Elszakadás

- Éjgyermeknek, akit nagyon szeretek-

Tél volt. A tájra hó hullott és puha leplével takargatta be a világot. A fiatal nőstény farkas kecsesen és méltóságteljesen lépkedett a fehér, szűz hóban, miközben néha megrázta a bundáját, ha a fáról aláhulló finom porhó betakarta a szürke prémjét.
Büszke volt termetére, és gyors reflexeire, mellyel kiemelkedett a többiek közül. Talán ez volt az oka annak, hogy azon a télen a legerősebb hím éppen ezt a nőstényt választotta párjául. Ahogyan azt az ösztönei súgták: örökre. Az a tél szinte semmiben sem különbözött a többitől. Ugyanolyan hideg és zord volt akárcsak az eddigi telek, miket a nőstény megélt.
Mire a tavasz beköszöntött és a téli hó is már csak foszlányokban volt fellelhető imitt-amott, három kölyke született a nősténynek. Ezüst Prém féltő gondoskodással óvta kicsinyeit, folyton szimatolgatta őket, és ha valamelyik távol kerül testének melegétől orrával böködte vissza az anyai ölre, az éltető táplálékhoz. Volt közöttük azonban egyetlen egy, egy fekete kis különc, aki valamiért kilógott a sorból. Nem csak a színével, hanem szívós makacsságával. Az elsők között volt, ha eljött az evés ideje, és folyton anyja testéhez bújt még akkor is, amikor már régen jól lakott. A nőstény ilyenkor mindig morogva taszigatta vissza testvéreihez és álmából néha arra ébredt, hogy a kis fekete, Éjgyermek, már megint anyja bundájába fúródva piheg. Ezüst Prém ilyenkor nem tolta nem taszigálta el maga mellől, hanem lompos farkát terítve az apróságra, mintha talán még inkább védeni akarta volna. Még annak ellenére is, hogy ösztönei mást súgtak neki. Szemei szelíden figyelték a többi egymáshoz bújó apróságot, és azt az egyet, ki szinte koromfeketeségével világított ki a többi közül anyja védelmező ölelésében.

A hím nem sok időt töltött velük. Nem tehette, hiszen az ő feladata egészen más volt. Vadászni és táplálni kellett a családját, biztosítani számukra az életben maradást, hogy amikor eljön az ideje, akkor életerős kölykök kerüljenek ki az első alomból. Hol egy kisebb nyúllal, hogy egy muflondarabbal tért meg családjához, fáradtan pihegve a kimerítő vadászat után. A nőstény, kit kölykei folyton körülugráltak, ilyenkor éles fogaival cibálta a véres húsdarabot, és mohón kapott minden falat után mit a hím elé tett. Szüksége is volt a táplálékra, hiszen a kölykök cseperedtek és időnként már egyre élesebb fogaikkal martak Ezüst Prém testébe. Ilyenkor ő morranva kapott feléjük, de sosem bántotta őket. Csak a fájdalom volt az amely ösztönösen támadásra mozdította és a talán lelke mélyén lapuló ősi ösztön, amely végül a már mozuló fejben halottá tette önnön haragját. A kölykei voltak és soha nem lett volna képes bántani őket.
Mire eljött a nyár és a bólogató, zöld lombú fák hűs árnyékot adtak a falkának, a nőstény felkelt és a sziklákon kilépdelve még kissé bizonytalanul mozgatta meg a több hete alig mozgatott izmait. Érezte, hogy szinte odatapasztotta őt a földhöz az anyaság fájdalmasan szép érzése, de szüksége volt arra, hogy újra ugráljon, újra mozogjon a hosszú hetek óta tartó szoptatás után. A kölykök vidáman kezdtek ugrálni anyjuk körül. Ezüst Prém furcsa dologra lett figyelmes, és fejével kíváncsian figyelte a jelenetet. A nőstény kölyök mellett a kis fekete hím szinte folytonosan utat törve magának állandóan anyja pofázmányához dörgölődve követelt magának még több figyelmet. Mintha nem lett volna tisztában azzal, vagy talán tényleg nem is volt, hogy hamarosan el kell hagyniuk anyjukat. Ezüst Prém azonban érezte, és azt is, hogy hamarosan, mire a fákon a gyümölcsök beérnek, mire megkezdődnek az aratások el kell majd engednie az első almot, mely a sajátja volt.

A nyár forrósága szinte felperzselt mindent, mit a nap sugara elért, és a vadító melegben szinte kitikkadt a világ. Aztán hamarosan végre meghozták a felhők a hetek óta várt esőt, minek következtében a következő nap reggelén friss esőillatra ébredt a falka. A nőstény ezen a reggelen különös dolgot észlelt. Letörten és bágyatagon ébredt, és érezte, hogyan lüktet testében a vér, hogy szökik fel benne vad és erős táncával egy érzés. Ám ez most nem a belevésődött vadászösztön volt, hanem valami sokkalta fájdalmasabb attól. Egy érzés, mit az elválás keltett benne. Talán azt gondolják sokan, hogy egy állat érzéketlen, hogy egy állatnak nincs lelke.Átérezte már valaha valaki egy nőstény fájdalmát, mikor elengedi az addig testéből táplált kölykeit? Átérezte a fájdalmát, milyen érzés utolsó pillantást vetni a felcseperedett ifjakra? Ugyan ki tudhatná megmondani? A vemhesség ideje alatt testében növekedő életek, melyek aztán a világba születnek. Heteken át az éltető anyatejjel tápláltatnak, hogy aztán az ősi törvények alapján a saját lábukra álljanak, majd a következő tél már egy újabb alom kihordására készítse fel a nőstényt. Ez a természet örök körforgása, mint ahogyan a vízcsepp eljut a forrástól az óceánig. De mi történik, ha egy makacs vízcsepp kapaszkodik a sziklákra és nem akar elszakadni a forrástól melyből életét köszönheti?
Valami ilyesmi történt azon a nyáron is Ezüst Prém első almában. A búzamezők, melyek szőkén lengedeztek a nyár közepén feltámadó langy szélben néha jobban meghajoltak, amint a falka átvonult az érő kalászok között.

Útjuk végén, a sűrű tölgyesben tűntek el, hol aztán a nőstény egy pillanatra megtorpant. Ugyanígy tettek a kölykök is, akik hatalmas szemeket meresztettek a gyönyörű, ezüstbundás anyjukra. A nőstény fejét lesunnyasztotta, majd amikor ismét felnézett, vad táncot járva villantak a szemei, a sárga veszedelem, amely ellentmondást nem tűrően nézte kölykeit. Legbelül azonban a törvényeken túl valami megmagyarázhatatlan dolog éledt fel. A ragaszkodás, mely nem akarta megtenni, amit a vér szava diktált. Vagy legalábbis mintha ellentmondani látszott volna magának. Érezte, hogy szabadon kell engedni a kölyköket, melyeknek nyüszítően morgó hangjával nyomatékot is adott, ám valahol mélyen talán mélyebben, mint ahol a lélek lakozhat ez a nőstény farkas, ki egyébként semmiben sem különbözött a többitől, tartotta volna maga mellett... leginkább a kis különc feketét, ki most is mint mindig egyre közelebb húzódott anyjához. Mintha érezte volna, hogy most olyasmi történik, ami örökre elszakítja az imádott bundától, mihez olyan jó volt odabújni fázós hideg éjjeleken. Vagy még többet. Vajon képesek a farkasok érzelmekre? Aki látott már odaadó hímet, ahogyan szinte alig érintve a másikat húst ad a kölykeit nevelő nőstény szájába. Aki látott már önfeledten hancúrozó farkaskölyköket, azok számára nem lehet kérdés, hogy igenis képesek, csak számukra talán ez mást jelent, mint az emberek számára.

Ezüst Prém a kölyköket figyelte, azok meg őt. Mintha nem értették volna mit akar tőlük anyjuk, bár talán érezték, csak éppen elfogadni nem akarták volna. A nőstény morogva táncolta körbe őket, miközben fejét rázta és az erdő sűrűje felé bökött többször is, jelezve merre induljanak. A két nőstény kölyök elfordította anyjáról tekintetét, ezzel tépve el az utolsó szálat is ami még hozzá kötötte őket, majd megindultak az ősi tölgyfák irányába, többé hátra sem nézve. Ezüst Prém még figyelte őket egy darabig aztán szigorú szemei Éjgyermekre vetültek, aki láthatóan zavarodottan járkált, toporgott, mintha nem értette volna meg mit akar tőle a nőstény. Az azonban még inkább vicsorgott próbálta talán elijeszteni a kölyköt, aki azonban csak lehajtotta a fejét és minta nem akart volna anyjától egyetlen lépést sem távolodni. Hamarosan egy hatalmas hím állt meg a kölyök háta mögött és bődületes vonyító morgása felverte az erdő nyugalmát. Az utolsó hang volt, mire Éjgyermek felkapta a fejét. Mikor a háta mögé pillantott a hím haragos tekintetével találta szembe magát. A kölyök hol a hímre, hol a nőstényre nézett, majd zavar csillant a szemeiben, végül két ugrással a fák közé vetette magát, és már el is tűnt a sűrűben. Soha többé nem látták.

Talán csak legenda a nőstény farkas és az őt követő fekete, nesztelen árnyék története. Talán csak mesélők és dús fantáziával megáldott regemondók azok kik terjesztik ezt a történetet, de Ezüst Prém, aki mindezt megélte többet mondhatna róla. De már nem mesél...megtért messzire, ahova minden megfáradt farkaslélek megtér. Azonban mindaddig, míg kilehelte a lelkét azóta a nyár óta különös dolgok történtek vele. Mire elfeledte volna azt a fájdalmas búcsút a tölgyeseknél, mindig jött egy árnyék a semmiből, aki emlékeztette őt Éjgyermekre. De nem tudott mit tenni. A törvényeket, mik kemények és ellentmondást nem tűrők voltak a falkán belül, be kellett tartania. Megismerte, mindig ott élt a szívében, de nem tudathatta senkivel, hogy a fia, az a kis különc fekete az első tavaszi alomból folyton ott jár a nyomában. Jól tudta, hogy a falka kíméletlen lenne vele szemben, mert megszegte az ősi, minden farkasra vonatkozó törvényt: nem szakadt el soha végleg az anyjától. Ezüst Prém, aki azután sok almot felnevelt még, sok kölyök volt, aki minden nyáron egyetlen ellenszegülés nélkül vált meg tőle, sokszor úgy tűnve el a semmibe, hogy hátra sem pillantott. De a nőstény emlékeiben örökké visszatért az az egy kis fekete, aki még a hatalmas hímmel is szembe szállt volna, csakhogy anyja mellett maradhasson.

Ragaszkodás? Ó nem, valami, ami annál is több. Ellenszegülés még annak a törvénynek is ami kíméletlenül betartásra kerül a falkában, és ami ellen ez a kölyökfarkas minden ösztönével lázadt. Lázadt, mert sokszor erősebb volt benne a Vér szava, mint a farkastörvények. Ellentmondás egy ösztönlényben? Vagy éppen ez tette őt különlegessé?
Nem is azért íródott ez a történet, hogy ítéletet mondjon. Hanem, hogy világossá tegye: Sokszor el kell engedni, akit szeretünk, még akkor is, ha minden rezdülésünkkel ragaszkodunk hozzá. Sokszor akkor is gondolunk rá, és emlékeinkben tovább él, még ha ő azt is hiszi, hogy már régen elfeledtük.
A szeretet és a ragaszkodás soha nem halványul. Aki igazán érzi, az élete végén is érezni fogja... mindörökké.