Halhatatlan kapocs

Furcsa lény az ember. Az idők kezdetén a sötét káoszból tört rá a nap fénylő egére, de most a XXI. század elején ismét a sötétben szeret járni. Félelmetes mennyire nem törődnek a világgal maguk körül. Néhány szép szó, s máris a lábaid előtt hever az összes. Nem véletlenül oly régi a mondás miszerint mindenkinek meg van a maga ára. Ez a halandókra sajnos különösképp igaz…

- Jó estét uram, örülök hogy ideért! Mr. Cain már nagyon izgatottan várja önt!
- Ebben biztos vagyok Remy, köszönöm.
- A kabátját szabad lesz?
- Nem szükséges nem maradok sokáig.
- Ahogy óhajtja, ön a vendég.
- Itt ön az úr ezt már egyszer megtárgyaltuk. Legyen szíves, küldessen egy üveggel a legjobb borából az asztalunkhoz. – mondtam ezt tíz dollár kíséretében.
- Máris intézkedem, de még nem is mondtam, merre találja őt…
- Ó, tudom én azt a nélkül is, innen érzem, hogy mennyire ideges. Most ha megbocsát…
- Természetesen, elnézést!

A vendéglő olyan, mint lenni szokott: hangos, túl hangos. Nem hiszem el, hogy ezek miért nem tudnak csendesen enni folyton beszélni, kell mellé… csodálatos! Egy félévszázaddal ezelőtt a nyelvüket vágták volna ki e miatt. Különben az étterem elég visszafogott. Nagyrészt mindent fekete és vörös bársony kárpit borít. Az asztalokon, és a falakon gyertyák égnek. Összességében hangulatos hely, csak a zaj… na mindegy, vár a vacsoravendégem. Érzem, közeledek. Na ne! Ez az anyámasszony-katonája lenne az, valami nemesebb vérre számítottam, de ha nincs másik, azért nem piszkálom a tányér szélére.

- David Cain vagyok, üdvözlöm Mr.… - szánalmas, kezet szeretne fogni velem.
- Miért jött? Mit keres?
- Tudja én régész, vagyok, egyik nap hallottam hogy hatalmas gyűjteménye van Nódista ereklyékből, és…
- Meg szeretné nézni…
- Igen, ha megengedné. Tudja, tényleg nem zavarnék sokáig teljes csendben, dolgozok…
- A bor uraim!
- Köszönöm Jill. Ha megkérném, töltene az úrnak egy pohárral, és ha rendelne valamit, kérem, írja a számlámra! – ez a bolond meg még mindig mondja, pedig ha tudná mi vár rá…
- Persze uram! – neki is odacsúsztatok egy tízest.
- Tudom mennyire elfoglalt ember, és napközben sincs túl sokat otthon, de kérem, gondolja meg, mert…
- Na most már elég! Mit képzel az ön szánalmas vinnyogásáért, jöttem ide ember, nézzen magára! Te jó ég, egy felnőtt férfi így bekattanjon, nevetséges. Na szedje össze magát, felteszek önnek egy kérdést arra egy határozott választ, várok…
- De kérem…
- Mondom egy választ! Holnap este ráér? – nem igaz most meg neki áll telefonálni…
- Elnézést… igen… igen… jó de most le kell tennem… én is szeretlek… szia!
- Csak nem az anyukája volt?
- Nem a barát…
- Nem érdekel! Jön vagy nem? Mint mondta elfoglalt, vagyok!– azt hiszem, teszek egy kitérőt még ma este a barátnőjéhez is, ki tudja mi sül ki.
- Persze hogy megyek! Megmondaná a címet?
- Tudja azt maga!
- Ja… ja tényleg! Hm… jó ez a bor!
- Tudom én rendeltem! Addig és annyit egyen igyon amennyit, és ameddig bír, én állom! A holnap esti viszontlátásra!
- Ööö, viszlát!

Kis naiv nem is tudod hova jössz, és hogy nem mész, ha szerencséd van a gyermekem, maradsz, ha nincs, akkor a vacsorám leszel. Furcsa, csend lett. Talán túl hangos voltam?

- Jó éjt Remy!
- Jó éjszakát uram!
- Szeretném, ha a vendégem extra ellátásban részesítené, tudja, ahogy szoktuk…
- Igenis! Ha megenged egy kérdést…
- Nem tudom, tényleg nem. Talán ő jó lesz, majd meglátjuk, na jó éjt!
- Jó éjt, és köszönöm a választ!

Másnap

Nem igaz, ráül a csengőre a barom, nem értem, miért kell vagy százszor megnyomni mikor már elsőre is hallottam! Nehéz este lesz…

- Nyitom már! Á, ön az! Jó estét! Kérem, fáradjon beljebb, épp időben érkezett pont most akartam vacsorázni…
- Elnézést, csak folytassa, ha már elkezdte, csak a szobát mutassa, ahol az ereklyéket találom.
- Nem, az illetlenség lenne részemről, ha nem vezetném körbe mielőtt asztalhoz, ülünk. – látom benned is, elférne egy kevés jó modor, mert kihalt belőled a köszönés, ahogy hallom.
- Köszönöm a meghívást. Nos hol is van az a szoba?
- Pontosítsunk, egy emelet…
- Egy emeletnyi kincs! Ez csodálatos…
- Megengedné, hogy befejezzem? Köszönöm. Csak egy emelet az értéktelenebbik részének, kisebbik fel, tudja, csak ezeket tartom itthon.
- Szóval, megnézhetem?
- Tudtommal ezért van itt nem?
- Akkor induljunk.
- A kabátját és a cipőjét a fertőtlenítő-kamra előtt vesse le, kérem, biztonsági okok miatt tudja…
- Ez csak természetes, megértem.
- Akkor, menjünk. Remélem, bírja a liftet.

Haláli ez a pasi, tényleg azt hiszi, hogy ma este végig ér az összesen? Vicces, nagyon vicces.

- Már itt is vagyunk.
- Egy pillanat.
- Kérem, álljon hátrébb egy kicsit! Nem szeretném, ha valami történne önnel ma este.
- Köszönöm hogy így aggódik értem, de felesleges, az egyetlen hozzátartozóm a barátnőm.
- Felőlem… Bemehetünk, ha gondolja.
- Persze, lépjünk beljebb! Ez… ez… tényleg rengeteg, erre egy élet nem elég, hogy átnézzem…
- Ó, dehogyis nem…
- Mikor gyűjtötte őket össze?
- Már régóta szerzem őket innen-onnan. De mi lenne, ha a többit a vacsora mellett beszélnénk meg, tudja, teli gyomorral jobban megy a munka.
- Igaza van! Meg amúgy is hátha meg tudom győzni, hogy had maradjak még egy kicsit tovább.
- Nem szükséges magam is erre gondoltam, de kérem, a többit az étel mellett!
- Rendben…

Nem csodálom, hogy maradni akarsz. Én is ezek a vackok miatt lettem az, aki vagyok. Kíváncsi lennék, mit szólsz, majd ha megtudod a részleteket… amivel ez a tudás jár…

- Ön nem éhes?
- Nem eszem húst.
- Ah… szóval vegetáriánus…
- Azt azért nem mondanám…
- Visszatérhetnénk az ereklyékre?
- Természetesen, mit szeretne kérdezni?
- Maradhatnék még pár estét, azt hiszem ma nincs elég időm…
- Nem bánom… De cserébe megengedné, hogy kérdezzek valamit?
- Ez evidens!
- Mit szólna ahhoz, ha el tudnám intézni, hogy az egészen végigérjen?
- Örülnék neki de…
- De, mit de? Képzelje el mekkora hírnévre, tehetne szert! Más tudós ezek közelébe sem került. Ön lenne az egyetlen aki…
- Értem, mit mond de, mibe kerül ez nekem…
- Nos, mit szólna, ha azt mondanám rengeteg intelligens faj, van a földön, csak jól rejtőzködnek…
- Tudtam, tudtam. Láttam már én is ilyen fényeket…
- Ö… félre értett… Vámpírokra gondoltam… elsősorban.
- Nem is tudom…
- Figyeljen rám. Ön szerint miért nem fogadtam délelőtt, miért nem ettem sem, ma sem tegnap, miért nem ittam még csak a borból sem, és a fakó testszín?
- Mit akar tőlem, a frászt, hozza rám! Maga megőrült!
- Nem, nem őrültem meg. Higgyen a szemének! Én ezt ajánlom magának… Képzelje csak el az öné, lenne a világ minden ideje, ha ügyesen formálja…
- Menjen a pokolba
- Már jártam ott, kellemetlenül hideg van… nos?
- Tegyük fel, hogy érdekel a dolog…
- Persze hogy érdekli, látom a szemében…
- De én mit adok cserébe…
- Semmit, az ég adta egy világon semmit…
- Ez nekem így gyanús… Biztos hogy semmi furi nincs benne?
- Szóval nem hisz nekem. – fel kell hogy álljak…
- De, de félre ne értsen csak…
- Tulajdonképpen… ha ezt lehet annak nevezni… akkor van valami…
- Éreztem…
- Hogy át tudjon lényegülni azzá, ami én vagyok, meg kell, hogy szabaduljon halandó életének egyik legnagyobb hátrányától…
- Méghozzá…
- A szeretetétől, emberségétől, ahogy tetszik…
- Hogyan.
- Meg kell ölnie valakit.
- Nem!
- Szóval akkor nem érdekli a hírnév a tudás, ami itt rejtőzik? – emelem meg hangom.
- Ilyen áron nem kell!
- Akkor kénytelen leszek magát…
- Ne, ne várjon… tudja mit meggondoltam magam, inkább önnel, mint ön ellen.
- Remek! – gyáva féreg a holnapot sem éred meg!
- Na, és kit kell… hidegre tennem?
- Mindjárt megtudja!
- Miért ő is itt van?
- Tudtam, hogy igent mond, szóval készültem, utólagos engedelmével!
- Jó, csak essünk már túl rajta, kérem!
- Ahogy óhajtja!

Nem is tudod, hogy a szomszéd terembe ma te leszel a vacsora. Ráadásul a saját szerelmed fog megölni, ha minden igaz. Meglátjuk melyikőtök érdemesebb gyermekemnek.

- Menjen csak be… - szélesre tárom a besötétített hálószoba ajtaját majd a kezébe nyomok egy tőrt!
- Biztos betartja, amit ígért?
- Szerinted nekem, akarom mondani neked, miért lenne jó, ha tudnád a titkomat? – közben felhúzom a felső ajkam, hogy kilátszanak szemfogaim – Indulj, tedd, amit tenned kell!
- Legyen hát… Hol van ő, még nem látom. Lassan szokik hozzá a szemem a sötéthez.
- Az ágyon alszik, de ne tökölj, mert felbosszantasz!
- De nem olyan könnyű!
- Tudom, pont ez a lényeg!
- Indulok… máris indulok…

Tényleg meglódul! Milyen határozott! Talán mégis jó lesz… de nem… a lány felkapcsolta a villanyt! Imádom a drámát! Mi? Eldobja a tőrt? Öreg hiba, bocs haver! Szép nyaktörés, tanítani kellene az ilyen mozdulatot. Hogy is gondoltam, hogy…

- Jöjj gyermekem vár a jutalmad! Te kiálltad a próbát!
- Köszönöm. Úgy sem jelentett számomra semmit…
- Most már te is tudod! Hajolj közelebb, és fogd hátra a hajad, Kate.

Már nem bírtam ellenállni a csábításnak. Kitoltam szemfogaimat, majd ajkam, rátapasztottam a lány hosszú nyakára. Arra az izomra, ami a fül mögül indul és a kulcscsont kezdeténél, van vége. Kiszívtam majdnem az összes vért majd az enyémmel, etettem meg.

- Ne félj leányom csak a tested hal meg a lelked nem… - suttogtam miközben kéjes vonaglását, néztem a perzsaszőnyegen. Nem tartott sokáig, igazából hamarabb vége lett, mielőtt elkezdtem volna élvezni. Mondjuk az is egy külön kis műsor volt, ahogy az, ex-pasiját szárazra szívta de mégsem ugyanaz a kettő, bár hova siessek, van időnk, nem? Miután végzett felsegítettem. – Foglald el méltó helyed mellettem, most hogy érdemes lettél rá. Fent el kell, hogy mondjam a játékszabályokat a nemlétben maradáshoz, most már nem akarlak elveszíteni! Gyere…

Az ember gyenge… a halandók gyengék… de mi… mi, nem! A sötétet fény, azt ismét az első követi. S lásd: határozottságra gyengeség, s rá válasz az erő, s a szeretett kötelék nincs többé!