A rejtélyes szoba

A szoba sötét volt és dohos. A hossza kb. 8 m lehetett, szélessége alig több, mint 4 m. Szememnek hozzá kellett szoknia a sötétséghez, fény csak a hanyagul bedeszkázott ablakok résein szűrődött be… Illetve, az asztalon pislákolt egy mécses; vajon ki hagyhatta itt? Mégpedig nem is olyan rég, hiszen szelíd fénnyel bár, de még világított.
Még sosem jártam erre, ezért félve tekintgettem be az ajtóból. A mennyezetről óriási, porlepte csillár lógott le. Tele volt pókhálóval, akár a szoba többi része. Ki tudja, mióta nem jártak erre?! A bútorok, amikkel be volt rendezve, talán több száz évesek is voltak. A mélybordó szekrények és asztalok koráról kissé viseltes állapotuk és régies, ámde nemes faragásuk árulkodott. Az ablakokat tekintélyes méretű sötétítőfüggöny takarta valaha, ezek többsége a földön hevert, csak egy-két molyette példány lógott még kitartóan. A parkettán egy perzsaszőnyeg hevert, az idő már erre is ráfestette a múlandóság nyomait.

Tőlem balra volt egy dolgozósarok. Szúette asztal, rajta poros lapok, néhány régi fénykép, amik embereket ábrázoltak, felteszem, a szoba lakójának családját. Egyiket sem ismertem.
Itt villant be az a furcsa gondolat, hogy tulajdonképp azt sem tudom, hogy kerültem ide. Más körülmények között ettől biztosan megijedtem volna, és ezen kezdtem volna lázasan gondolkodni, most azonban a kíváncsiság felülkerekedett rajtam, és folytattam a szoba felfedezését. Elhaladtam a szekrények mellett, különösebb figyelmet nem fordítva rájuk. A szoba közepén lévő mécses irányába indultam. Egy díszesen kifaragott dohányzóasztal közepén állt, valaki nemrég gyújthatta meg, még alig égett le. Mellette egy könyv hevert, kinyitva.

Elolvastam az első, kézzel írt sort: „Kedves Naplóm!”. Igazán udvariatlanságnak éreztem volna beleolvasni olyasvalaki naplójába, akit nem is ismerek. Így hát továbbsiklott a tekintetem. Először egy törött vázát láttam meg, ezt nem találtam túl érdekesnek. De volt még egy tárgy az asztalon, melytől kirázott a hideg. Egyszerre éreztem késztetést arra, hogy egyszerűen kisétáljak a szobából, befejezvén a felfedezést és, mint aki nem is járt erre, egyszerűen elfelejtsem a kalandot. De emellett az is izgatott, hogy felvegyem, megvizsgáljam, kipróbáljam… Aztán, mivel úgyis rég jártak már itt, meg talán ugyanilyen soká fognak csak visszajönni - fel sem tűnne a hiánya. Ezért esetleg eltehetném azt a pisztolyt, ami az „ismeretlen szobatulajdonos” birtokában lehetett egykor. Végül aztán megnéztem az ezüstös, vésetekkel cifrázott fegyvert és észrevettem, hogy még csak megtöltve sincs.

Visszatettem hát az asztalra, és elindultam a szoba végében lévő könyvespolc felé.
Félúton egy egér rémített halálra, aki váratlanul egy függönykupac alól átrohant a szobán, felpattant a túloldalon lévő díványra majd a mellette lévő állólámpa tetejére felmászott, végül az ablakot befedő deszkák réseinek egyikén kiszökkent a szabadba.
Pár perc riadt pihegés után már nevetségesnek tűnt egy aprócska állattól való félelem, majd kíváncsiságom vezérlésére elindultam a könyvespolc felé. Leporolgattam néhány könyvet és elolvastam a címeiket: „Az emberi test anatómiája”, „Szervátültetési kísérletek”. Bizonyára egy orvos - féle tudós dolgozószobájába csöppentem.
Összecsuktam a kezemben tartott könyvet, s csak most vettem észre, hogy valaki a sarokból figyel…