Ha a sors megérint (1. fejezet) 7. rész

Na szép. Addig merengett magában, amíg kihűlt a kávéja. Utálta így, ezért fintorogva otthagyta. Kinyitotta a hűtőt, hogy panaszosan nyávogó, lábánál dörgölőző szürkeségének reggelit készítsen... A sajátjára már nem lesz idő- gondolta beletörődve, főleg, ha időben be akar érni... Már csak azon imádkozott, nehogy dugóba kerüljön. Megkövetelte a pontosságot az alkalmazottaitól, azon kívül ő sem volt késős típus.
Egy gyors zuhany után magára kapkodta a tegnap este már kikészített zöld kosztümöt, elegáns fekete körömcipőbe bújtatta formás lábát, végigsimított kusza, derékig érő vörösaranyban játszó tincsein. Végezetül leheletnyi parfümöt fújt magára és kilibbent az ajtón.
Majd visszafordult. - A fenébe!- füstölgött magában. Itt hagyta a cetlit, amire felírta a.., hogy is hívják?.. Nor.., Norton. Igen! Erre a cetlire írta a címét. Majdnem kiment a fejéből a találka. - Mi lehet vele? Ez élete egyik legfontosabb megbízása! Úristen! Hiszen egy egész szállodát kell berendeznie! El sem hiszi igazán. Még nem. Vett egy mély lélegzetet és eldöntötte: ha törik, ha szakad, megszerzi a cége számára az üzletet.

Hirtelen ötlettől vezérelve kinyitotta a páncélszekrényt, elővette belőle a féltve őrzött családi ékszereket rejtő ládikát. Végigsimított díszes fafaragásán, és átérezte, átélte, amit az elődök is, amikor a kezükben tartották.
Lassan, tisztelettudóan kinyitotta a fedelét és áhítattal csodálta a drágakövek időtálló, titokzatos fényét. Kiemelte a számára legkedvesebbet, a gyűrűt. Vékony, finom míves fehéraranyból készült, benne apró smaragdkövek ragyogtak szívet alkotva. A gyűrűvel harmonizáló nyakéket, karkötőt és fülbevalót érintetlenül hagyva visszatette a páncélszekrénybe, a gyűrűt pedig zsebébe csúsztatta.
Előbb ér haza- gondolta- meglepi a lányt. Igen meglepte. A lány őt. Majdnem olyan volt, mint egy rossz szappanopera. Benyitott a legfelső szinten levő lakosztályukba - gyanús csend fogadta.