Történetek

Hirtelen úgy érezte, felemelkedik. Mintha szárnyai lettek volna, lassan emelkedett egyre magasabbra. Könnyű volt és boldog. Már nem érzett semmiféle fájdalmat. Körülnézett, látta a homályba vesző erdőt, a fák leveleit, a fűszálakat, s a pipacsokat, a virágokat, amiket annyira szeretett mindig...

Dorian leborul a nőre, ugyanaz a fekete szatén ruha van rajta, mint amikor először meglátta, visszatérve Sacro-ba. Megcsókolta a kihűlt ajkakat, s utolsó keserű könnyeivel elsiratta szerelmét. Nem érthette eme szörnyű halált, nem tudhatta, hogy a szülők bűnét magukban viselik szunnyadó gyermekeik...

férfi, mire a fiúnak egy csók volt a válasza. Nem jártak ajkaik olyan heves sebességgel, mint általában, mindketten kiélvezték minden egyes fordulatot, amíg el nem fogyott a levegőjük. Akkor Vic újból percekig bámulta őt, majd izgatóan beszívta ajkait.
- Mi ez a vadság egy ilyen apró kis manótól? – A férfi hangja megremegett az izgalomtól, mikor Víc ujjai lenyúltak a mélységbe, és valami egészen keményet tapintottak ki...

- Nem szeretem, ha sírni láttok…- hajtotta le a fejét. – Sem te, sem a G.O.D, sem Mia, sem senki más! Nem tudom miért születtem ilyen érzékenynek, de nem szeretem azt a tudatot, hogy akármi történik az kihat az én lelkiállapotomra… Ez egy idő után elviselhetetlenül zavaró, amellett hogy tudom felesleges. Hiszen nem tartok örökké… Nekem kéne ezt tudnom a legjobban, hogy az ember nem tart örökké…

A lány ismét belekortyolt a pohárba, s fanyarú arccal lenyelte az italt. Ám ekkor a lány ismét előredőlt az ágyon, belemarkolt a takarókba s hatalmas sikoltással visszadőlt az ágyba.
Ebben a pillanatban mintha minden megállt volna. A mormoló csuklyás elhallgatott, s a másik kettő is abbahagyta a munkáját. Halotti csend ereszkedett a szobára, hogy szinte hallani lehette a lány ziháló lélegzetét...

Kemény, keskeny fehér ágyon ébredek, steril ridegségét zöld, széles levelű szobanövények csitítják. Verítékezik a homlokom, rosszat álmodtam, már nem emlékszem mit. Valahonnan távolról emberi üvöltés szűrődik be, összehúzódom és átkulcsolom a lábam. Már emlékszem hol vagyok, a félelem a felismeréssel együtt talál rám. Nem akarok itt lenni! ...

- Karcoló a neve - világosított fel Toran. - Ezzel úgymond kaput “karcolunk” a két világ között és azon át közlekedünk. És szerintem a mai napra elég is volt a mesélésből. Gondolom, kíváncsi vagy, milyen a mi világunk. Ha akarsz, velünk jöhetsz, kényszeríteni nem fogunk. Bár tudnod kell, talán te vagy az utolsó esélye az itteni és a mi világunkbeli embereknek.
- És az Igazi szüleim? Kik ők? - kérdeztem őket mohón. De nem válaszoltak rögtön. Itt valami nem stimmelt...

Egy nap aztán úgy vettem észre, hogy az addig örökmozgó kutya magába roskadt, rövid idő alatt éveket öregedett, csak ült a kennel sarkában. Az örömtől ragyogó szeme helyett fátyolos, háborodott tekintet meredt rám. Sokszor úgy éreztem nem is hallja, amit mondok neki, ha kiengedtem futni, nem tudtam milyen szándékkal közeledik felém. Mivel ennél a fajtánál ez beláthatatlan következményekkel járhat, döntenem kellett –és bár majd a szívem szakadt bele- el kellett altatni...

Egy különös világba repülök. A galambokból keselyűk válnak. Akárhová nézek önpusztító játékok sorát látom Lucifer vidámparkjából. Óriáskerék, körhinta, szellemvasút, ami elvisz kiskorút-nagykorút. Fel is út, le is út.
Érzem a vesztem, nincs ki segítsen nekem… letaszítva… megalázva… hallom az ördög kiált felém…

- Ez a varázstárgy megsokszorozza a mágiahasználó erejét, így komolyabb varázslatra is képes. Nektek adom, ha találkozni akartok vele, vigyétek el neki - s átnyújtotta a lánynak.
- Rendben van, megpróbáljuk, remélem, sikerrel járunk, de ha nem akkor arra jobb nem is gondolni... - sóhajtott Esyer. Elrakták a gyűrűt, s elbúcsúzván a fiútól tovább indultak.
- Hát akkor irány a várbörtön - adta ki az útirányt a lány...