Bánat

Este van már. Még most is érezni a kánikula hatását.
Igyekszem minden gondolatot kiverni a fejemből. Nem sikerül. Csak Rá tudok gondolni. Mindenről Ő jut eszembe.
Az ablakomban ülök, s kémlelem a nyugvó világot. Hajnal van. Mindenki alszik. Innen is látom a házukat.
Jó pár napja tudtam elérni telefonon, akkor még mást mondott. Nem hittem hogy így fog történni.
„Jövő héttől több időm lesz. Csak Veled fogom tölteni. Hiányzol.”

Ennek már lassan egy hete. Nem tudom elérni, vagy ha igen, akkor is csak bántó szavakat kapok.
Becsukom a szemem, nagyot sóhajtok. Szeretném minden gondomat kifújni. Szeretném kiverni Őt a fejemből. Nem megy. Vele fekszem, Vele kelek, Vele álmodom. Mindenről csak Ő jut eszembe.
Akaratlanul is könny gyűlik a szemembe. Sírhatnékom van. Már-már fojtogat ez az érzés, de könny nem hagyja el a szemem.
Rágyújtok. Jó mélyen belélegzem a füstöt, szinte megváltásként. Testemet nyugtatóként járja végig, s tör utat magának.

Feltámad a meleg szél. A fák megváltásként roskadoznak a friss levegőért. Az eddig békésen röpködő rovarok eltűntek a lámpa fényéből.

Egy könnycsepp tör utat magának szememből. Szép lassan végiggördül az arcomon, majd az államat elhagyva elszakad tőlem.
A szívem összeszorul, testem megrándul. Érzem, most kitör belőlem az elmúlt hetek gyötrelmei.
A könnycseppek már kijárt s lekopott úton járnak. Nem küzdenek a továbbjutásért.
Nagy levegőt veszek, próbálok megnyugodni. Letörlöm az arcom.

Azt hittem ez más lesz. Más, mint a többi. Más, mint az átlag. Jobb.
Tudtam már az elején, hogy nem lesz könnyű. Mégis belevágtam.
Határozott voltam, s tudtam jól, hogy mit akarok. Tudtam, mit csinálok.
Most megtörtem. Mozdulataim esetlenek. Nem tudom mitévő legyek. Összezavarodtam.

Mindenki óvva intett Tőled. Engem nem érdekelt. Sőt… Kihívás voltál. Te voltál a bevehetetlen erőd jelképe. Mindenki Rád volt irigy. Mindenki próbált Rád hasonlítani. Nekik csak egy fából összetákolt viskót sikerült felépíteniük.

Időközben belédszerettem. Lestem minden apró mozdulatod. Figyeltem a hangulatod. Igyekeztem azt mutatni, hogy melletted állok. Csak bátorítást kaptam Tőled.
Úgy éreztük, hogy már évek óta ismerjük egymást. Szavak nélkül értettük meg a másik gondolatát.
Sok lopott percet töltöttünk együtt. Titokban figyeltük a másik minden apró mozzanatát.
Először bátortalanul adtuk egymásnak a kiharcolt puszikat. Később már vártuk a másik csókját.
És igen, az első csók. Finom volt, mégis követeledző. Egyre többet és többet akaró. Féltünk mindketten a visszautasítástól. Mégis tudtuk, hogy már nem tudjuk későbbre halasztani. Égtünk a vágytól. Végtelen öröm járta át testem s lelkem egyaránt. Nem akartam mást csak Őt. Ölelni, csókolni, mellette lenni.

Aztán egyik percről a másikra minden megváltozott. Ritkábban találkoztunk, akkor is csak pár órára. Próbáltuk a másik gondját megoldani, majd feledni a rosszat, mely körülvett minket, s csak egymással törődni.

Most telefonon se tudlak elérni. Nem veszed fel.
Fülembe cseng egy mondatod, mely kétségbe ejt:
„Csak annak veszem fel a telefont, akivel beszélni szeretnék!”

Összeszorul a torkom és még egy könnycsepp keresi a félig felszáradt utat arcomon.
Nem akarom, hogy vége legyen, nem akarlak elveszíteni. Túl kevés időt töltöttünk még együtt és túlzottan megszerettelek.

Elkezd esni az eső. Zuhog. A Föld szinte könyörög a vízért. Mikor megkapja azt egy elégedett sóhajjal nyugtázza, s kifújja a meleg párát egészen az égig.

Csak reménykedni tudok, hogy minden jobbra fordul.
Megalázkodtam s szemet hunytam a bántó szavak felett, Érted.
Te döntesz, csak reménykedek, hogy jól.