Vámpírok

- Késtél Odett! - ezekkel a szavakkal fogad barátnőm, Abigél, amikor végre- valahára megérkezem a lakásához.
- Busszal jöttem!- ami persze igaz, de nem ezért késtem.
- Már megint a kifogások! Gyere - néz rám. Hát igen, nem hiába vagyunk olyan jóban. Úgy ismer, mint a tenyerem
- Mi volt olyan sürgős, ami miatt abba kellett hagynom mindent? - kérdezem.
- Megtámadtak egy lányt. Két harapásnyom látszik a nyakán - mondta Abigél, és elém dob egy újságot- Meghalt.
- Mire gondolsz? - kérdezem rosszat sejtve- Vámpírok?
- Valószínűleg. Szerinted?
- Lehetetlen – gondolkozom - hisz mi senkit sem támadunk meg. Csak állatok vérét isszuk. Ezt te is jól tudod.
- Nagyon jól tudom, mit iszunk! - mérgelődik Abigél- De akkor ki a tettes?
- Lehet, hogy valami őrült pszihopata, aki vámpírnak képzeli magát - morfondírozom.
- Lehet - hagyja rám, de a hangjából érzem, hogy nem győzte meg az érvelésem.
- Mire gondolsz? Nyomozzunk?
- Az nem árthat - mondja, és áthatóan rám néz.
- Oké, akkor összeszedem a cuccaim, és indulhatunk. De akkor előbb hozzám menjünk.
Elmegyünk az én kis kétszobás lakásomba, ahol gyorsan átöltözöm egy fekete nadrágba, egy csizmába, és egy fekete topba. A zsebembe csúsztatom a késem.
- Indulhatunk- mondom Abigélnek, aki nagyjából olyan öltözékben van, mint én.
Kilépünk a városba, és elmegyünk arra a helyre, ahol a gyilkosság történt.
A földön ezüstös anyagot látok. Vámpírvér.
- Ez bizony vámpír volt- néz rám Abigél, és belátom, igazat kell adnom neki.
- De mért tette volna?- kérdezem - Ez az egész nagyon ködös.
Hirtelen egy férfi tűnik fel a sötét sikátorban.
- Maguk kik?- kérdezi, és rám pillant. Most veszem észre, hogy egy kés van a kezében.
- Maga ki?- kérdezi Abigél.

A férfi ebben a pillanatban belém dobja a kést. Kirántom, és negédesen rámosolygok.
- Ezzel nem sokat ér - ahogy nevetek, kilátszanak a hegyes szemfogaim.
- Vámpír! Boszorkány! - suttogja a férfi - Nem baj! Mindjárt világosodik…
- Ne ringassa abba a tévhitbe magát, hogy elpusztulunk a fényen. Ez egy általános félreértés. Nem vagyunk gonoszak, nem ölünk embert, és nem félünk a világosságtól.
És ki tudunk törölni bármit az emlékezetéből. Mint például ezt!
- Abigél kérlek!- Abigél felemeli a kezét, hirtelen összecsapja.
A férfi körülnéz, és azt motyogja: - Hol vagyok?
Aztán elszelel. Zaklatottan nézek barátnémra. Utálom, mikor ez van, de hát az emberek nem tudhatják meg, hogy léteznek vámpírok.

Megfordulok, és a férfi után nézek. A fejét rázza, és motyog. Hát igen, nem lehet kellemes.
Megint Abigélre pillantok… azaz pillantanék, mert nincs sehol.
- Abigél!- kiáltok tanácstalanul. Hát ez meg hova lett? Elfojtott sikoltást hallok, megpördülök, és a sötétbe kiáltok: - Abigééél! Ne szórakozz… - itt megtorpanok, mert egy sötét árnyat veszek észre. Futni kezdek, de az a valami követ. Megpróbálom lerázni, felgyorsulok, már fénysebességgel futok, olyannyira, hogy az embereknek fel sem tűnök. Hallom az árny mögöttem liheg. Akkor ezek szerint... vámpír! Hisz csak a vámpírok bírnak fénysebességgel utazni! Az utcámba érek, felrobogok a lépcsőn, berontok a lakásomba. Kinézek az ablakon, a sötétben az árny még mindig ott áll, karjában egy ernyedt testtel - Abigél testével!
- Te jó ég!- sikítok, és azonnal le kell ülnöm. Egyedül maradtam a gonosz vámpírokkal szemben! Most hogy mentem meg az áldozatokat, ha a segítőm is azzá vált? Hosszasan gondolkozom, azután rájövök a megoldásra. Kikeresem a telefonkönyvből a számot, s tárcsázok…