Remény

A lány fázósan összehúzta magán a kabátot, és a második üveg whisky után nyúlt. A mozdulat fölöslegességét bizonyítja, hogy csak harmadszorra sikerült megmarkolnia a flaskát. Merevrészeg volt már az előző üveg tartalmától. Újabb doboz cigarettát bontott, és előásta öngyújtóját a hó alól.
- Keserves egy nap ez a mai. – mondta a hópihének, ami a kezére hullott. Aztán csuklott egyet. Eredetileg sírni jött ide. Sokat, kontroll és vég nélkül akart sírni, de nem volt egy könnye sem.
- Szép.- morogta az orra alá- Boldog Karácsonyt!- mert december 24-e volt éppen.
Életében másodszor ült ezen a padon. Először öt évvel ezelőtt ugyanezen a decemberi napon. Rémes hónapokkal a háta mögött, kusza érzésekkel, teljesen zavartan, és az egész világban csalódva. Akkor is ivott. Sokat. És másnap hajnalban, amikor magához tért, elhatározta, megváltoztatja az életét, és ha nem sikerül, hát véget vet neki, de ez így nem mehet tovább.

Aztán rátalált Reményre. Egy barátját kísérte lovat venni egy közeli lovardába. Bent, amíg a tulajdonossal beszélgetett egy kedves, fekete kanca kinyúlt a boxából, és a vállára tette a fejét. Ő volt Remény. A lányt meghatotta az állat bizalma. Megsimogatta az orrát, és azonnal megérezte: szüksége van rá. A ló érzékenységével, figyelmével visszahozta a lányt a világba. Bár más lett, és máshogy gondolkodott, de sikerült megváltoznia, kimásznia a gödörből. Újra érzett boldogságot, meghatottságot, szeretetet…
És ma Remény meghalt. Kifutott az útra, és elütötte egy kamion. A lány még utoljára megsimogathatta, magához ölelhette, és belenézhetett azokba a kékesfekete szemekbe, aztán a ló tekintete fátyolossá vált, teste elernyedt, és vége volt…A lány csak ült az aszfalton. Aztán felállt, segített eltakarítani a tetemet….

Hazament. Megfürdött, felöltözött, és útnak indult. Tudta, hogy ugyanhoz a padhoz megy majd, és félt, ha ledobja magáról ezt a rémes, földbepréselő terhet, leszakad az ég. Leült a padra, és öntötte magába az italt, és egyik cigiről a másikra gyújtott, mintha a füsttel és a sárgás löttyel kitölthetné azt az űrt, ott belül. És csak nézett maga elé. Nem tudott sírni, nem tudott ordítani…- Visszaültem hát a jól megérdemelt gödrömbe. – gondolta, majd felsóhajtott az őt figyelő, kacér mosolyú csillagokra:
- Remény meghalt!
És mély álomba zuhant.