Történetek

Éreztél már félelmet?
Olyan félelmet, ami a csontodig hatol?
Amitől nem tudsz aludni éjszakánként, és hideg veríték lep el?..
Az én félelmem is ilyen volt.
Ha meghallottam apu lépteit- a gyomrom görcsbe rándult és remegni kezdtem.
Ha csak rá gondoltam, akkor is...

Azt hittem ez más lesz. Más, mint a többi. Más, mint az átlag. Jobb.
Tudtam már az elején, hogy nem lesz könnyű. Mégis belevágtam.
Határozott voltam, s tudtam jól, hogy mit akarok. Tudtam, mit csinálok.
Most megtörtem. Mozdulataim esetlenek. Nem tudom mitévő legyek. Összezavarodtam...

Ajándék lónak ne nézd a fogát, teszem még hozzá, és kacarászok belül. De az is megesett már néhányszor, hogy mire eldobtam volna csomagomat, az olvadt részek már rég hozzátapadtak ahhoz a két fakanálhoz, amikkel egyensúlyban próbáltam tartani. Ez esetben idegesítő gondolatok férkőznek agyamba...

Közeledett a szalagavató bál. A harmadikosok minden gondolata az első báliruha körül forgott. Egymás közt az anyagokról duruzsoltak, fontos, hogy miből legyen, milyen színű, hogy a barátnők egymáshoz is öltözzenek, de különbözzenek is… Vera szorongva figyelte őket, fogalma sem volt, kivel beszélje meg ezt az egészet...

Pedig olyan szép volt. Mesébe illő. Én voltam a királylány, ki egész életében várta az Ő lovagját. Ő volt a hűséges, s daliás lovag. Tisztelet, becsület, vagyon… Minden megvolt. Mint a mesékben. Naiv voltam. Ő nem hibás, hisz tudatta már velem, hogy úgyse leszünk hosszú életűek. De hát nem vettem észre. Nem akartam észrevenni...

A vonat csak jött, ő hátranézett, lelki szemei előtt újra a fiút látta, s tudta nincs visszaút a halálból. Már közel volt a vonat, hallotta a fém hangját, ekkor meglátta a vezetőt, látta szemében félelmet, mikor meglátta a lányt, s rájött, hogy ő itt akaratlanul halált fog okozni...

Hirtelen egy emberi hangot hallok, rohanok. Egy összeégett, vérző ember előtt ér véget az utam. Nem tudtam elfojtani a belőlem előtörő undort. Csak megvetően néztem a haldoklót, a halál bűze lassan elborította az elmém. Letérdeltem a sebesült mellé, segélykérően nyújtotta felém a kezét egy újabb sorozat nyögéssel kisérve, míg én a hátam mögé tartott kezemmel egy nagy üvegszilánk után kutattam, sikerrel...

Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy fitying nélkül állok a város közepén, (a forintocskák eme gondolatomat mintegy megérezve, sértődötten súrlódtak össze izzadt tenyeremben, panaszos- fémes hangot hallatva, mintha méltatlankodnának) nagyon megijedtem. Inkább úgy mondanám, izgatott lettem...

El akartam kerülni, hogy meglásson, ezért óvatosan kicsavartam a folyosón a villanykörtét, és behúzódtam a lépcsőház legsötétebb sarkába, leültem az egyik lépcsőfokra. Vártam. Az idő ólomsúllyal nehezedett rám, a percek csigalassúsággal teltek...

És most búcsúzni kell tőle. Zokogva omlunk egymás nyakába, mindenki, fiú, lány, a csokrokat az asztalon hagyjuk: még egy utolsó kép: az osztály. Többé nem leszünk így együtt, soha. 5 év múlva találkozunk: remélem. Szeretem őket, szerettem is mindig. Fáj itt hagyni...