A Vad

Hajnalodott, az erdő csendjét csupán a korán kelő madarak hangos fecsegései töltötték be és az ágak között vadak léptei roppantak. Néha azonban egészen más zajt is felfedezni vélhetett a kíváncsi szemlélő, vagy az olyan egyén, aki ismerte az erdő hangjait annyira, hogy meg tudja különböztetni egy őz patáinak koppanását, vagy egy ember lépteinek tompa puffanását.
A hajnali derengésben egy alak mászkált a fák között kezében két csapdát tartva, mit ki akart tenni. A téli vadonban Farkasra akart vadászni. Két szürkefarkast akart csapdájába elejteni mellyel mint tökéletes trófeával talán egyszer majd el is dicsekedhet. Az egyik csapda egy tölgyfa takarásába került, a másik a bokrok tövébe, majd a Vadász elégedetten dörzsölte meg a kezét, és hátrafordulva a magasles irányába indult, hogy mire a nap teljes pompájában ragyogva az égen bevilágítja a hófödte tájat, ő már meleg teáját szürcsölve figyelhesse kit ejt el a csapdája.

Órákon keresztül ücsörgött szinte mozdulatlanul, ahogyan a ragyogó, gyémánthóval csillanó erdőt figyelte, hallgatta a zajokat és alamuszin bújt meg a magasles védelmében. Talán dél felé járhatott az idő, mikor a tölgyfák közül egy fájdalmas farkasvonyítás hangjait kapta köpönyegére a téli szél, és a magasles irányába sodorta. A Vadász elégedetten dörzsölte össze a kezét. Az egyik csapdája tökéletesen működött.

Odalent az erdőt járva azonban volt még valaki, akiről a magaslesben kucorgó alak nem tudott. Egy másik Vadász, akinél nem volt semmi, csupán a fegyvere. Nem csapdákkal csalta tőrbe áldozatait, sok-sok méternyi távolságból figyelve, hanem követte, űzte hajtotta, mindaddig míg szemtől szembe nem került Vadász és Vad. Tisztességes játékot játszott, melyben megmérettetett. Amikor fülét megütötte a keserves farkasvonyítás fegyverét leengedte, majd homlokát összeráncolva rosszallóan kapta fejét a hang irányába.
- Már megint egy átokverte farkascsapda. Na csak kapjalak el te megátalkodott!- sziszegte a fogai között, majd csizmái alatt megroppant a szűz hó, ahogyan a tölgyfák irányába indult. Néhány lépés után, ahogyan az ágak szétnyíltak előtte megpillantotta a csapdában keservesen vergődő állatot
~ Egy Kölyökfarkas~ villant át a gondolat agyán, amikor közel érve a szomorú, bágyatag szemeit a kis farkas ráemelte. Nem vicsorgott nem támadott. Kiszolgáltatott és védtelen volt. Úgy feküdt ott a csapdában, mint aki jól tudja véglegesen elveszett. A Vadász szemeibe könny tódult a látványra, majd igyekezve legyűrni pillanatnyi lelki gyengeségét megpróbálta kiszabadítani a csapdából a jószágot. Nagyon nehezen ment, hiszen a csapda erősen szorította a Kölyök lábát, és minden érintésre morrant egyet a fájdalomtól, néha a Vadász keze felé kapva. Bántani azonban nem bántotta, mint aki ösztönösen érzi, ez az idegen, ez az emberfajzat segíteni próbál neki.

Hosszú időbe telt mire a Kölyök lábát kiszabadította a sűrűn fogazott éles csapdából, majd a havon szétterítve táskájából kiemelt kötszereit és fertőtlenítőit igyekezett valamennyire ellátni a sebet. Azonban túl mély volt, és félő volt, hogy ha nem találkozik többé a Kölyökkel a következő telet már nem fogja megélni. A Vadász fájdalmasat sóhajtva tekerte körül a gyolcsot a farkas lábán. Mikor elkészült, a Kölyök sántikálva indult meg a sűrű felé, néha hátrapillantva a vadászra. Mi volt a szemeiben? Talán az ami a Vadászéban
~ Soha nem felejtelek el~

Jó pár óra elteltével a magasles magányában várakozó alak kezdte elveszíteni a türelmét. Nem tudta mennyi ideje várakozott, de a második csapda még nem működött. Az erdő szokatlanul csendes volt. A meleg tea elfogyott, és kezdett egyre hűvösebb lenni, ahogyan a nap a látóhatár felé igyekezett, átadva helyét a hosszú téli éjszakának. És akkor, abban a pillanatban egy hatalmas farkasvonyítás hasította ketté a csendességet. A magasles alakja azonnal tudta, érezte a zsigereiben, hogy a Nagy Szürkét ejtette el, akkurátusan kikészített csapdája. Magát a falkának a vezérét. Szinte sátáni mosoly kúszott ajkaira, ahogyan a lest
elhagyva sietősen haladt előre a csonttá fagyott havon, nem nézve sehova máshova, csak a bokrok irányába. Aztán a következő másodpercben egy éles csattanás és a sötét alak fájdalmas ordítással kapott a lába felé. Lepillantva saját csapdáját pillantotta meg. Belesétált méghozzá úgy, hogy észre sem vette. Ordítozva, eltorzult vonásokkal rogyott a földre és megmozdulni is alig bírt, szinte húsába vágtak az éles fogakhoz hasonlatos vasak. Mikor felpillantott, nem hitt a szemének. Fölötte egy Vadász magasodott, kezében egy elhasznált farkascsapdával, mellette pedig egy méltóságteljes gyönyörű szürkefarkassal. A jószág nem mozdult, csak fenyegető vicsorgása, és morgása volt az, amely éreztette, jobb ha meg sem moccan mert menten kettéharapja a torkát.

A Vadász nem guggolt le úgy nézte a saját csapdájának fogságában szenvedő alakot. A Vadász végül mellédobta az elhasznált csapdát, majd hátrébb lépett pontosan a Szürke mögé.
- Ha nem vakított volna el önnön dicsfényed, akkor most nem vergődnél itt a téli erdőben a saját csapdádban. Egy valamit jól tanulj meg, barátom. Te most ebben a helyzetben Vad vagy és nem Vadász. Vadásszá majd akkor válsz, ha megtanulsz tisztességesen küzdeni azért, amit el akarsz érni. És megtanulod tisztelni az erdőt. Addig csupán Vad lehetsz. Egy Vad, ki most besétált egy csapdába. És ebben a helyzetben én mint Vadász, magadra hagylak.- azzal a Nagy Szürkére pillantott, ki az égre felkúszó Telihold felé fordult, és újra olyan hangosan szívet tépően vonyította el magát, mint az előbb, amikor lecsalogatták a Vadásszal a magaslesről az alakot. A vadász még egy megvető pillantást vetett a csapdában ücsörgő alakra, majd hátat fordított neki és elsétált. Nyomában ezer erdei farkas üvöltésése járt...