15 év A megoldás?

3:13……. 3:14

Nézte a parázsló vörös számokat a plafonon. Egy pillanatra átfutott a fején, milyen hülyeség ez az óra. Annyira az idő rabjai lennénk, hogy éjszakára a plafonra kell kivetíteni? Pedig mikor megvette jó ötletnek látszott.
Vera járt a fejében. Már több mint egy hónapja voltak együtt életükben először és eddig utoljára, abban a szállodai szobában. Minden érzéke, idegsejtje ujjongott akkor. Utólag döbbent rá, hogy semmire nem emlékszik a hazavezető útból. És másra is. Tudhatta volna, hogy az emlékezet milyen csalóka dolog, mennyire játszik az emberrel. Azt hitte, minden pillanatára emlékszik annak a két órának. De ekkorra már nem tudta felidézni az illatokat, néha még Vera arcát se. Ugyanakkor egyre több olyan részlet jut eszébe, ami kétségbe ejttette, nem tudta eldönteni vajon nem rontott-e el mindent végleg?
Kényelmetlenül fészkelődött. Nyomta az ágy, minden porcikája arra vágyott, hogy felkeljen. De nem akarta felébreszteni felületesen alvó feleségét. Gondolatai újra visszatértek Verához.

-Szeretlek! – súgta halkan a fülébe. Karjai védelmezően ölelték át, szája az asszony karcsú nyakán kalandozott. Várt. De nem kapott választ.

Most, öt héttel később az éjszakában ez a pillanat, sokkal nagyobb jelentőségre emelkedett, mint akkor. Persze ehhez kellett az eltelt hetek katalizátora is, hiszen alig beszéltek egymással. Nem értette, hogy miért. Vagy nem akarta érteni? Mindig előszeretettel emlegette Occam borotváját. „A problémára adható válaszok közül, általában a legegyszerűbb az igaz!” Nem mindig örültek vitapartnerei, mikor ez helyesnek bizonyult. Hát akkor most a saját keserű piruláját kell lenyelni!
Nem bírta tovább. A plafonon az a hülye óra 3:21-et mutatott. Csendben felült, és lekászálódott az ágyról. Az asszony halkan felnyögött, mocorogni kezdett. Odabújt hozzá, megsimogatta. Szerette a feleségét. Az elsők voltak egymásnak. Nem tudta biztosan, de valószínűleg ő máig az egyetlen volt, a párja számára. Az elmúlt három hétben egyre vadabbul szeretkeztek. Lehunyt szemmel próbálta elhessegetni maga elől ilyenkor Vera képét. Tudta, hogy magának is akar bizonyítani, igenis ez a nő kell neki, és a kudarca Verával csak alkalomszerű volt. Felejteni akart, ennek ellenére egyre több emlék bújt elő. Vera csodás alakja, ahogy a szálloda ablakából figyeli őt, mikor átvágott a parkolón hazafelé menet. Az a pillanat, mikor több mint egy évtizedes várakozás után kezébe vehette az asszony csodás melleit… Az a bársonyos puha bőr a combok belső oldalán…

Óvatosan kiosont a hálószobából. A konyhában bekapcsolta kávéfőzőt. Ült ott magában, nézte, ahogy a fekete cseppek kisvártatva megjelentek a gép kifolyóján, és emelkedni kezdett a kiöntőben a kávé szintje. Rágyújtott, lassan kifújta a füstöt. Automatikusan végezte a kávézás megszokott szertarásait. Cukor, tej, kanál a fiókból. Kavargatta a gőzölgő italt. Nem gondolkodott. Elengedte az érzéseit, és figyelte a reakcióit. Újra és újra érezte a ruganyos női test remegését a keze között. Ilyenkor önkéntelenül megfeszült ő is. Szinte akarattal kellett ellazítani a kezét a kávésbögrén. Gondolatai ide-oda ugráltak. Nem kontrollálta őket, hagyta hadd csapongjanak. Gyakran csinálta ezt a munkájában is, ha valami szokatlan problémával találkozott. Sokszor segített. Gondolatai hirtelen megtorpantak. Éppen arra gondolt, mennyire pirruszi is volt az a győzelemérzet, ami elöntötte szeretkezés után. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Vajon miért? Mindig odafigyelt ezekre a kis „vészcsengőkre” a gondolataiban. Vajon ez most mit jelzett? De nem jött rá. Fáradt volt, annak ellenére, hogy magától ébredt fel. Ránézett a mikro órájára. 4:38. Hogy elszaladt az idő! Elöblítette a bögrét, halkan sóhajtott egyet, és visszaosont az ágyába.

Reggel 6-kor hamarabb nyomta le a gombot az ébresztőórán, minthogy megszólalt volna. Átölelte a feleségét, gyengéden felébresztette, majd kiment a fürdőszobába, mielőtt a család nőtagjai bevették volna. Borotválkozás közben azon gondolkodott, hogy aznap miket kell elintéznie. Könnyű napnak ígérkezett. Kedvenc rádiós műsorvezetője is jobb hangulatban volt a szokásosnál, és a szimplán „HÜLYE,HÜLYE,HÜLYE” betelefonálókra ügyet sem vetett. A szerelemről beszélt, és arról, hogy mi a fontos az életben. Ellenpontként Deep Purple volt az aláfestőzene.

Az autóban elgondolkodott. Felhívja-e Verát? Nem akarta zavarni, ezért inkább minden reggel küldött neki egy e-mailt. De most úgy döntött felhívja. Az éjszakai „vészcsengő” ott motoszkált folyamatosan a gondolatai között. Persze Vera nem vette fel. Miért is vette volna? Már kezdett beletörődni, hogy a mai nap is anélkül telik el, hogy hallana róla, mikor elnémult a rádió, és csöngeni kezdett a telefon. Nézte a megjelenő nevet. Vera volt az. Természetesen nem Veraként, hanem egy nem létező cégként írta be a telefonba. Kiszáradt torokkal nyomta meg a telefon gombját.
-Jó reg…. Khmmm … Jó reggelt! Szia!
-Szia! Merre jársz?-töltötte be az autót a jólismert mély, bársonyos hang.
-Mindjárt az M3-ason vagyok. Le kell szaladnom Egerbe, de délre visszaérek. Miért?
-Tudnánk délután találkozni? Mondjuk az Árkád jó lesz neked?
-Persze! Hánykor?
-3-kor?
-Ott leszek. Majd hívlak!
Miután letette a telefon, gondolkodott el azon, meg se kérdezte, mit akar Vera. Gondolatban vállat vont. A lényeg, hogy találkozzanak!

Megint az útra szinte oda se figyelve vezetett. Emlékek bukkantak elő a múltból. Egy pizzéria valahol a belvárosban, ahol egyszer, még a múlt században együtt ebédeltek. Egy ház a XIII kerületben, ahol a lány együtt élt valakivel. Ha így folytatja, kiderül, hogy minden rá emlékezteti! Hatvannál megállt a benzinkútnál. Vett egy kávét, és egy üveg vizet. Nekitámaszkodott a motorháztetőnek, rágyújtott, és elgondolkodott. Mire ez a hirtelen találkozás? Hiszen azóta az asszony szinte kerülte őt! Fogalma sem volt. Rengeteg gondolat, érzés volt benne, amit telefonon nem akart elmondani, levélben meg nem írta le. Nem volt benne biztos, hogy lesz bátorsága elmondani, de majd meglátja. A reggellel ellentétben, most nem csapongtak gondolatai. Jólesett a motorház melege, a kávé.
Érezte, hogy lassan megvan a vészjelzés oka. Szinte oda se gondolt, nehogy elriassza a megfejtést. Lassan közelített felé.
-Miért?
Kérdezte hirtelen hangosan. Két lány ment el mellette éppen, és riadtan néztek rá. Rájuk mosolygott. Beült az autóba, elindult. Tudta már, miről fognak beszélgetni délután. Nem lett tőle jó kedve. Érezte, hogy ez a beszélgetés mindent eldöntő lesz. Pedig nem ezt akarja. De kénytelen lesz feltenni ezt a kérdést, mert azóta nem találja a helyét. Miért? Emlékek keresése? A fiatalság siratása? Hiánypótlás?
Határozottan padlóig nyomta a gázt, élvezte, ahogy a motor erőlködés nélkül gyorsította az autót. Besorolt az autópálya fogalmába. Nekilátott egy kamiont előzni.

Budapest felé, egy szerszámgépeket szállító kamionos éppen a rádiójával matatott, egy pillanatra nem nézett az útra. Egy Suzuki, pedig felhajtott a pályára. Nem nézett a tükörbe, mert megszólalt a telefonja, a hátsó ülésen a kabátzsebében. Ahogy hátrafordult érte, a kormányt egy picit balra húzta. Legalább negyvennel ment kevesebbel, mint a kamion, ami mögötte érkezett. A sofőr felnézett a rádióról, és szitkozódva taposott a fékre, rántotta félre a kormányt. A kamion, engedelmeskedve a fizika törvényeinek, összecsuklott, a pótkocsi kezdte megelőzni a vontatót. Egy pillanatra úgy nézett ki, a szalagkorlát megfogja a soktonnás szerelvényt, de a rakomány tartóhevederei, valószínűleg hanyag rögzítés miatt sorra elpattantak. A többtonnás gépek tehetetlensége átborította a pótkocsit, a szembejövő oldalra.

Halvány mosoly volt az arcán. Úgy érezte, ma sikerülni fog. Megbeszélik a dolgot, és a helyére zökken minden, mint 15 éve. A teherautó közepénél járt, mikor a korlát felett megjelent egy sárga ponyva. Hihetetlenül élesen látta rajta a betűket, még a telefonszámot is volt ideje elolvasni. Azután a négytonnás présgép szembetalálkozott az autójával, ami 140-el ment. Utolsó gondolata a csalódás volt. Már soha nem lehet biztos benne, hogy…