Történetek

Közben a vasalt ajtó kitárult, s egy hatalmas tanácsterem körvonalai bontakoztak ki a lány előtt. Középen egy hatalmas asztal terült el, míg a falakat furcsa képek díszítették.. Még furcsább volt, hogy az asztalnál jól ismert emberek ültek. Ryer találkozott már az összessel.. Ezernyi kérdés született meg elméjében, de képtelen volt szólni. Először arra gondolt, hogy Aerin a maffiában él, s nekik dolgozik, vagy éppen ő a vezető, a keresztapa. De ezt inkább elhessegette magától, és engedve...

- Hol van anya? - kérdezte csendesen a kisfiú, miközben szemei időnként hosszabb időre lecsukódtak. Későre járt már, az éjszaka jótékonyan borult a városra, csupán a csendesen szállingózó hópelyhek halk sóhajtásai siklottak végig az ablaküvegen. A kisfiú hangja suttogó volt, szinte könyörgőn nézett apjára. Kék szemeinek sarkában ott bujkált a dundi kis könnycsepp.- Hiányzik!- súgta még apjának, aki megigazgatta a gyermeken a takarót és csókot lehelt a homlokára...

Kisétáltam az eperfához, amit nagyapám még az én kedvemért ültetett, és elégedetten szemléltem a most növekvő gyümölcsöket.
Már alig vártam, hogy érezzem az édes, talán kissé vizes faeper ízét.
A levegő közben megmozdult, de nem az a kellemes, üdítő tavaszi szellő fújt, hanem erős, forró, balzsamos szél... A zápor hírnöke...

Pengeként hasét elméjébe, hogy negyedikes kisiskolás korában elestek a húgával és Andinak eltört a keze. Tudta, hogy az ő hibája, de bármit megtenne, hogy visszacsinálja, meg ne történté tenné. De nem lehet! Az idő begyógyítja a kéztörést is, de a rosszlelkiismeret a legnagyobb pokol. A sápadt Hold fénye megcsillan a patakzó arcon...

Érezte, hogy szabadon kell engedni a kölyköket, melyeknek nyüszítően morgó hangjával nyomatékot is adott, ám valahol mélyen talán mélyebben, mint ahol a lélek lakozhat ez a nőstény farkas, ki egyébként semmiben sem különbözött a többitől, tartotta volna maga mellett... leginkább a kis különc feketét, ki most is mint mindig egyre közelebb húzódott anyjához...

- Nem öltem meg a családom, Dr Lumer. Bár a maga szemszögéből nézve valóban ezt tettem. Én úgy gondolom megszabadítottam őket a rájuk nehezedő tehertől. - tárta szét a karját, és egy picit megvonta a vállát. Olyan gyermekinek tűnt ebben a pillanatban, olyan ártatlannak. És Sebastian már majdnem hajlandó is volt hinni neki. Majdnem...

Kelj fel! - Ragyogtak rá barátságosan a folydogáló fények. De már nem volt kedve hozzá. Csak azért felkelni, hogy újra visszalökjenek? Nem ésszerű…Meghalni? Az sem ésszerű…de sokkal kellemesebb...

- Na nekem ne mond, hogy nem randiztál már négy hónapja, ember! Mert ilyen korban még… lazán megy. Gyerünk! Húzzál bele, különben észreveszed magad, hogy már 200 éves vagy és akkor mi lesz?
- Ezt a szöveget már hallottam. - jött a válasza és beleharapott a burgerba.
- Persze, hogy hallottad… na és? Eddig segített rajtad, rajtam, sok mindenkin! – hangzott az ellenválasz és egy pizza széle már el is tűnt egy szájban...

Felült az ágyban… a lepedő legyúrva, a párna a földön... megint az a rémes álom… miért? Vajon mi értelme lehet? Megint a férfivel álmodott… megint az az érdekházasságos, gondok elmúltával elválós ostobaság, mint már annyiszor mostanában… ölébe vette az alvómaciját, és meredten bámult a sötétségbe… Minden egyes mozzanatát ismerte ennek az álomnak, mégsem tudott szabadulni tőle, és nem tudta, miért…

Egy valamit jól tanulj meg, barátom. Te most ebben a helyzetben Vad vagy és nem Vadász. Vadásszá majd akkor válsz, ha megtanulsz tisztességesen küzdeni azért, amit el akarsz érni. És megtanulod tisztelni az erdőt...