Anya

- Az én egyetlen Pici Kismanómnak-

A kisfiú lejjebb csúszott a takaró alatt, miközben édesapja megsimogatta a bájos kis arcot. A gyermek szabályos pofijából két hatalmas kék szeme kandikált ki, pisze kis orra és finom ívű duzzadt, élénk piros pici ajkai tették őt még szebbé.
- Hol van anya? - kérdezte csendesen a kisfiú, miközben szemei időnként hosszabb időre lecsukódtak. Későre járt már, az éjszaka jótékonyan borult a városra, csupán a csendesen szállingózó hópelyhek halk sóhajtásai siklottak végig az ablaküvegen. A kisfiú hangja suttogó volt, szinte könyörgőn nézett apjára. Kék szemeinek sarkában ott bujkált a dundi kis könnycsepp.- Hiányzik!- súgta még apjának, aki megigazgatta a gyermeken a takarót és csókot lehelt a homlokára.
- Tudom, hogy hiányzik. Hidd el, te is hiányzol neki, és ha most megfogod ezt a plüss szarvast, amit a legutóbb tőle kaptál, és belesuttogsz a szarvas fülébe, úgy ahogyan a mami mutatta, akkor meg fogja hallani és ő is válaszolni fog neked.
A kisfiú szemei felragyogtak, mosoly szaladt az előbb még legörbülő ajkakra, és a kis kezek szinte védelmezőn ölelték magukhoz a plüss szarvast. A kis szív olyan hevesen vert, hogy édesapja hallhatta minden egyes dobbanását, ahogyan magához ölelte a fiát.

Valahol messze, jó pár kilométerre a kisfiútól egy nő bámult kifelé az egyre erősödő hóesésbe a meleg szobából. Kezében teáscsészét szorongatott, miközben szemei a messzeséget és a hópelyhek táncát fürkészték. Gondolatai azonban máshol jártak. Egy bájos arcocskát, két világítóan kék szemet és a pisze orrot látta. A gyermekét, kinek ő adott életet, kivel most mégsem lehet együtt. Amikor legutóbb találkoztak a nő egy plüss szarvast ajándékozott a kisfiának, azzal az intelemmel, hogy ha a fülébe suttog, akkor ő akárhol is legyen meghallja és válaszolni fog rá. A kisfiú akkor azt mondta minden este suttogni fog az édesanyjának. A nő mosolyogva ölelte át a gyermekét.
- Én pedig minden este válaszolni fogok neked , Kismanóm!
Még sokáig ölelték egymást, míg azon az estén a gyermek újra az édesanyja karjaiban aludt el, úgy mint régen. Az asszony nem bánta azt sem ha elzsibbad a karja, ringatta és csókolta az alvó gyermekét.
Most még kortyolt egyet a csésze teából és igyekezett kitörölni a szeméből a látását elhomályosító könnyeket. Fájdalmasan gondolt a fia nélkül elmúló napokra.

-Szeretlek, anyuci! – suttogta egy kisfiú valahol a messzeségben, a hegyek ölelésének rejtekén.
- Én is szeretlek, Kicsim!- rekedtes női hang, ahogyan a hangja elcsuklik a kibukni készülő sírástól, valahol a pusztaságban, messze a fiától.

Az életben vannak dolgok, mik elszaladnak. Vannak érzések, mik megszűnnek. De az anyai érzések, és a láthatatlan kötelék mi egy anyát és fiát összeköt soha nem lesz képes elmúlni. Sokkal erősebb mindennél. Mindent lebíró érzés, mely dacol a természet törvényeivel, dacol a múló idővel és az egyre növekvő távolsággal. Felbomlanak házasságok, tönkremennek kapcsolatok, elfelejtik egymást régi barátok. De ez, a fogantatás pillanatában létrejött kapcsolat soha nem lesz képes elmúlni, és nem lesz semmi ami fölülmúlhatná. Egy anya mindig meg fogja hallani, ha a fia suttog neki és mindig készen lesz rá a felelet is:
ÉN IS SZERETLEK, KICSIM... ÖRÖKKÉ!