Zarándok - 3. Kalandok és találkozás vele

3. Kalandok és találkozás vele

Hazamentem és egy hátizsákot kerestem, amit még anyától kaptam, de sehol sem találtam így magammal vittem egy rossz feketét. Ütött kopott olt de nekem megfelelt. Gyorsan becsomagoltam öt szendvicset, egy kevés vizet és két zacskó tápszert Zarándoknak. Ez a tápszer tele voltvitaminokkal. Akár kéthétig is elélhet rajta egy ló. Magamnak is tettem el vitaminokat, hiszen ki tudja hová keveredek. Ijesztő volt belegondolni, hogy én most tényleg elmegyek innen de, még ijesztőbb volt abba belegondolni, hogy apa megint lánccal veri el Zarándokot.
Kiszaladtam az istállóba és felnyergeltem az én drága lovamat, majd felültem, és vágtatni kezdtem. Pont az ellenkező irányba vezettem Zarándokot, mint amerre apa várja, hogy vigyem a benzinét. Mindennek lehet jó oldala. Ennek például az hogy, még soha nem vágtáztam naplementekkor, most viszont igen. Fantasztikus érzés.

Hagytam, hogy Zarándok vezessen. A nyeregre emeltem a kezem, a kantárt letettem majd mintha szállnék a nap sugarain felemeltem a karom. Zarándok érezte, hogy megbízok benne és én is, éreztem hogy ő is bennem. Megbíztunk egymásban ezért csak vágtatott tovább. Tudta, hogy bármerre mehetne, mert én ugyan nem vezetem, de ő csak egyenesen ment. Bármikor ledobhatott volna, de nem tette.
Én nem néztem merre megy, de ő tudta, engem nem érdekelt, de ő magabiztosan oda akart menni. És hogy hol az a bizonyos oda? Annak a szakadéknak a lába ahol anya lezuhant. Nem tudom miért oda vitt, talán, mert gyötörte a lelkiismerete vagy talán úgy érezte, szeretném látni az a helyet. Úgy gondoltam, hogy soha nem fogom megtudni mi oka volt, hogy az én lovam, Zarándok odavitt. Csak vágtatott és tudta hova vágtat. Nem a saját feje után ment, ahogy szokott hétvégenként mikor kiviszem az erdőre. Nem. Ő most oda akart menni, ahol a baleset megtörtént. Odavitt és a szakadék lábánál lehajtotta a fejét, jelezve, hogy szálljak le. Így tettem.
Leszálltam és a kantárnál fogva bevezettem a szakadék lábánál lévő kis barlangocskába.
A közelben egy kisebb folyócska is csordogált, aminek nagyon örültem, hiszen ihatunk majd annyit, amennyit akarunk. Lepakoltam és levettem a nyerget, az izzasztót és a kantárt Zarándokról. A vízhez vezettem, és elengedtem hadd igyon nyugodtan.
Én magam is bátran ittam a vizet, hiszen nem volt szennyezett. Ami azt illeti még ugyan tiszta volt, pontosabban kristálytiszta. Lehetett látni az alján fekvő köveket, kavicsokat. Néhány követ úgy penderített át a folyó a másikoldalra mintha kénytelen lenne elválni attól a kavicstól, de végén még is különválnak.
- Velünk is ez lesz Zarándok? Mond! Velünk is ez lesz? –suttogtam, majd könnyezve folytattam- én éltem az életemet, mint ez a folyó és veled örök barátságot kötettem, mint a folyó az alján fekvő kavicsokkal, de még is el fogunk válni. –Zarándok a füle hegyét sem mozgatta. Jobb is hogy nem értette. Elrontotta volna a kedvét. Ahogy néztem a folyót és az alján, ahogy magával próbál vinni néhány kavicsot, egyre jobban elszomorodtam és teljesen elhittem, hogy a folyó én vagyok Zarándok pedig a kavics. Csak a folyó, egy perc alatt megtudja ezt tenni ezer kaviccsal, én viszont egy élet alatt fogok magammal hozni egy lovat. Leültem egy kőre, és sírni kezdtem. Anya ilyenkor egy dalt énekelt nekem, ami valahogy így hangzott:

„Ne sírj, ne sírj
Én itt vagyok neked,
Ne sírj, ne sír
Én vigyázok majd rád.”


„Vannak rossz napok,
Vannak bús percek,
Vannak ázott verebek
De nincsenek hamis énekek”


„Fogadd meg tanácsom:
ne sírj, ne sírj a kedvemért
Tedd boldoggá minden perced,
Karomat nyújtom, hogy segítsek.”



„Ne sír, kicsi csillag,
Tedd boldoggá minden perced
Ha nem teszed,
Majd én megteszem helyetted.”



„Boldog vagy már kicsi csillag?
Ha nem hát énekeld előrlő,
Bármit teszel én, ott leszek,
Vigyázok, hogy Ne sírj!”

Igen, valahogy így hangzott. Régen mindig segített de most nem. Előröl kezdhetem egyszer, vagy egymilliárdszor is nem fog jókedvre deríteni.
Zarándok bement a barlangocskába én pedig utána mentem. Már nagyon hűvös volt. A lovak állva alszanak, de én lefektettem Zarándokot, hogy odakucorodhassak mellé. Nem tudtunk aludni ezért megint a dalocskámat énekelgettem:
„Ne sírj, ne sírj
Én itt vagyok neked,
Ne sírj, ne sír
Én vigyázok majd rád.”
...

Felnéztem az égre. Felhő egy sem volt. A csillagok csak úgy verték a fényüket felém. Bele se mertem gondolni mit tettem. Otthagytam minden bajomat másokra. Az orvvadászoktól kezdve mindenkit otthagytam. Halottam hogy valaki motoszkál a barlang legvégén. Úgy hittem egy hajléktalan lehet az. Megijedtem. Nagyon féltem, de tovább énekeltem és az utolsó két versszakot nem fejeztem be. Megszólalt az idegen hang:
- Szépen énekelsz. Ne hagyd abba, fejezd be a dalt. –remegő hanga folytattam:


„Ne sír, kicsi csillag,
Tedd boldoggá minden perced
Ha nem teszed,
Majd én megteszem helyetted.”



„Boldog vagy már kicsi csillag?
Ha nem hát énekeld előrlő,
Bármit teszel én, ott leszek,
Vigyázok, hogy Ne sírj!”

- Nagyon szép volt. Kitől tanultad ezt a dalt? –kérdezte a hang. Nem tűnt ijesztőnek de még mindig nagyon féltem tőle.
- Anyukámtól. – feleltem
- Szereted az anyukádat? –faggatott tovább.
-I- i- i- igen-ekkor már nagyon reszkettem. Örültem, hogy ki tudtam mondani ezt az „igen” szócskát még is folytattam:
- De ő már meghalt!
- Biztos vagy benne?
- Igen, baleset érte pont ennél a szakadéknál zuhant le. Nem találták meg de mindenki biztos benne, hogy elnyelte a folyó.
- Rendben. Ne félj. Nem bántalak téged, soha nem bántanék egy ilyen kedves kislányt. Aludjál nyugodtan. –Ilyenkor már tényleg nagyon megnyugodtam. Szavahihetőnek tűnt
- Köszönöm. Reggel beszélünk, jó éjt!


***

Reggel hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Azt se tudtam mi volt előző nap, de amint megláttam, hogy egy barlangban ébredtem fel egyből észhez tértem.
- Zarándok! Úr isten! Hol van Zarándok? Az idegen, biztosan ő vitte el. - kiszaladtam a barlangból. Az idegen nem volt idegen. Zarándok nem tűnt el. Az
- idegen az én drága egyetlen anyukám volt.
- Anya! Anya! Anya! –és a nyakába ugrottam. Szóhoz sem jutottam. Ott játszott kinn Zarándokkal.
- Drága kicsi csillagom! Hiányoztál nekem.
- Anya! Most azonnal, mondj el mindent elejétől végéig, tudnom kell mindent azt hittem, nem látlak soha.
- Gyere velem, mutatok valamit. - és besétáltunk az erdőbe majd egy tisztásra lyukadtunk ki.
- Odanézz! – és a kezével kicsit jobbra mutatott. –Látod azt, amit én látok?- anya egy hatalmas vadlovakból álló csordát mutatott. A baleset mind miattuk volt. Egy egész évbe telt még felfogtam, hogy nem szabad elhagynom őket, és hogy miért szaladt el Zarándok a verseny közepette. Zarándok ide tartozott valamikor. Gyermek korában foghatták el és szelídíthették be. Egy évesen már nekünk adták el és mikor megérezte igazi otthonának jelenlétét nem tudott ellen állni a kísértésnek, újra szabadnak érezhette magát. Én leestem, bele a folyóba és ők mentettek meg. Amnéziás lettem, és nem tudtam ki vagyok egy féléven át, csak ők gondoztak és egy kisfiú hozott nekem enni. Ez a fiúcska már régen ismerte ezt a csordát és azért nem szolt senkinek, hogy itt vagyok, mert tudta hogy ez a csorda ki fog halni, ha nemségit rajtuk egy felnőtt. Ő maga nem tudott semmit sem tenni.

Ekkor már tudtam, hogy nekem velük kell maradnom. Tegnap éjjel estem ki az amnéziámból mikor meghallottam Zarándok lépteit és a te hangodat. Mindenre emlékeztem. Amanda, ez a fiú teljesen véletlen a szomszédod, Tamás.
- Huh! Atya úr isten! Ennyi mindent egyszerre feldolgozni... - és ekkor a lélegzetem is elakadt.
- Kicsikém! Engedd szabadon Zarándokot.
- Nem anya! Az egyetlen élőlény aki, kitartott eddig mellettem az Zarándok volt, én már elbúcsúztam tőled és akkor a semmiből előbukkansz és azt mondod hogy eresszem el az egy valakit aki kitartott mellettem?
- Amanda! El akar menni. - mikor anya ez kimondta, felültem Zarándokra és elvágtattam. Olyan helyre mentem, ahol szemmel tudom tartani a csordát.

Zarándok tényleg hasonlított ezekre a lovakra. Anyának igaza volt? Igen. Igaza volt. Zarándok szeretett engem de haza akart menni. Nem az én házamhoz, vagy az ő istállójába, hanem az igazi otthonába. Felemelkedtem, és fülébe suttogtam:
- Elengedlek! Menny haza! Te nem az én lovam vagy, hozzám szegődtél. – könnyezett a szemem, remegő hangon fojtattam - nekem el kell engednem téged. Nem lesz még egy ilyen barátom, mint te. Menny haza, én is haza megyek és élem az életem anyával és apával. – a hangom elcsuklott, kezemmel a kötelet görcsöltem ki, amivel a fához volt kötve. Utolsó pillanat volt hogy elbúcsúzzak a legjobb barátomtól.
- Én soha nem felejtelek el, te se felejts el engem. Utánam futottál, amikor a korházban voltam. Bármerre vágtathattál volna, de te hozzám jöttél. Még eltört lábbal is megért eljönnöm ide. Haza hoztalak és most pedig haza is engedlek. Szaladj! Vágtass messze! Menny haza! – Zarándokot már nem tartotta vissza semmi. Se én, se a kötél amivel ki volt kötve. Elvágtatott. Nem nézett hátra. Fájt a szíve de hazatért.

(Tárkányi Zita)