Márvány

Csak egy vízköpő volt. A zöld templomtorony egy kiszögellésén ülő, márványból faragott szobor. Szája kitátva, szárnyai széttárva, arcán mesterkélten gonosz arckifejezés. Mintha ugrásra készülődne, úgy merevült ebbe a pózba. Karmos lábai mintha támaszul szolgáltak volna a pillanatban, mikor megállt számára az idő. Teste fehér volt, ahol érte az eső, és zöld sávozta, ahol belepte az idő. Vonásai már egyre inkább voltak elmosódottak, mint élesek. És az idő, mely kitaszította, csak rohant tovább fölötte.

Kezdetben mindig összerázkódott picit, mikor feljajdult mellette a harang. Ijedtében úgy érezte, tovább mered a szeme, és úgy hitte, jajjkiáltásától rebbentek fel a galambok. Aztán megszokta a hangot, már nem is törődött vele. Észre se vette, mikor egyszer elhallgatott.

Pont rálátott a falura. Apró kis házak, a templom mind föléjük magasodott. Még gyakran jártak az emberek a szent helyre Ilyenkor megtelt az épület áhítatos hangokkal, a faházakra néma csend szitált. Aztán egyre több ház lett, egyre nagyobbak, egyre sűrűbben nőttek egymás mellé. A poros földutat betonút váltotta fel, és a kedves csend örökre eltűnt. Az emberek egyre ritkábban léptek be a templom árnyas termeibe. Apró, színes bogarak rohangáltak az úton, és senki nem vesztegette az idejét a templomra.

A vízköpő úgy döntött, alszik kicsit. Szemét lehunyta - legalábbis azt képzelte -, és valóban elaludt.

Galambok fészkeltek szárnya tövébe. Eddig etették őket egy téren, nem messze innen, de mostmár üldözik őket. Ez a mozdulatlan szobor épp megfelelő a fészekrakásra. Ám a madarak se bírták soká, hamar továbbálltak, a fészket elfújta a szél.

Hirtelen ébredt. A harang ismét felzúgott mellette, hangosabban, mint eddig bármikor. A templomtorony megremegett, de madarak nem szálltak fel róla. a harangon kívül semmi zaj nem hasította a csendes éjt, bár épp hajnalodott. A szobor nem tudta, mennyit aludt, de azt igen, hogy pirkadatkor is zúg a város, hogy akkor sincs csend. És hogy a harang már néma. De most mégis, mintha megfordult volna a rend. Semmi zaj, még egész halk se, csak a harang mély, bús éneke szállt a mozdulatlan légben.

A város teljesen üres volt. Legalábbis annak látszott. A nemsoká felkelő nap halvány árnyai játszottak az üvegfalú épületek oldalain, de más fény nem világlott. A szél fújta az elhagyott szemetet, de semmi más nem mozdult. Mintha a Föld lélegzése is leállt volna. Sehol egy ember, a templom visszhangzó falai sem verték vissza a harangozó dobbanásait. Tehát akkor nincs harangozó? Nincs. És senki más se.

Szája mosolyra húzódott - most nem csak a képzeletében. Finom por szitált alá, ahogy megmozdult, és érezte a visszatérő élet fájdalmát elgémberedett testében. Szinte öntudatlanul is leült, és csak nézett magaelé. Nincs ember. A harang magától zengi telthangú balladáját, ő pedig újra mozog. Talán nem is fontos, mi történt, most csak az számít, hogy él, hogy újra él.

Lehunyta szemeit, és érezte az arcát érintő finom port. Tehát még nem nyerte vissza testi valóját. Úgy is jó.

Lassan állt fel, és nézett le a mélybe. Szárnyait megmozgatta, és mintha hallotta volna a nehéz kő súrlódását. De talán csak képzelődött. Látta a lepergő gyémántfényű port. Most, a felkelő Nap fényében varázsos volt, ahogy a táncoló porszemek mind máshogy csillogtak, mind máshogy játszottak a fénnyel.

A harang elhallgatott.

Gondolkodás nélkül ugrott. Szárnyait kitárta, és néhány suta próbálkozást tett a repülésre.

A néma csendben fülsiketítő volt a csattanás. Fehér márványdarabok repültek szanaszét, a szörny arca fáradtan gurult arrébb a hideg, szürke betonon. Mikor megállt, az eget nézte, soha nem múló, mosolygó, szabságízű tekintettel.