Megbocsátás 2

Reggel van, s a köd foltokban még nyomát mutatja. Lassan elkezd esni az eső. Egyik pillanatról a másikra már el is áztam. Nem számít. Már mindegy. Nem akarok már semmit.
Jön a szokásos kérdés, hogy miért mindig én? De rá kell jönnöm, hogy ennek már csak így kellett történnie. Talán jobb is így. Talán így már nem fogunk egymásnak fájdalmat okozni. Nem lesz több átsírt éjszaka. Csak ez az egy még.
Leülök egy padra. Magamra nézek. A ruhám rátapadt testemre az esőtől. Szép lassan kezd a köd felszállni, a Nap is felváltja a Holdat.
Hazaindulok. Nem akarok mást, csak átöltözni és a takaróm alá bújni, abban a hitegetni magam, hogy minden a régi, s minden rendben.
Pedig nem is egyszer mondta, hogy szeret. Tudta hova megyek, utánam jöhetett volna. Talán csak túl büszke, talán csak visszatartják. Mindennek már jópár órája. Nem fog már utánamjönni. Pedig ha tudná, hogy milyen közel vagyok.

Egy autó zökkent ki a gondolataimból. Szinte reménykedve szorult össze a szivem, hátha Ő az. Tévednem kellett.
Már sírni se tudok, mintha minden könnyemet elsírtam volna. Fáj a szemem. Fáradtan dörzsölöm meg a tarkóm, s közben némán morgok egyet.

Pedig olyan szép volt. Mesébe illő. Én voltam a királylány, ki egész életében várta az Ő lovagját. Ő volt a hűséges, s daliás lovag. Tisztelet, becsület, vagyon… Minden megvolt. Mint a mesékben.

Naiv voltam. Ő nem hibás, hisz tudatta már velem, hogy úgyse leszünk hosszú életűek. De hát nem vettem észre. Nem akartam észrevenni.

Gondolatok ezrei cikáznak át a fejemben. Bennem van a kétség és a reménykedés. Lelkem mélyén már az első nap tudtam, hogy nem illünk össze. Az idő múlásával pedig rá kellett jönnöm, hogy mennyire mások vagyunk. Mégis reméltem, sőt remélem, hogy mindaz, mi volt nem múlik el. Nem akarom, hogy elmúljon. Titokban görcsösen ragaszkodom Hozzá. Szeretem Őt.

Hazaérek. A kulcs mintha nem is akarna elfordulni, majd nyikorogva, zörögve megadja magát.
Levetem a ruhám, s az ágyamba bújok. A párnámat szorítom magamhoz. Még mindig érzem az illatát. Nagyot sóhajtok, megpróbálom magam ezzel az illattal az Álmok Országába juttatni. A szemeim fájnak, nem bírom kinyitni a fáradtságtól őket. Átadom magam a felejtő álmoknak, s újra a mesékben járok.

Telefoncsörgésre ébredek. Hercegem az. Aggódva, de mégis félénken tudakolja hogylétemet. A szívem dobogása szaporábbá válik, alig tudok megszólalni. Nem is kell, beszél Ő helyettem.
Megbánta s szeret. Leteszem a telefont, s mosolyogva szorítom magamhoz a párnát, melyen az Ő illata van.

Tudom, hogy naiv vagyok, de boldog. Ismét a mesék világába csöppentem, ahol csak remélhetem, hogy boldog vége lesz.