Ezer könny és ezer ima (2. fejezet)

Mardos a bűntudat.
Minden egyes nő után, akit apu hazahozott.
Vártuk őket Hanaval- de egyik sem volt az Igazi.
A gyerekeknek megvan az a csodálatos képessége, hogy kitűnően tudnak alkalmazkodni az adott helyzetekhez.
Mi is így tettünk.
Elfogadtuk a sorsunkat. Nem mertünk kérdezősködni. Nem mertünk lázadni.
Csak néha..
Egyszer megkérdeztem aput:
- Anyu miért nem jön vissza?
- Ha annyira hiányzik az a részeges anyád menny utána!- kiáltotta dühösen.
Megijedtem.
Megkérdeztem volna, hogy mi az a részeges, de megtanultam, ilyenkor csöndben kell maradni.
Amikor mérges...
Nem ez volt az utolsó alkalom.
Pár hónap múlva újra összeszedtem a bátorságomat.
- Apu, anyu miért nincs velünk?Úgy hiányzik..
- Igen? Akkor keresd meg!- mondta elfojtott haraggal a hangjában, megfogta a karomat és kilökött az ajtón.
Az éjszakába.
Mezítláb, tanácstalanul álldogáltam az ajtóban.
Csak egy pizsama volt rajtam..
Sírtam.
Nem értettem miért haragszik rám.
Fáztam.
Belül. Olyan egyedül éreztem magam... olyan magányosnak.
Pedig most már tudom, hogy apu is az volt..
Drága apácska- nem pótolhatta anyut.
Soha nem is tudta.
Talán úgy érezte, hogy vádolom.
Vádolom őt valamiért.
A döntése miatt?..
Hiszem, hogy nehéz lehetett. Beismerni- rosszul választott.
Apu büszke férfi. Érzékeny, büszke férfi.
Összeroppant a teher alatt..
Soha nem mondta, de éreztem.
Most is érzem- elfáradt.
De ne ugorjak előre.
Csak álltam kint és reszkettem.
Nem tudom mennyi idő telt el mire apu kijött és azt kérdezte:
- Miért nem jöttél be?
Aztán meglátta, hogy nincs rajtam papucs. (Nem volt időm felvenni.)
Megint dühös lett.
Meg akart verni.
Akkor nem tette.
Csak később..

Éreztél már félelmet?
Olyan félelmet, ami a csontodig hatol?
Amitől nem tudsz aludni éjszakánként, és hideg veríték lep el?..
Az én félelmem is ilyen volt.
Ha meghallottam apu lépteit- a gyomrom görcsbe rándult és remegni kezdtem.
Ha csak rá gondoltam, akkor is.
Mert bántott sokszor, de a szavak mindig jobban fájtak.
Tudom, hogy soha nem fogja beismerni, de miatta történt minden.
Makacs ember.. ezt a tulajdonságot azt hiszem tőle kaptam örökül.
De ezt sem vallaná be..

Néha úgy érzem- minden baj volt.
Megvert, ha rosszul párosítottam össze egy zoknit, de akkor is, mikor kiöntöttem a teát.
Nem tudom mikor kezdődött - lehet úgy hitte így kell gyereket nevelni, hogy ez a jó.
Abban az időben szokványos volt a verés- mondhatni történelembe visszanyúló hagyománya volt. (Régi idők nevelési elvei)
Nálunk is a verés egyfajta külön szertartás lett.
De ezt később mondom el.
Előbb azt akarom, hogy megértsd, hogy én is megérthessem.
Hogy úgy higgyem képes vagyok megérteni.

A pszichológus azt mondta, akihez már túl későn kerültem, hogy anyu elvesztése okozta trauma az oka annak, hogy bepisilek éjszakánként..
Ilyenkor azt álmodtam, hogy a WC-n ülök.
(Álítólag sokan szenvedtek még és szenvednek ebben a borzalmas "betegségben", miközben hasonló okok miatt ugyanezt álmodják...)
Szörnyű volt, néha még ma is szégyenlem.
De nem ez a legborzasztóbb az egészben, hanem hogy apu megvert miatta.
Sokszor éjjel felébredtem, és tudtam, hogy megtörtént a baj.
Rettegtem a reggelektől, amikor elé kellett állnom.
Rettegtem, hogy megint előveszi a szíjat.
Inkább hazudozni kezdtem, de tulajdonképpen lényegtelen volt. Ha nem azért kaptam ki, mertbepisiltem, akkor azért, mert el akartam titkolni.
Egy emlék tisztán él bennem (több is, de ez a legmaradandóbb):
Éjszaka arra riadtam, hogy az ágyneműm nyirkos.
Megint.

Fölkeltem, leraktam a földre a takarót, rá a párnát, aztán úgy fordítottam a lepedőt, hogy ha visszafekszem a folt ne legyen alattam, mert különben olyan hideg lett volna..
Szorosan bebugyoláltam magamat a takaróba és zaklatott álomba merültem.
Nem vártam a reggelt.
Soha nem vártam.
Apunak az volt a szokása, hogy amikor felébredtünk feljött az emeletre és megnézte az ágyneműmet.
Minden egyes nap...

Reggel támadt egy mentő ötletem.
Kicseréltem a lepedőmet Hanaéval.Nyugodtan mentem az iskolába aznap.
Este, mikor lefekvéshez készülődtünk előbb végeztem a fürdőszobában.
Arra gondoltam még pont van időm kicserélni mindent.
Aznap megúsztam.
Tévedtem.
Hana rajtakapott.
Néha úgy érzem ilyenkor belebújt a kisördög, mert sokszor olyasmiért kaptam én, amit ő követett el.
Mára már megértem, hogy benne is az az elpusztíthatatlan, mardosó félelem munkált.
Ünnepnap volt, ha valamelyikünkre nem járt rá a rúd.
Ritkák voltak ezek az ünnepnapok.
Könyörögtem neki, hogy ne szóljon apunak.
még le is térdeltem. Olyan szívszaggatóan sírtam, de nem hatotta meg. Attól félt talán, hogy apu őt is megveri..
A félelem pedig nagy úr.
( A történelem rá a példa: a megszállás teremtette lehetetlen állapotok alatt a legjobb barát is árulóvá válhatott..)
Így nem csoda, hogy fogta az árulkodó lepedőt és levitte Hozzá.

A fürdőszobában volt és éppen teregetett. Teregette a pár nap alatt összegyült szennyest. (Értsd:a lepedőimet)
Égtelen haragra gerjedt.
-Menny a szekrényhez a szíjért!- utasított szikrázó szemmel.
Hosszúnak és mégis rövidnek éreztem az utat odáig. Remegő kézzel vittem a szíjat hozzá. Azt mondta várjak rá odafennt, így a tett színhelyére indultam beletörődve.
Nem jött.
Már azt hittem elfelejtette.
Ó, de nem.
Vánszorogtak a percek. A kezem annyira remegett, hogy majdnem elejtettem az övet.
Úgy kellett várni, hogy a kezemet magam előtt kellett tartani, a tenyeremnek pedig fölfelé kellett néznie. (Mint amikor körmöst kap az ember)
Elfáradtam, néha lopva leengedtem egy kicsit magam mellé.
Hana az ágyán ült összekuporodva. Amikor ránéztem saját lfélelmemet láttam viszont.
Hallottam, hogy közeledik.
Minden egyes lépésnél megnyikordult a falépcső.
Már nem vártam- de ő jött.
A kezébe vette a szíjat, kétrét hajtotta és utána azt mondta:
- Mikor tanulod már meg, hogy a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát..
És lecsapott..
Egyszer, kétszer.. nem számoltam.
Fájt, ahogy a szíj belevágott a bőrömbe. Tudtam másnap hurkák lesznek belőle.
Mélylila véraláfutásos hurkák.
De még nem volt vége.
Pont azon a héten borítottam ki a teát is, bár ez magában még nem lett volna katasztrófa, csakhogy este hat után már nem ihattam.
De én szomjas voltam, a teáskancsó pedig nagyon nehéz volt...
-Hana te voltál?- fordult apu a nővérem felé.
Szegény kétségbeesetten rázta a fejét és még jobban összehúzta magát.
Hogy láthatatlan legyen.
Nem kellett volna- ma az én napom volt.
- Szóval te voltál...- fordult felém.- Egész héten arra vártam, hogy felvállalja valamelyikőtök..
- Véletlen volt, nem szándékosan csináltam.
- Igazán?- kérdezte, miközben maga mellett lóbálta a szíjat.
- Nem akartam, én csak...
- Igen?
Megráztam a fejemet.Peregtek a könnyeim, de ez nem hatotta meg.
Soha.
Éreztem mikor lendült a szíj. Már ismertem a hangját. Ezer hang közül még most is megismerném, ahogy süvít a levegőben.
Újra lecsapott.
És újra.
Már nem éreztem fájdalmat, a karom elzsibbadt.
Csak dühöt hirtelen.
Talán megértettem, hogy valami nincsen rendben.
Hogy ez így nem jó..
Felülkerekedett a dac bennem és a harag.
- Verj agyon, ha jól esik, úgysem számít!- kiáltottam.
Elpattant benne valami.
Megfogta a pizsamám nyakát, megcsavarta, és úgy emelt fel.
A lábam a levegőben lógott egy ideig, aztán elengedett. A földre estem, bevertem a fejemet és az orromat is, amiből ömleni kezdett a vér.
Megijedhetett, mert a zöld szőnyegen a vértócsa egyre nagyobbodott. Nem tudtam lábra állni, csak feküdtem a földön.
Messziről hallottam, hogy Hanat leküldi törölközőért.
Sokat összevéreztem.
Én is megijedtem, még soha nem láttam annyi vért.
A kezembe nyomta a törölközőt és rámparancsolt, hogy hajtsam hátra a fejemet.
Végül elállt.
Összeszedte a véres ruhákat, ágyba küldött és lement.

Hanaval volt egy titkunk.
Mikor apu megverte valamelyikünket befeküdtünk a másik ágyába és vígasztaltuk egymást.
Együtt sírtunk.
Ma nem mentem hozzá, ő jött hozzám.
Könnyektől volt maszatos kis arca, a hangja remegett, ahogy halkan suttogta:
- Úgy sajnálom.., sajnálom!
És tudtam- tényleg így gondolja.
Én is sajnáltam, de érte jobban fájt a szívem, mert tudtam rettentő lelkiismeretfurdalása van.
Megértettem.
- Gyere!- hívott. Óvatosan az alkaromat fogta meg, mert tudta a belső része mennyire érzékeny.
Volt egy játékunk.
Egy másik titkunk.
Azt játszottuk esténként, hogy egyikünk az anya, a másikunk pedig a gyerek.
Az "anya" simogatta, becézgette, ringatta "gyermekét".
Aztán megcseréltük a szerepeket, amíg el nem nyomott bennünket az álom.
Ma nem cseréltünk, de szükségem is volt a gyengédségre, az érintésre, amit mástól nem kaptam.
Kellett minden ölelés, mert gyógyír volt sajgó lelkemnek.
Imádkoztam.
Azt kívántam bárcsak az anyukám elvinne magával.
Apunál csak minden jobb lehet..
Aztán egyszer csak teljesült a kívánságom- anyu értem jött.