fanyalgások

Nem vagyok sem übermensch, sem kiválasztott. Egyszerűen csak nem szeretem a sóval töltött zoknit a mikróban melegíteni. Talán azért, mert negatív tapasztalatokkal rendelkezem. Már túl jól ismerem a kiszivárgó füst alattomos kúszását, (naná, hogy a nappali csillárjára csapódik le, árnyalatnyi koromréteget képezve). Ilyenkor fogom az egész összetöpörödött zoknit, (tudniillik a műszál megolvadt benne) és áthajítom a szomszéd kertjébe. Ajándék lónak ne nézd a fogát, teszem még hozzá, és kacarászok belül. De az is megesett már néhányszor, hogy mire eldobtam volna csomagomat, az olvadt részek már rég hozzátapadtak ahhoz a két fakanálhoz, amikkel egyensúlyban próbáltam tartani. Ez esetben idegesítő gondolatok férkőznek agyamba. Úgysem tudom eltüntetni. Mindenki látja. És azt is látja, hogy én megpróbáltam eltüntetni. Ettől aztán még visszataszítóbb. Ha éppen nem azzal lennék elfoglalva, hogy magamat szégyellem, talán eszembe jutna, hogy benézzek a hátuk mögé – ahol ők szorongatják a saját zoknijaikat.
És nem tudják eldobni, ők sem.

Nem vagyok sem übermensch, sem kiválasztott. De szeretem, ha a villát baloldalra rakják, és a kést jobbra, élével a tányér felé. És mellé a kanalat. És szeretek előételt enni, lehetőleg füstölt lazacot, kis kaporral.(A kaviár már közhely). A kaprot persze nem eszem meg. Azt csak nézni jó.
Nem szeretem azokat, akik megeszik.
Éppen olyan bosszús leszek tőle, mint egy fejjel lefelé megcímzett borítéktól.

Nem vagyok sem übermensch, sem kiválasztott. Éppen azért nem, mert nem bírom elviselni azokat az embereket, akik übermenschnek és kiválasztottnak képzelik magukat.

Azt hiszem, túl sokat várok a világtól. Igazából talán nem is várnék ennyit, de félek, hogy a világ többet várna tőlem, ezért inkább belé fojtom a szót. Rögtön két eszpresszót rendelek, a lépéselőnyt megtartandó. Két cukorral.