Halál utáni életem

Egy fehér kórteremben ébredtem fel, egy hosszú álom után. Mondhatni rémálom volt. De most már vége. Kicsit álmosan körbenézek a teremben, de nem látok senkit. Csak fehér falakat… fehér ágyakat, székeket, huzatokat… minden fehér… tiszta… érzem ez egy új élet kezdete… ami a halál után van… ami jár nekem ennyi szenvedés után!... Amit Te okoztál…
Néha felvillan egy-egy régi kép, régi megfakult emlék, a boldog napok, amiket még együtt töltöttünk. Még most is érzem a kezed érintését az arcomon, hallom, ahogy hangodat messzire viszi a szél, mikor énekelsz nekem… még érzem, hogy szeretlek, még itt vagy velem a szívemben… és örökre itt is maradsz… bezárva… hiszem mindez már csak emlék… szép emlék… amire szívesen visszagondolok, és újra átélem a szerelmet, a csalódást, a szenvedést… elkalandoznak a gondolataim; mi lett volna ha…

De egy kedves szempár visszarángat a valóságba. Ahogy nézem a homályból előtűnik egy hozzátartozó szemöldök pár, egy orr, egy száj. Haj és arccsont meg ál. Majd nyak, test, vállak, karok, kezek, ujjak… Az én kezemet szorítja, mintha mindig is fogta volna, és sose akarná elengedni… Észre sem vette, hogy a teremben van. De tisztul a kép, és már látom Őt. Egész közel magamhoz. Egy kedves idegent.
Már nem érzek irántad szerelmet, bár tudom életem végéig szeretni foglak… a szívem mélyén, a legeslegmélyebb zugában, ahol senki sem találhat rá erre az érzésre… még én sem. Már nem érzem a hiányod, és az űrt betöltötte egy új érzés. Egy szenvedés nélküli, békés, nyugodt érzés, ami kiszorít minden egyéb mást… Téged is… Biztonságot nyújt, menedéket ad, és már nem félek belevágni az újba…

Újra körbe nézek a teremben… Az ágyakon más betegeket látok. Álmosan, fáradtan figyelik a világ eseményeit. Nézem őket egy darabig, aztán előtűnik pár látogató is, akik mellettük ülnek, beszélgetnek, támogatják, segítik őket. A látogatómra nézek, és Ő rám mosolyog. A világ legédesebb mosolya ez. Nem tudok nem visszamosolyogni Rá… Lassan már két napja fekszem ébren és szótlan az ágyamon, de Ő kitartóan őrködik felettem. Ő sem alszik… Szűnni nem akaró mosolya egyre több életet önt belém… Meg szeretnék szólalni, megkérdezni ki Ő, és megköszönni, hogy velem van. De még nincs hozzá lelki erőm… Már egy hete fekszem a kórházban. Esténként nyugodtan alszok, nem gyötörnek rémálmok. Talán olyankor Ő is alszik… és még olyankor is mosolyog… Rám…

Egy hónap telt el és már beszélek. Tele vagyok élettel, energiával, kész vagyok mindenre, minden újra. Mindennap, minden órában, minden percben beszélgetek Vele. Megismertem Őt és Ő is engem. Jókat tudunk beszélgetni. Gyorsabban telik az idő és egyre több energiám van. Végül körülbelül két hónap után kiengedtek a kórházból. Amikor kiléptem a világba, a zsúfolt, veszélyes utcára, Ő ott állt mellettem és fogta a kezem. Vigyázott rám és segített megtenni az első lépést. Az utcán rengetegen voltak és mindenki boldog, éli az életét. Te is ott vagy valahol, de ez most már nem számít. Már én is új, jobb, boldogabb életet kezdtem, aminek Te már nem vagy a részese.

A „kedves idegen” valóban kedves. Odaadó, figyelmes, törődik velem. Mindig velem van, sosem hagy magamra. Megismertem Őt, megkedveltem Őt, tisztelem Őt, megbízok Benne, és tartozok Neki, amiért ennyi mindent tett értem. De ő elutasítja a hálámat, mondván, nem szánalomból tette. Már sok szép emlék fűz Hozzá, fontos nekem, Ő a biztos pont az életemben. Kedvelem Őt… szeretem Őt… barátságból, vagy talán szerelemből?... Igen, ezt már biztosan tudom, hogy szeretem Őt! Barátságból és szerelemből egyaránt. Ő több mint egy egyszerű barát. Meghallgat és tanácsot ad, segít és támogat. Mesél nekem és tanácsot kér, segítek és támogatom Őt mindenben. Lelki társam egy örök életen át, mindig és minden helyzetben.
Már nem gondolok Rád és a múltra… Már csak Ő létezik nekem… Ő az életem… a halálom után… az új életem…