Ballagásom napja

Reggel korán keltem aznap. Éreztem a nap súlyosságát, fontosságát az életemben. Kimásztam az ágyamból, és bementem a fürdőbe. Senki nem volt már a lakásban: Édesapám dolgozni indult, nővérem iskolába, kisöcsém pedig már rég az oviban játszott. Otthon voltam, egyedül, így be tudtam ülni a kádba. Amint ott áztattam magam, eszembe jutott: ez az utolsó. Eltűnődtem rajta, hosszan, hajat mostan, bekapcsoltam a zenét. Kimásztam a kádból, és nekiestem a hajamnak: megszárítottam, feltűztem. Nem tetszik, az egészet előröl. Oldalt befonom, hátul konty. Gyönyörű. Jézusom, már dél van, sehol a smink, a ruhám sincs még rajtam. Felkapom a ruhám, és jön az arcom. Egy kis alapozó, korrektor. Utána jöhet egy kis pirosító, csak halványan, szolidan. A szememre semmi: úgyis elbőgöm az egészet, akkor meg minek? Szájfény fel, nem jó, sötét, töröl. A legvilágosabbat felteszem: tökéletes. Fél kettő. Rohanok, kettőre maximum ott kell lennem. Jesszus, hol a cipőm? Kutakodás, meglesz. Felkapom, rohanok be.

Még senki nincs itt: Hál isten. Lassan, szépen érkezik meg mindenki, talpig díszben, ünneplőben. Gyönyörűek egytől egyig. Puszi, ölelés, minden megvan, rohanunk fel a terembe. Díszbe borult az egész, mindenkinek az asztalon egy szál virág, a tarisznya Megyek a helyemre: rám jön a sírógörcs: ez az utolsó. Leülünk, osztályfőnök elmondja, amit akar. Mind csendben ülünk. Halk zene szól. Most döbbenünk csak rá: ezt énekeltük mindig: Szállj, szállj, szállj fel magasra… És megint, újra együtt énekli talán az egész osztály. El kell indulnunk, lefelé. Elől viszik a naplónk: 8 éve vártuk ezt a percet, és most itt van, és kérnénk még egy napot. Végigjárjuk az iskolát, amit koptatott a lábunk, még egyszer, utoljára járunk ezeken a lépcsőkön úgy, mint általános iskolás diák. Leérünk, ki a kapun, végig, az iskola körül, hátsó ajtón be. Még sosem jártam itt. Elhagyott, szomorú: mint most a mi színünk. Nevetünk, éneklünk: ez az utolsó. Még együtt vagyunk, de már nem sokáig. Leülünk, mindenki elbúcsúzik tőlünk. A hetedikesek, akik jövőre fognak a mi helyeinken ülni.

Most mi jövünk. Felolvassák a búcsúbeszédünket. Persze, hogy belesír, én is elkezdek sírni. Most jön a kedvenc részem: elengedik a lufikat. 30darab sötétkék lufi, és 12 színes. Ez a két osztály. Mi vagyunk a harminc kék. Nézem őket, ahogy szállnak a széllel: így szállunk mi is tovább. Felmegyünk a régi termünkbe: már nem a miénk. Elballagtunk. Az osztályfőnök sem a régi már: felnőttebbek lettünk, egy perc alatt. Kiosztja a bizonyítványokat, de ez nem elég. Mindenkiről írt valamit… rólam mit írhatott? „Szavak, csodálatos szavak…”. Istenem, hogy ő mindenkit ismer… És most búcsúzni kell tőle. Zokogva omlunk egymás nyakába, mindenki, fiú, lány, a csokrokat az asztalon hagyjuk: még egy utolsó kép: az osztály. Többé nem leszünk így együtt, soha. 5 év múlva találkozunk: remélem. Szeretem őket, szerettem is mindig. Fáj itt hagyni.

De boldog is vagyok: felnőttebb lettem, jövőre új emberek vesznek majd körbe. Új ismerősök, új tanárok, osztálytársak, barátok, szerelmek. De a régieket sosem felejtem már el. Mert onnan indultam, ők indítottak el, és ezt nem lehet meghálálni. Köszönet nekik, és az életnek, hogy megáldott egy ilyen csodálatos osztállyal.