Egy szokatlan történet

BUMM!!

- Ha?! Mi?! – riadt föl álmából az alvó Dávid.

BUMM!!
A második robbanás valahol a közelben lehetett, ugyanis a ház ablakai kitörtek. Dávid leugrott az ágyról, majd a földre hasalt.
- Mi az úr…?! – ijedten lihegett, majd lassan fölállt. A távolból folyamatos, egymást követő robbanások hallatszottak.
Kinézett a kitört üvegű ablakon. Onnan a kilencedik emeletről, ahol volt, mindent jól lehetett látni. Az emberek tömegesen rohantak az utcán, mindenki neki jobbra, azaz dél felé.
A hatalmas durrogások továbbra is hallhatóak, valamint – legalábbis ahol nem takarta lakóház a tájat – láthatóak voltak. Mindegyiket egy kisebb gombafelhő követte. Dávid szíve egyre hevesebben vert. Tudta, háború van.
Gyorsan kiszaladt a szobájából, majd a szüleit szólongatta.
- Anya, apa!
Nem voltak sehol. A lakás csak úgy durván 70 négyzetméteres lehetett, úgyhogy olyan sok helyen nem lehettek.
- Anya, apa!! – kiáltott hangosabban. Sehol senki.
Továbbra is sokkos állapotban rohangált a lakásban, minden szobába benyitott, de nem voltak sehol. Pánikba esett. A robbanások nem maradtak abba. Az utcáról behallatszott az emberek sikoltása, és az autóval menekülők féktelen dudálása.

Visszaszaladt a szobájába a mobiltelefonjáért, amin a telefonkönyvben megkereste az anyja telefonszámát, majd megnyomta a tárcsázó gombot. Kicsöngött, de nem vette fel. 8-at csöngött, mire Dávid megunta, és letette. Most az apja mobiljának számát kereste, azt is felhívta, de semmi. 9 csörgés után a fiú ezt is lenyomta. Nem tudta, mit csináljon. Kisétált a szobájából, és ebben a pillanatban valami becsapódott a lakásba, pontosabban az egész lépcsőházba, arra az oldalra, ahol Dávid szobája volt. A fiú, ahogy sétált, előreesett az ijedtségtől. A ház e darabja nem felrobbant, hanem összeomlott, valami nagy rázuhant.
A földön fekvő fiú hátranézett, ahol azt látta, hogy a szobája helyén már nincs semmi. Ki lehetett látni az utcára és a menekülő tömegre. A huzat besüvített a lakásba. Dávid jobbnak látta, ha azonnal elmenekül a lakásból, így odafutott a bejárati ajtóhoz, és úgy, ahogy volt, pizsamában kirohant az ajtón, még csak be sem csukta. Hozzá hasonlóan pár most ébredt lakó is így tett, akik szintén az emelet előterében tartózkodtak. Négyen voltak ott, ő, két 60-as éveikben járó nő és egy középkorú férfi. A nők a liftgombot nyomogatták, de a férfi a lépcsőn szaladt le. Dávid is úgy gondolta, hogy veszélyesebb lifttel menni, mert az könnyen leszakadhat, ha esetleg támadás éri azt, így ő is a lépcsőn szaladt.

Az egész lépcsőház tele volt emberekkel, mindenki lefelé tartott. A kilencedikről fárasztó lefutni a földszintig, de vészhelyzetben az ember nagyobb erőkifejtésre is képes, így nem fárad el olyan könnyen, vagy legalábbis nem érzi. Amikor leért a legalsó szintre, a többiekkel együtt kirohant az utcára, ahol mindenki szaladt a már említett déli irányba az úton.
Dávid elnézett balra, hogy vajon mi elől szaladnak az emberek olyan nagy hévvel, de nem látott semmit. Valószínű, gondolta, hogy valaki elkezdett szaladni egy bizonyos irányba, és a többiek meg követték.
A fiú elgondolkodott: fusson ő is a tömeggel valami ismeretlen veszély elől, vagy maradjon biztonságos helyen, a ház előtt? Saját kérdésére hamarosan megkapta válaszát: az ég hirtelen elkezdett sötétedni, majd tűzvörös színűvé vált. Dávid felnézett rá, és rögtön elsápadt, a szája tátva maradt.
- Mi a… - csak ennyit tudott kinyögni. Az ég szinte lángolt – szó szerint.
Ekkor, csodák csodájára, csillagok jelentek meg a tüzes égen. Dávid folyamatosan fölfelé nézett, nem vette le tekintetét a furcsán viselkedő égboltról. A megjelenő, világító fénypontok, azaz csillagok azonban nem maradtak ott sokáig: felrobbantak. Látszott, ahogy az összes csillag a vörös égen szép sorban felrobban. A fiú az ijedtségtől – bár a látványon kívül hanghatás nem kísérte ezt az eseményt – hirtelen leguggolt. Teljesen elkeseredett az egész helyzettől, hisz nem értette, és egyben félt is tőle. Rájött, hogy ez nem háború, mint azt korábban gondolta. Ez valami egészen más.

Hirtelen hatalmas morajlás hallatszott, mennydörgéshez hasonló zaj, és az égbolt egy része szó szerint megrepedt. Fekete sáv jelent meg rajta. Dávid most már olyannyira rettegett, hogy ő is a tömeggel tartott, akik rendületlenül futottak tovább az eseményektől függetlenül.
A megrepedt égből villámok csaptak le, egészen a földig. Minden épületbe belecsaptak, és letörtek belőlük egy-egy darabot. Minden ember az utcán a fejét fogta, miközben észvesztve menekült. Dávid is ezt tette. Teljesen eluralkodott rajta a sokk. Csak rohant, rohant az égő ég alatt, miközben a villámcsapások egyre csak sokasodtak. A szeméből kicsordult a könny. Nagyon félt, rettegett attól, hogy most mi fog történni.

Az aszfalton ekkor hatalmas repedések keletkeztek, és letörő darabok lezuhantak a semmibe. A talaj alatt hatalmas űr volt, és most a nagy darabok mind beleestek. Az emberek ijedten ugrálták át a keletkezett lyukakat, de rengetegen lezuhantak a végtelen mélységbe. Dávid előtt is beszakadt a talaj, és futás közben át akarta volna ugrani – de nem sikerült. Megkapaszkodott a tátongó lyuk szélében, és úgy lógott.
- Á! Segítség!! – kiáltott volna, de mindenki menekült. Az ég elfeketült. Dávid abbahagyta a segélykiáltást, és az eget nézte megdöbbent ábrázattal.
Most lenézett. Alatta is végtelen feketeség volt, mint ahogy fölötte is. Az utca sötétségbe borult, az emberek továbbra is kiáltoztak, a mennydörgések és robbanások keverékének hangja betöltötte a környéket. Az a talajdarab, amelybe Dávid kapaszkodott, letörött az aszfaltból, és a fiú is a mélybe zuhant.
- Neee!! Áááá!! – ordított kétségbeesve, miközben rendületlenül nézett felfelé. A talajon keletkezett lyuk egyre csak távolodott tőle, pontosabban fogalmazva ő távolodott. A hangzavar elhalkult, ahogy egyre messzebb került a felszínen uralkodó zűrzavartól. Csak zuhant lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre.
Dávid abbahagyta a kiáltást. Nem látta értelmét. Síri csönd lett. Még a zuhanásának sem volt hangja. Már nem is érezte, hogy esik. Olyan volt, mintha lebegett volna a vaksötétben.
Mi ez? Talán a világ vége? A káosz? Minden összeomlik, az eddigi világ, amit megszokott, ahol élt, egyszer s mindenkorra megszűnik létezni?

A fiú lába hozzáért valamihez. Földet ért, de valóban lassan, lebegve.
Megállt, majd körülnézett, bár a sötétben nem látott semmit. Kiáltani akart volna másoknak, de nem jött ki hang a torkán. Nem volt hangja. Megijedt, bár a mai nap már nem először. Egyszerűen nem tudott beszélni. A lábát a talajhoz verdeste, de nem hallotta a zaját. Nem hallott semmit. Nem látott semmit. Nem tudott beszélni.
Véglegesen sokkot kapott. Össze-vissza forgolódott, és ordított, legalábbis próbált. A földre görnyedt, és sírni kezdett. Még sosem félt ennyire semmitől. A tenyerébe temette az arcát, úgy sírt.
Vajon mindenkivel ez történt? Mindenki ilyen helyzetben van most, mint ő? A szülei is? Az osztálytársai is, az összes rokona? A világon az összes ember? Netán a Világegyetem összes élőlénye? Ez volt az egyetlen, amibe Dávidnak még volt ereje belegondolni. Utána eldőlt a gyengeségtől, majd elájult.

Soha többé nem ébredt föl. Meghalt. És nem csak ő. Mindenki és minden meghalt. A világ elpusztult. Ez volt a világ vége.