Történetek

Már nem érzek irántad szerelmet, bár tudom életem végéig szeretni foglak… a szívem mélyén, a legeslegmélyebb zugában, ahol senki sem találhat rá erre az érzésre… még én sem. Már nem érzem a hiányod, és az űrt betöltötte egy új érzés. Egy szenvedés nélküli, békés, nyugodt érzés, ami kiszorít minden egyéb mást… Téged is… Biztonságot nyújt, menedéket ad, és már nem félek belevágni az újba…

Hogy a hasonló lázadás lehetőségét elkerüljék, a hadvezetést megreformálták. Többé nem kerülhetett a teljes Űrgárdista Sereg irányítása egyetlen kézbe, ezért az addig egyetlen sereget képző haderőt felszabdalták Űrgárdista Káptalanokra. Minden Káptalan egyedi jegyekkel rendelkezett, és egységeikbe az alapítójuk, vagyis Primarchájuk, génjeit ültették bele. A Birodalmat részekre osztották, ezekre kihelyeztek egy-egy Káptalant, hogy tűzzel-vassal őrizzék a békét...

Futni kezdek, de az a valami követ. Megpróbálom lerázni, felgyorsulok, már fénysebességgel futok, olyannyira, hogy az embereknek fel sem tűnök. Hallom az árny mögöttem liheg. Akkor ezek szerint... vámpír! ...

A fiú közelebb jött, hogy megöleljen, de én hátrébb léptem nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem tudom megmagyarázni, miért éreztem így. Egyszerűen összezavarodtam az érzés, hogy elutasítottak őrjítő volt. Persze senki se fogadja jól a kudarcokat főleg az ilyen kudarcokat nem...

Itt villant be az a furcsa gondolat, hogy tulajdonképp azt sem tudom, hogy kerültem ide. Más körülmények között ettől biztosan megijedtem volna, és ezen kezdtem volna lázasan gondolkodni, most azonban a kíváncsiság felülkerekedett rajtam, és folytattam a szoba felfedezését. Elhaladtam a szekrények mellett, különösebb figyelmet nem fordítva rájuk. A szoba közepén lévő mécses irányába indultam...

- Jaj, Dave na mondd már, hogy nem vetted észre, hogy Jo szerelmes beléd? - mikor kimondom, legszívesebben tőből leharapnám a nyelvem.
- Hogy mi? - kérdezi David - Mióta?
- Öhmm... kiskorunk óta - mondom.
- Ez tök jó! – vigyorog - Szerinted mit felelne, ha megkérdezném, hogy járna-e velem?
- Valószínűleg azt, hogy igen. De ha megkérdezed, ne mondd el, hogy megmondtam neked! ...

- Gáborral el akarunk mondani valamit!
- Igen, ez így van. – állt fel Gábor is.
- Mondjátok gyerekek! – mondta mama
- Az a helyzet –vette át a szót Gábor, - hogy Anett és Én úgy döntöttünk, hogy szakítunk.
- Hogy? – hördült fel a család fele, a másik részük csendben figyelt. Mint Én...

Észrevetted már, hogy egyes emberek bármit megtesznek azért, hogy megvalósítsák álmaikat, vágyaikat, vagy épp félelmeiket?
Ezzel szemben vannak, akik világgá kürtölik fájdalmukat, csakhogy más szenvedni lássa őket, és még élvezik is.
Vannak olyanok, akik álmatlan éjszakákon a takaró alatt, vagy a szobában gubbasztva siratják meg nem valósult álmaikat...

A lányt meghatotta az állat bizalma. Megsimogatta az orrát, és azonnal megérezte: szüksége van rá. A ló érzékenységével, figyelmével visszahozta a lányt a világba. Bár más lett, és máshogy gondolkodott, de sikerült megváltoznia, kimásznia a gödörből. Újra érzett boldogságot, meghatottságot, szeretetet…
És ma Remény meghalt...

Felkelt és elindult a fürdőszobába a fásliért. Volt neki pár darab, hiszen sportolt még régebben, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia az úszást. Visszagondolt sportoló múltjára és egy csepp keserűség öntötte el a szívét. Segíteni akart a szobájában üldögélő leányon, mert nem akarta, hogy egy baleset az ő életét is örökre meghatározza...