Történetek

- Mi a baj? -kérdezte. Yvonne, szokásával ellentétben most falfehér volt, és csak dadoogva tudott válaszolni.
- E-egy fé-férfit lá-láttam az ablakban.
- De most nincs ott senki.
- De én láttam! Olyan tisztán, ahogy most téged! Hinned kell nekem! ...

Kirohantam a ház elé, de ők már a tetőn voltak. Körbenéztem, mindenhol ott voltak. Vagy 20 Vérfarkas rohangált az utcán. Hívtam a 124-et. Ez a szám riasztotta a Furcsa Esetek Kivizsgálása Bizottságot...

Amint törtek előre James aki hátul ment kicsit lemaradva hirtelen felsikoltott, majd eltűnt az egyik bokorban. A többiek azonnal odarohantak, de nem találták sehol.
Ahogy jobban körülnéztek furcsa lábnyomokat találtak, túl nagyok voltak emberi lábnyomnak, mégis olyan emberszerűek voltak...

Döntöttem. Nem teszek semmit, ami egy kicsit fájt, mivel eddig mindig szinte kivétel nélkül a gonoszra hallgattam, de ez más téma, nem a haverok. Semmi közük hozzá. Ez egy kedves, okos lány, akinél körülbelül 1% esélyem van...

- Menj, táncolj még – duruzsolja a fülembe, ha csupa májszövetként léteznék, az sem lenne elég a méregtelenítéshez, ahogy és amit ez jelent tőle. – Énekelj is hozzá: hé emberiség a tiétek vagyok, egyszer már összetörtek most inkább mindenkié leszek, nem ám csak egyé, mert az veszélyes...

Minden nap találkoztam vele, köszönt nekem, de mégsem vette észre, hogy én mennyire szeretem. Ő idősebb volt nálam egy évvel. Amikor utolsó évben volt ott a suliban, akkor nem is bírtam, és nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz, ha Ő elmegy, mi lesz velem!? Mikor már a fél iskolától azt hallottam, hogy tetszem neki, én odaléptem hozzá, hisz tudni szerette volna igaz-e...

A lelkünk mámoros gyönyörben úszkál, gondolatainkban magasan a felhők fölött szállunk, s innen tekintünk le a kis emberek szürke életére, amint ügyes-bajos dolgaikon görcsölnek. Sajnálom őket, de nem kötik le a figyelmemet. Elronthatatlan kedvem van, minden színes és fényes körülöttem. A lelkem a lelkedhez ér, s együtt táncolunk a felhők tetején...

Most éppen meleg kapualjat keresek. Félek - s egyre jobban félek ¬az őszi esőtől...
Ilyenkor, őszelőn, ha a háziasszony ki nem rúg hőn áhított s nehezen meglelt rejtekemből, álomra szenderülvén eszembe jutnak cicakorom szép emlékei...

Senki nem tudta igazán megfogalmazni, mi, de valami határozottan volt a lányban. Mindenki, aki csak ismerte, egyöntetűen vallotta, hogy valami megfogta őket benne: talán a megnyerő modora, a kedvessége, vagy csak a szeméből sugárzó életszeretet? Ki tudja. Mindenesetre Kirsten Jade mellett nem lehetett úgy elmenni, hogy nem fordult meg utána az ember...

Ennek már két éve. Semmire nem emlékszem az elmúlt évekből, csak az előző sztori dereng és egy mondat: "vesszen vagy ne vesszen, hamarosan meghozzuk a döntést."
De hát élek, nem ölhetnek meg. Nem látok, csak érzek és tudom, hogy baj van. Ezek el akarnak veszteni. - ÉLEK, élek - kiáltotta a belső hang és kinyílt a szemem...