid a három jó barátnak, s ezzel együtt összeroppantotta a mutató és hüvelykujja közt tartott csészét. – Jaj, bocsáss meg Muriel…
Mrs Weasley jóindulatú mosollyal megszabadította Hagridot a kifröccsent teától, majd megjavította a pohárkát.
- Várj csak, segítek – ajánlotta Mrs Weasley, s egy pálcakoppintással vödör nagyságúra növelte a teás csészét.
- Köszönöm Molly – dörmögte Hagrid, s öntött magának a teás kancsóból.
Harry, Ron és Hermione odaszaladtak Hagridhoz, és kissé gyerekesen mindhárman megölelték. A Hermione nyomában érkező Paulina ijedt szemeket meresztett az óriási emberre, de mikor látta, hogy a hatalmas külső jámbor szívet takar, kissé zavartan kinyögött egy egércincogásra emlékeztető „sziá”-t.
- Remek híreim vannak! – harsogta Hagrid ragyogó mosollyal az arcán. – Megjöttek az óriások!
- MICSODA?! – döbbent meg Harry, Ron és Hermione egyszerre.
Mr és Mrs Weasley, és a többi Rend-tag mosolygott, ők már tudtak róla.

Harry eltűnődött rajta, hogy ez most jó hír-e vagy rossz. Hagrid széles vigyorából ítélve jó, azonban túl jól ismerte a vadőrt ahhoz, hogy minden, az ő számára jó hírnek hallatszó dolgot azonnal el is könyveljen annak.
- És? – várta Harry az új információt.
- Négyen jöttek el keletről… közülük kettő, akivel beszéltünk Olympe-pal. Dumbledore-t keresték, a Tiltott Rengetegben bújtak meg, ott találkoztak Gróppal. Ő pedig szólt nekem. Bizony, Kicsi Gróp nagyot fejlődött, mióta utoljára találkoztatok vele! – mondta büszkén Hagrid. – Levelet írt nekem, ezt képzeljétek! Kicsit nehézkesen, de azért én megértettem az üzenetet…
Hagrid boldogan elő vett kabátja számtalan zsebeinek egyikéből egy nagy fakérget, amire szénnel egy girbe-gurba X-et rajzoltak.
- McGalagony professzor beszélt velük, miután megtaláltam őket. Azt mondták, hogy segíteni akarnak Golgomát legyőzésében – magyarázta a vadőr. – Az a bitang Golgomát kiirtotta a fél törzset, most meg ide dugta azt a szörnyű nagy képét…
- Mi? Itt van a gurg? – kapta fel a fejét Ron.

Harry is emlékezett rá, hogy Golgomát, a vérszomjas óriás úgy lett a keleti törzs gurgja, vagyis vezetője, főnöke, hogy letépte az előző vezér fejét, és a tetemet egy folyóba hajította. Ráadásul az új gurg lepaktált a halálfalókkal, aminek Hagrid és Madame Maxime tanúja volt.
- Igen, Golgomát és két másik óriás jött az országba – felelte Hagrid. – A többiek meg a közeli szigetekre költöznek.
- Tudodki ígéretet tett rá, hogy visszajöhetnek, ha átvette az uralmat – tette hozzá Mr Weasley fia és annak két barátja értetlen arcát látva.
- Hah! Csak hárman vannak, a mi óriásaink meg négyen! – legyintett Ron nemtörődöm mosollyal az arcán. – Sima ügy…
- Abban ne legyél olyan biztos! – rótta meg Hagrid. – Óriás és óriás közt nagy különbség van. Nézd csak meg Kicsi Grópot! És Golgomát a törzs legnagyobb harcosa a…
ZUMM!

A hirtelen jelentkező hangra és a szoba közepén megjelenő két alakra mindenki összerezzent és ösztönösen a pálcájáért kapott, de szinte azonnal rájöttek, hogy félelmük alaptalan volt. A két érkező Bill és Fleur volt, valamint egy nagy láda, ami mellettük landolt.
- Jó ég, a szívbajt hoztátok ránk! – sopánkodott Mrs Weasley, majd két-két puszival üdvözölte fiát és menyét.
- Bosáss meg Molly – szabadkozott Fleur, s meglebbentette hosszú szőke haját, ahogy kibújt úti köpenyéből. A mögötte álló Ginny és Hermione gúnyolódva utánozták. Mrs Weasley szúrós szemekkel nézett rájuk.
- Így á legbiztonságosáb utázni mánápság – tette hozzá a lány, majd eltüntetett a zsebében egy aranyórát. – Nosak! Ki ez á tündéhi kis vélá? – kérdezte mosolyogva, mikor megpillantotta Paulinát.
- Mutatkozz be szépen – figyelmeztette Hermione a kislányt.
Paulina szót fogadott, s nem mulasztotta el az alkalmat, hogy bemutassa átváltozó képességét, amivel elkápráztatta a jelen lévőket, különösen Fleur-t és Billt.
- Muriel néni – szólt Bill komoly arccal. – Azt hiszem, nagyon fogsz örülni a karácsonyi ajándékunknak… - s azzal már kezdte is nyitni a nagy faládát, ami velük együtt érkezett.
A ládában sok-sok régi csecsebecse, papírok, ékszerek lapultak.
- Te jó ég! Megtaláltátok? – kapott a szívéhez Mrs Weasley, már másodszor az elmúlt egy percben, de most örömében.
Muriel néni könnyes szemmel, szótlanul nézte ellopott, s visszakerült kincseit, múltjának egy-egy régi darabkáját.
- Honnan kerültek elő? – érdeklődött Mr Weasley.
– Ragyás Harrisnél voltak, akkor találkoztunk vele, mikor a Szárnyas Vadkanban próbálta eladni – hallatszott a gyors válasz.

Karácsony napja békésen telt, a főhadiszállás lakói mellőzték a komolyabb beszélgetéseket, zenét hallgattak, kártyáztak, és degeszre tömték magukat a finomabbnál finomabb édességekkel, akár a gyerekek.
Az uzsonnához már Fred és George is csatlakozott, vadonatúj szőrme szegélyű köpenyekben érkeztek, melyet egy-egy arany csat tartott össze – s Harry megállapította, hogy még senkit sem látott ilyen elegánsan öltözni.

Bill és az ikrek segítettek kiválogatni Muriel néni holmijait a ládából, és visszapakolni őket eredeti helyükre. Mr és Mrs Weasley egészen önfeledtek voltak, Celestina Maggica rádióból zengő énekére még táncolni is kezdtek, akár Fleur és Bill esküvőjén.
- Jaj, el se hiszem, hogy milyen régen éreztem magam ilyen jól! – sóhajtotta Mrs Weasley. - Most minden annyira rendben van…
- Igen Molly, ezt teszi az emberrel a karácsony – mosolygott Mr Weasley.
Harry nyelt egyet. Arcáról lehervadt a mosoly.
Megint elérte az a nyomasztó érzés, hogy nem teszi a dolgát. Gyűlölte ezt a gondolatot – végül is mit tehetne most? Karácsony van, mindenki pihen, senki nem várja el tőle, hogy még most is Voldemort járjon az eszében. Senki… csak ő maga.
Egyre forróbb lett körülötte a szék, minden porcikája szinte ordított érte, hogy azonnal álljon fel és induljon – mindegy hová, de nem ülhet itt.
- Hová mész Harry? – szólt utána Hermione.
- Csak kimegyek egy kicsit levegőzni…

Harry begyorsította lépteit, nehogy valaki megkérdezze, vele tarthat-e és neki nemet kelljen mondania. Nem akarta elmagyarázni nekik, hogy most egyedül akar lenni egy kicsit.
Kilépett az udvarra, és zsebre tett kézzel sétálgatni kezdett. Körös-körül a dombvidéket egyenletes hótakaró borította, melyből, mint fekete csontvázak, meredeztek az ég felé a kopasz fák. Kihalt volt minden, s ahogy Harry a távolba pillantott, nagyon magányosnak érezte magát. Nem tudta, miért kerítette hatalmába ez az érzés. Mikor már azt hiszi, túljut a nehéz pillanatokon, újabb, még bonyolultabb érzések törnek fel benne.
- Most meg minek jöttem ki? – motyogta Harry és az égre emelte tekintetét. Gondolatai őrült keringőt jártak az agyában.

Van bármi értelme annak, amit csinál? Ha legyőzi is Voldemortot, az mihez fog vezetni? A végtelenségig sorolhatná a kérdéseit, melyekre válasz nem adható. Senki sem tud válaszolni, ha senki nem ismeri saját magát. Akkor önmaga, ha Voldemort ellen küzd… De tényleg csak ennyi lenne? Ez az egész élete? És mivé válik?
Harry a lenyugvó nap felé fordult, s egy pillanatig gyönyörködött benne. Ekkor vette észre a friss lábnyomokat a hóban. Első gondolata az volt, hogy Mr Weasley ment fáért – merthogy a lábnyomok a Prewett-ház mögé, a kert felé vezettek. Azonban szinte rögtön beugrott neki, hogy Mr Weasley nem mehetett el fáért, senki nem mehetett el fáért, mert a kandallóban ki nem alvó varázspor lángolt.
Harry arcvonásai elsötétültek, miközben előhúzta varázspálcáját. Tudta mit kockáztatna, ha most kiabálni kezdene, hogy figyelmeztesse a bent lévőket – ki tudja, ki ólálkodik a ház körül (s legfőképp hogyan jutott be). Harry a meglepetés erejében bízva indult el a lábnyomokat követve. A ház sarkához lapult, s kilesett mögüle, de nem látott senkit. A lábnyomok jól láthatóan a nappali fala irányába vezettek; a fal nagy részét egy nagy ablak foglalta el, s Harry innen is tisztán kivehette a bent tartózkodók alakját.
Az ismeretlen talán merényletet akar megkísérelni ellenük? – futott át a gondolat Harry agyán, s szemével azonnal keresgélni kezdte az illetőt – de senkit se látott. Balsejtelemtől vezérelve gyorsan hátrafordult, hátha a merénylő a hátába került – de semmi.
Szemével követte a lábnyomokat, amik csak az ablakig vezettek, visszafelé nem. Bemászott volna az ablakon, mikor senki se figyelt? – találgatta Harry, s egyszerre beugrott neki a megoldás: egy láthatatlanná tévő köpeny!

Harry nem várt tovább, egy vadászó leopárd hangtalanságával elindult az ismeretlen felé, s pálcáját arra a pontra szegezte, ahol a lábnyomok szerint lennie kellett. Mikor biztos volt a dolgában, megsuhintotta, s a következő pillanatban a varázspálca vége kéken felizzott.
- Aúúú…! – kiáltotta az ismeretlen (hangja alapján férfi), mikor Harry lefegyverző bűbája eltalálta.
A vizes hó szétfröccsent, ahol a láthatatlan ember elesett, s egy pálca vált láthatóvá pár méterre előtte. Kéz és lábnyomok indultak meg kapkodva a pálca felé, de mikor felkapta, Harry teljes testsúlyával nekiugrott a férfinak, s mindketten elvágódtak. Egymásnak és a földnek ütődve gurultak le a domboldalon, körülöttük szinte hullámzott a hó.
Az ismeretlenről lehullott a köpeny, de gurulás közben Harrynek nem volt ideje megszemlélni az arcát. A férfi jajgatott és prüszkölte a szájába kerülő havat, Harry viszont összeszorított fogakkal várta, hogy végre megálljanak, s közben próbálta óvni varázspálcáját.
Nagy csattanással érkeztek meg úti céljukhoz, egy göcsörtös fa törzséhez, ami veszélyesen kilengett, mikor a két test nekicsapódott. A rajta gubbasztó két őrszem-bagoly felháborodott huhogással a magasba röppent és a torony felé vette az irányt.

Harry egy másodpercig sem tétovázott. Ügyet sem vetve a karjában dobogó tompa fájdalomra, rávetette magát a kapálózó, havat köpő idegenre, s belenyomta a fejét a hóba. Most még jobban kapálózott és kiabálni próbált, de nem tudott értelmes szavat kinyögni a fejét eltakaró hótól. Karjait hátrafelé lóbálta, hogy megpróbálja megütni Harryt, aki ekkor hátrarántotta a férfit a kabátjánál fogva, majd teljes erejéből orrba vágta, mikor az hanyatt vágódott.
- Jaaj… az ollob… - nyögte a férfi, s törött orrából ömlött a vér.
Harry a varázspálcáját a nyakának nyomta, hogy abbahagyja a kapálózást, s ekkor végre megpillantotta az arcát.
- Percy! Mi a frászt művelsz itt?! – kiabálta Harry a harmadik Weasley-fiú arcába, aki fájdalmasan jajgatva takargatta az orrát.
- A… anyát… anyát akaltab láddi… - válaszolta nehezen.
A dombtetőről ajtócsapódás és ijedt kiáltások hallatszottak – a madarak megvitték az incidens hírét.
- Igen? – sziszegte Harry dühösen. – Aztán meg szépen rohansz a miniszterecskédhez árulkodni, mi?!
Percy vadul rázta a fejét, megrémítette Harry iszonyú tekintete.
- De-eb… deb dehogy…
- Honnan tudod, hogy ide kellett jönnöd? – folytatta Harry a faggatást, s ekkor vette észre, hogy a varázspálcát még mindig a fiúra szegezi.
- Beggalagod adda ezd… - Percy benyúlt a zsebébe (Harry figyelmesen követte a mozdulatot; a legkevésbé sem bízott benne), és előhúzott egy gyűrött kis papírt, amin a ház címe állt.
- Mivel vetted rá, hogy odaadja, ha szabad tudnom? – morogta Harry.
- Se-semmivel. Csak az igazad bodtab… láddi agaltab anyát…
- És apádra nem voltál kíváncsi? – kiabálta Percy arcába dühösen. – Meg a testvéreidre? Akiket elárultál? Nem is vagy méltó a Weasley névre, te áruló!
Harry egy pillanatra elcsodálkozott magán, bár arcára semmi nem ült ki ebből; fogalma sem volt, mi mondatta ezt vele.
Percy visszanyert valamit sértett méltóságából és mérgesen összehúzta szemöldökét. Vérző orrát törölgetve azonban inkább komikus volt a látvány, mint komoly.
- De talád úgy gondolod, hogy béltó vagy rá, Harry? – vágott vissza. – Beférgőztél a családugba és belerágattad anyáékat ebbe a háborúba… te fegetemáguzs! – tette hozzá dühösen.

Harry közel volt hozzá, hogy megint megátkozza Percyt – s leginkább azért, mert sértette a fülét az igazságnak ez a kényelmetlen töredéke. Valóban ő vitte bele Weasley-éket a háborúba? Talán tényleg azért vannak most halálos veszélyben, mert Harry és Ron egy fülkében utaztak Roxfort felé…
- Feketemágus? – sziszegte vissza Harry, csak erre a sértésre gondolva, hogy elkergesse az agyában motoszkáló kínos kérdéseket. – Szóval elbeszélgettél Scrimgeur-rel?
- Bi vad, ha iged? – nyekeregte Percy, és egy marék hóval törölgette az arcát, hogy hűsítse a sérülést. – Előtte is tuddab bár, hogy egy dühöggő őrült vagy…
- Ez a dühöngő őrült mindjárt kiátkozza az áruló nyelvedet! – fenyegetőzött Harry, s megint csak megdöbbent saját szavain. Ezt be kell fejezni gyorsan, mielőtt még elveszti a fejét…
Egy darabig csak nézte Percy reszkető arcát, aztán elengedte és hátrébb mászott a hóban. Felállt és felsegítette a Weasley fiút.
- Harry! Harry! – hallatszott a dombtetőről a kiabálás, Ron ekkor vette észre barátját.

Harry intett neki, majd szemügyre vette Percy vérző arcát. Meglengette a varázspálcát, amitől Percy összerezzent, de a varázslat csak a fiú törött orrát rakta helyre, s a következő lendítés letisztította a vért.
- Gyere, menjünk – indítványozta Harry. – Édesanyád már nagyon szeretne találkozni veled.
Percy szemében szomorúság – és talán ijedtség – tükröződött, de elszántan bólintott.
- És hadd adjak egy jó tanácsot – tette hozzá Harry, mikor Percy már indult volna felfelé az általuk vájt ösvényen. – Most az egyszer ne azzal törődj, hogy neked legyen igazad. Fogadd el, amit mondani fognak és minden jobb lesz.
Percy megint bólintott, Harry pedig elengedte a fiú karját, és eltette a pálcát. Ron ekkor már lefelé bucskázott a hóban, hogy barátja segítségére siessen, de Harry megint intett neki, hogy minden rendben van.

Félúton találkoztak, s Ron először igencsak meghökkent, mikor meglátta bátyját, majd meglepődése konok hallgatásba váltott. Nem köszönt Percynek, sőt rá se nézett többet, hanem sarkon fordult és elindult vissza a házba.
Percy felkapta a földről elvizesedett és szakadt láthatatlanná tévő köpenyét és a zsebébe gyömöszölte.
Mikor Harry és Percy felértek a tetőre, a ház előtt csak Mr és Mrs Weasley, meg Muriel néni várta a tékozló fiút, a többiek tüntetőleg visszamentek a házba.
Harry sem állt meg, hogy végignézze a családi jelenetet, hanem egyenest a barátai után ment a nappaliba. A Weasley-k és Hermione egyforma módon karba tett kézzel ültek, csak akkor néztek fel, mikor Harry belépett, aki jobb híján el is foglalta a helyét Fred és Bill között a kanapén. Fleur közömbös arcot vágott, s mivel nem kívánt részt venni a többiek tüntetésében, elindult a konyha felé.

Az udvar felől behallatszottak Mr és Mrs Weasley szavai. Harry kissé meglepődött, hogy Mr Weasley újra szóba áll a fiával, bár a szavak nem voltak épp kedveskedők.
- Minek jöttél ide? – hallatszott a goromba hang.
- Jaj, Arthur, ne… - tiltakozott Mrs Weasley.
- Most már bánod, hogy elárultad a neved, Percy? – Mr Weasley hangjába nem kevés szomorúság vegyült.
Sokan voltak már hűtlenek a családjukhoz, barátaikhoz, sokan váltak árulóvá. De miért? – kérdezte önmagától Harry. Mi vezette rá ezeket az embereket, hogy hátat fordítsanak azoknak, akiktől annyi jót kaptak?

Pettigrew árulását megértette – gyűlölte érte, de megértette. Féregfark féltette a saját életét, s ez többet jelentett neki a becsületnél, a barátai életénél.
Piton árulása is csak egy ravasz csel volt, ami közelebb vitte Voldemortot a győzelemhez. Harry nem tudta leküzdeni a Piton iránti haragot, gyanakvást és megvetést, addig nem, amíg legalább nem látja saját szemével, hogy Dumbledore-nak igaza volt.
Marietta Edgecombe árulását is értette. A göndör hajú lány szülei a Minisztériumban dolgoztak, s megparancsolták neki, hogy ne szálljon szembe a roxforti főinspektorral. Marietta pedig meghozta a döntését, hogy ki mellé áll: a barátai vagy a szülei szavára hallgat-e.
De Percy árulásának mi értelme volt? Harryt szinte bántotta ez a gondolat, próbálta megérteni, s csak jöttek a kérdései megállíthatatlanul.
Közben Weasley-ék párbeszéde is folytatódott a ház előtt.
- Azt hittem, ismerlek Percy, de tévedtem – mondta Mr Weasley. – Mindig olyan okos voltál, a legjobb tanuló, de úgy látszik, csak a tananyagot tanultad meg…
- Az ég szerelmére Arthur, karácsony van! – kérlelte Mrs Weasley. – Hadd jöjjön be.
- Be akarsz jönni? Rendben, gyere be, Percy. A testvéreidnek is magyarázd meg, miért mentél el.

Mr Weasley, felesége és harmadszülött fia bejöttek a nappaliba. Mindenki másképp reagált Percy láttán. Fred és George kivonultak a konyhába és onnan meresztettek dühös szemeket Percyre. Bill ülve maradt, de arca komolyabb volt, mint valaha. Ron magában füstölgött, Hermione pedig mellette ült és átölelte a vállát, nehogy felpattanjon, és valami butaságot csináljon. Ginny és Muriel néni kifejezéstelen arccal nézték Percyt.
- Azt hittem, amit mindenki – szólalt meg Percy. – Azt hittem, hogy Dumbledore téved…
- Nem, te nem azt hitted, hogy téved, te azt hitted, hogy hazudik! Ő, Dumbledore!
- Nem apa, én azt hittem, hogy Harry hazudik…
- Azt hitted, amit Caramel akart, hogy higgyél, és mindezt a karrieredért! – Mr Weasley úgy mondta ezt, mintha a legundorítóbb dolog lenne a világon.

A karrier… A siker és a hatalom… Ér az bármit is? – kérdezte Harry önmagától. – Arctalan emberek tömege dolgozik, mint a hangyák, és azt mondják, hogy a sikerért. De mit értenek siker alatt? Tudják egyáltalán, hogy mi a valós cél, vagy már rég elvesztették azt? Azt hiszik talán, hogy a pénzért dolgoznak… De a pénzt csak költik és költik, akár megtakarítják, akár két kézzel szórják, mindegy. Költik élelemre, szórakozásra, nagyobb, szebb lakásra, fényes üstökre és gyors seprűkre. Van ennek bármi értelme?
És megint jött a kérdés: van bármi értelme annak, amit ő, Harry csinál?
- Voldemort legyőzésének van értelme! – válaszolta a hang a fejében, mely érdekes módon Dumbledore-éra emlékeztette. – Annak van értelme, ha valaki végzi a dolgát, amíg a feladata nem nő a fejére. Addig jó, amíg te végzed el a feladatod, és nem a feladatod végez ki téged.
- És csak ennyi lennék? – jött az újabb kérdés Harry hangján, Harry agyának zegzugaiban. – Voldemort ellensége, és kész? Percy is csak ennyi lenne? Egy minisztériumi alkalmazott, aki hátat fordított a családjának?

Percy megfogadta Harry tanácsát, és nem védte magát apja vádjaival szemben. Csendben tűrte az igaz szavakat, akár egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Sajnálom…
- Sajnálod? Azt mondod, sajnálod? – Mr Weasley már nem kiabált, de nyugodt sem volt. – Az ember akkor mondja, hogy sajnálja, ha eltört egy seprűt, vagy megbukik bájitaltanból. De az árulás…
- Arthur, kérlek ne hozd ezt elő – motyogta Mrs Weasley.
- Molly, ennek pontot kell tenni a végére, egyszer, s mindenkorra. Tudni akarom, hogy kicsoda Percy! – Mr Weasley újból a fia felé fordult. – Ki vagy Percy? A miniszteri almunkatárs, vagy a fiam?

Harry gondolatai újra befelé fordultak. Vajon ő kicsoda? A fiú, aki túlélte, vagy a Kiválasztott? Már tudta, hogy a kettő nem egy és ugyanaz. Tizenegy évesen a tükör előtt álló fiú a kis túlélő volt. A tizenhét éves pedig a Kiválasztott. A kettő közt nagy különbség van. S Harry gondolatainak az adta nyomasztó mivoltát, hogy nem tudta, mi lesz majdan. Nem marad örökké a Kiválasztott. Vagy hulla lesz – akár elutasítja ezt a feltevést, akár nem -, vagy… Kicsoda? Kivé válik?
- Nem… nem vagyok többé almunkatárs…
- Hah, kirúgtak, mi? - hördült fel Mr Weasley.
- Nem…
- Már nem kellettél Scrimgeur-nak. Csak addig voltak puszipajtások, amíg a hasznukra válhattál! Na ez a különbség a kollégák és a barátok közt, Percy!
- Nem kirúgtak. Felmondtam – szólt közbe Percy.
Mr Weasley elhallgatott.
- Apa, én megváltoztam – folytatta kétségbeesetten Percy. – Esküszöm. És beláttam, hogy tévedtem.
- Szóval a fiam vagy? – kérdezte Mr Weasley kiszáradt szájjal, kissé rekedtesen.
- Te… te kitagadtál, ezt neked kell megmondanod…
- Nem! – jelentette ki a férfi. – Kitagadtam a miniszteri almunkatársat, de csak te tudhatod, hogy annak vége van-e már.

A válasz ekkor megérkezett Harry kérdéseire. A beszélgetés alatt Harry annyira a gondolataiba mélyedt, hogy észre se vette, milyen irányt vettek az események. A Weasley család újra teljes lett, és Mr és Mrs Weasley megölelték Percyt. Ron, Bill és az ikrek már nem voltak ennyire közvetlenek, de elfogadták, hogy testvérük visszatérjen közéjük.
Ginny volt az, aki választ adott a kérdéseire. Nem szóval, pillantással, hanem csak egy érintéssel. Miután egy gyors öleléssel boldog karácsonyt kívánt Percynek, Harryhez ment, aki még mindig a kanapén ült, bár időközben Bill és Fred magára hagyták. Ginny megfogta Harry kezét és leült mellé.
- Mivé válok? – azt nem tudhatom. Azt tudom, mi vagyok most. Akinek az a feladata, hogy megállítsa Voldemortot. Ez a feladatom, ez vagyok én. S ha ezt elérem, az nem jelenti a végét semminek – csak változás lesz. Új célok, új vágyak, új örömök – s új patrónus. Új képek Edevis tükrében. Dumbledore megmondta, és én tudhattam volna, hogy ez rám is igaz: az élet változás.

És minden küzdelem egy új esélyt ad az életnek. Minden küzdelem végén, minden cél elérésekor egy új változás veszi kezdetét, mely új küzdelmeket von maga után. Amiről ma azt hisszük, a legfontosabb a világon, csak egy a sok változás közül. Percy, a miniszteri almunkatárs csak egy volt a fiú változásai közül. És ennek is vége szakadt, mint minden másnak. Helytelen döntés lett volna Percyé? Az adott pillanatban talán annak tűnt, de nélküle nem állna itt előttünk ez az új, sokkal értékesebb Percy. Aki már több mint előtte volt.
A kérdéseink tehát a legfölöslegesebbek. Nem kell keresnünk a válaszokat, azok úgy is megjönnek majd – még akkor is, ha nem tudatosul bennünk, hogy már meg is kaptuk. Nem kell félni a nehéz kérdésektől. Csak élni kell - ez válasz mindenre.