Történetek

Nem volt baj, hogy ennyit beszél, sőt, igazából meglepődtem. Erről az oldaláról nem ismertem. Meg kell hogy valljam, igazából egyáltalán nem ismertem. Ha durván akarnék fogalmazni, azt mondanám, eddig fel sem tűnt igazából, hogy odajár az osztályunkba, de most megmutatta igazi arcát: egy életörömtől sugárzó, mosolygó, nagyon vidám alaphangulatú lány. Érdekes élmény volt...

- Szeretlek, Kicsim... - suttogtam magam elé teljes szívem szomorúságával zokogva. Egyedül fekszem ágyamban, a baldachin valamelyest vigyáz rám. De Te nem vagy itt velem.
Sötét van, kint vihar dúl. Vágyom az ölelésedre, jelenlétedre...

Kalandozni kezdenek a tekintetek, keresve egymás ölelését a pillantások, melyeknek csillogása a gyémántok vad táncát idézi eléd. A gyémántokét melyek hűvösek de méltóságteljesek. Úgy ziháltok, mintha a levegő nehezékként nyomulna rátok, akarva, hogy még inkább túlhevüljön a szív és a test érezve rabságát, kitörni vágyódjon, mozdulva a kezek önkéntelenül, beleszaladva és észre sem véve, hogy a másik bőrének puha tapintása rejtezik már az ujjbegyeken...

Az út az erdőbe 3 nap volt. A harmadik estére érték el a gyönyörű vidéket. A fák azúrkékben pompáztak, csörgő kristálytiszta patak vize frissítette fel őket, mikor megálltak inni. A lovakat megpihentették, és csak a 4. nap folytatták az utat...

Hideg decemberi reggel volt, a korai kelést még nehezebbé tette az, hogy a nap még a horizont alatt nyugodott.
’Már megint nulladik óra’ – sóhajtottam fáradtan. Igen, magamnak kerestem a bajt... Ugyanis nem kellett mindenkinek egy órával korábban bemenni az iskolába, csak azoknak, akik irodalomból nem álltak éppen fényesen. Persze két egymás után hármasra írt dolgozat után mit várhatok? ...

Hirtelen rádöbbent valamire. Véget ért egy nyár, egy szakasz eddigi rövidke életéből.
Eddig nem törődött vele, de most mintha a fecskék röptével láthatóvá vált volna, amit eddig nem tudott átérezni...

Nem a testiség hiányzott, mert nem attól lesz az ember szerelmes, hanem belőle hiányzott valami, hogy kialakulhasson, hiába volt minden oly meseszerű, nem tudott kitárulkozni, átadni a legmélyebb érzéseit, várt valamire...

A szívem már majd két hete másért dobogott, ő volt az, Lilla. Gyönyörű szemeivel minden egyes pillanatban rabul ejtett, csókjai szenvedélyesek, öleléséből inkább nem akartam szabadulni nehogy elmúljon a varázs. Szerelmes lettem nem vitás, s nagyon örültem, hogy ő is viszonozta...

Utánuk mentem. Halkan osontam, nehogy meghalljanak. A fák között mentem, nem az ösvényen, nehogy meglássanak. Én viszont mindvégig láttam őket...
Megálltak a folyóparton. Csókolóztak, vetkőztették egymást, én pedig vártam.
Aztán eljött a megfelelő pillanat, amikor mindketten túlzottan el voltak foglalva egymással.
Mindkettejüket leütöttem és acéldróttal kötöztem őket oda két különböző fához...

Ajkait már alig egy lehelet választotta el tőlem, szinte éreztem a forróságukat. Egy végtelennek tűnő másodperc… és még egy…. Majd nagyon óvatosan hozzáért ajkaimhoz. Egy pillanat, várta, hogyan reagálok. Minden oka megvolt a félelemre, durván szakítottunk, nagyon csúnya dolgokat vágtam hozzá, hazugságokat és igazakat egyaránt, ő meg csak tűrte némán viharom, amivel még jobban felbosszantott, és még inkább bántottam...