Zarándok - 2. A baj nem jár egyedül

2. A baj nem jár egyedül

- Lányok! Mennyetek ki, etessétek meg a lovakat – javasolta apa.
- Rendben. –feleltem, és azzal az ajtó felé indultam Amandával együtt. Csendben haladtunk az istálló felé, nem tudtunk miről beszélni.
Zarándok és Szeli nyerítése erősen kihallatszott. Amanda és én futni kezdtünk, mert azt hittük valami nagy baj van. Nagyon gyorsan futottunk, Amanda megelőzött, én pedig nem vetten észre a nagy fűben, egy vastag törzset ami ki volt dőlve. Belebotlottam és hatalmasat estem.
- Amanda segíts!- üvöltöttem sírva.- Nagyon fáj! Hívd ide apát!- a bokám kifelé csavarodott, teljesen biztos voltam benne hogy eltört. Apa már futott is ki.
- Vanda! Eltört a lábad, hívom a korházat, sietek, csak ne mozgasd a lábad!
Már csak ez kellett. Van elég gondom, miért pont most? Semmi szükségem bokatörésre, mellesleg nagyon fáj.
Csakhamar jöttek a mentők, feltettek egy hordágyra, betettek a mentőautóba és bevittek a korházba. Mire beértük, én már eszméletlen voltam. Homályosan láttam sok sürgő-forgó embert körülöttem. Infúziót nyomtak be, és a lábamat emelgették. Nagyon fájt de nem tudtam reagálni.
Halványan úgy tűnt mintha Zarándok vágtázna előttem. Egy hangot is halottam, mintha beszélt volna hozzám:

„Kicsi lány, kicsi lány, maradj az ágyban,
ne siess hozzám, majd én megyek.
Elég volt a komorságból, megyek hozzád,
úgy is ott leszek majd, mikor a nap felkel.”

A hang ismét és ismét megszólalt. Úgy hittem Zarándok mondja de valahogy tudtam hogy csak az én képzeletem....vagy mégsem? A bíztató szavak.... újra megszólaltak:

„Kicsi lány, kicsi lány, maradj az ágyban,
amíg itt vagyok, te nem vagy árva.
Melletted vagyok, ezt te is tudod,
szeretlek téged, hiszen tudod.”

„Kicsi lány, kicsi lány, maradj az ágyban,
mi egy csapat vagyunk,
majd együtt vágtatunk,
egy csapat vagyunk és azok is maradunk”

„Kicsi lány, kicsi lány maradj az ágyban,
Száz szónak is egy a vége: Szeretlek téged.
Pihenj csak, majd én kereslek,
érzem, merre vezet az út, s meglellek.”

Ezt nem értettem... Miért mondana ilyet Zarándok? Hercegnő! Mi lehet vele? Miért nem láttam vágtázni? Lehet, azért mert nem fog már felépülni? Próbáltam magam elé képzelni őt is de nem ment, csak Zarándok vágtázott gyorsabban és gyorsabban. Furcsa volt, mert Zarándok estefelé vágtázott de a nap még nem ment le teljesen. Ennél már csak az volt furább hogy láttam az vágtázni, de a felettem lévő fényt, amivel a lábamat világították, azt is láttam. Homályosan igaz, de láttam. Hosszú, fekete, csillogó sörénye csak úgy lobogott a szélben. Patái dobogtak a kemény, füves talajon. Orrát előre kerülne. Hova vágtathat? Miért nem érzem úgy, hogy meg kellene állítanom? Miért mondta hogy pihenjek? Igen... Így volt... Azt monda, hogy pihenjek, majd ő eljön hozzám. Igen, ezt szerettem volna. Éppen ezért hittem hogy ezt csak én szeretném és csak a képzeletem játszadozott. De akár hogy is volt, láttam vágtatni Zarándokot, és a hangot is halottam.

Hercegnő is bejött a képbe, de nem annyira, életre valóan. Bekötött lábbal feküdt a tűz mellett. Különös.... neki is be volt kötve a lába csak úgy, mint nekem.
Ez a látomás nagyon sokáig tartott. Úgy éreztem, hogy én már örökké álmodozni fogok, de felemelkedtem a kemény, kényelmetlen vaságyról. Az órára néztem és láttam, hogy ez a „három” óra csupán csak harminc perc volt. Apa, Amanda, Mr.Cooper és felesége, Tamás, Veronika és egy orvos körbeálltak.
- Mi történt? – kérdeztem és apa szólalt meg elsőként:
- Ki hívtam a mentőket, és ők érzéstelenítőt adtak be neked, amitől bágyadt lettél, és nem reagáltál semmire. –itt az orvos szólt közbe:
- Az érzéstelenítőre furcsán reagált a szervezeted, nem estél kómában de, nyitott szemmel aludtál.
- Láttam a fényeket...- feleltem- láttam, hogy körülöttem sok ember futkos és hogy infúziót adtak be, de eközben láttam.... Láttam....- nem akartam megmondani mit gondoltam, mert Veronika kíváncsian figyelt és sürgetően mondta:
- Mit láttál?
- Láttam egy lovat vágtázni, meg még egyet feküdni, sérülten. - az orvos értetlenül nézett Veronikával együtt. Apa terelte el a szót:
- Még pár napig itt kell maradnod, mert két helyen is eltört a lábad. Nem sokára el tudunk hozni de, akkor is még mankóval kell járnod. A doktorúr áttesz egy másik szobába, ahol van egy tizennégy éves lány. Vele majd tudsz beszélgetni. Ő is lovas balesetből van itt, a neve Tamara.
- De apa! Én nem is lovas ba... –itt megakadtam, mert apa rám nézett és a szemével Veronikára mutatott. Ekkor már tudtam, hogy Veronikának azt mondták, hogy leestem valamelyik ló hátáról.
- Ó! Jaj, el is felejtettem hogy történt, de most már szembe jutott. Szeretnék kérdezni valamit a doktorúrtól. 10 perc lenne az egész, légy szíves addig menjetek ki!
- Rendben. – válaszolt Mr.Cooper és azzal mindenki kiment csak a doktor maradt ott.
- Kérdezni szeretnék valamit. –mondtam
- Kérdezz nyugodtan.
- Mikor beadta az érzéstelenítőt, láttam a lovamat vágtatni, és mintha ide tartana. Mintha beszélt volna, halottam a hangot.
- Ilyen meg szokott esni, de van mikor az ember, megérzi, hogy mi fog történni. Pontosan mit mondott neked a lovad?
- Zarándok a neve. Azt mondta, hogy maradjak az ágyban, pihenjek, majd ő megkeres engem, és el fog jönni.
- Kizártnak tartom, hogy ez igaz lenne. Nyugodj meg, mert biztos, hogy jól van, és biztonságban.
- Jó. Kérem! Hívja be apuékat.
- Rendben.

Öt perc múlva már jöttek is be. Megkérdezték, hogy mit kérdeztem, amit ők nem hallhattak, én pedig, elmondtam nekik, hogy volt egy látomásom, amit nem tudtam megfejteni.
Veronika nagyon figyelt rám ezért nem tudtam szabadon beszélni, de mikor a nővérek cukorral kedveskedtek a másik szobában, egyből átment, én pedig kikeltem:
- Most hogy fogok így lovagolni? Mi lesz Hercegnővel? Mi lesz Zarándokkal? Mihez kezdek? Hány napig leszek itt? Meddig kell majd mankót használnom? Mikor ülhetek lóra?
- Vanda! Nyugi! Először is ne a lovagláson járjon a fejed, másodszor: mi is tudunk vigyázni Hercegnőre és Zarándokra, harmadszor: átteszünk Tamarához és vele biztosan, jól ki fogsz jönni, negyedszer: négy napig leszel itt, de ha kijössz, nem ülhetsz lóra legalább három hónapig, mert addig mankót kell használnod. - itt már elsírtam magam. Minden okom meg volt rá.

Az erdőben orvvadászok vannak, és ártatlan állatokat lőnek le. Lelőttek egy lovat, egy kislány lovát, aki még mit sem tud róla, továbbá még a lábam is eltört és hónapokig nem lovagolhatok. Apa és a többiek úgy látták jobb, ha most egyedül hagynak, így ki is mentek. Mindenki kiment, de Tamás még bent maradt. Nem tudtam mit akart még, de jobban örültem volna h ő is kimegy.
Nem mondott semmit, én úgy tettem mintha egyedül lennék és sírtam tovább. Vártam hogy megszólaljon, nem láttam, hol van, mert a tenyeremet az arcomhoz tettem hogy a könnyeim ne a takaróra hulljanak. Éreztem hogy leült mellém, de nem tudtam mit csinál. Nem is érdekelt. Csak zokogtam tovább. Ha könnyezem, mindig anya miatt van, mert olykor-olykor eszembe jut. Soha nem szoktam más miatt sírni, de most megvan rá az okom és ez kegyetlen. Tamás átkarolt. Nem tudom miért, de jól esett. Nem tudom, miért teszi, nem értettem és nem is akartam meg érteni.
Vannak kérdések, amikre nem kell keresni a válasz csak várni, hogy megtaláljon bennünket.

Amanda lépett be az ajtón mosolyogva. Mikor ránk nézett komoly képpel nézett minket.
- Tamás! Menj most ki, beszélnem kell Vandával. –parancsolta és odaállt mellém. Nem kezdet bele a beszédbe még Tamás ki nem ment. Az ajtó lassan csukódott, majd teljesen bezárult. Amanda abban a pillanatban beszélni kezdett:
- Van egy jó hírem! Csak egy napot kell itt töltened, viszont még otthon három napot feküdnöd kell.
- De jó! – mondtam boldogan
- Van még valami. Nagy marhaságnak tűnt az elején, de most már úgy gondolom, van okom rá, hogy megkérdezzem: Van Tamás és közted valami?
A lélegzetem is elakadt. Erre még én sem gondoltam.
- Nem! Dehogy! Van valami, vagyis nem köztünk, hanem közte. Ó! Miket beszélek! Van egy titkunk. Hercegnő balesetéről. Mindent elmondok de nem itt. –suttogtam. Rám nézett és bólintott. El volt bizonytalanodva, de megbízott bennem.
Apa jött be hozzám.
- Gyere, hazaviszünk! – szólt.
- Nem úgy volt, hogy még egy napot maradok? – kérdeztem. Az állát simogatta. Gondolkodott, majd ismét megtörte a csendet:
- Igen igen, csak a doktorúr azt mondta, hogy, azért kellene bent maradnod, mert még két infúziót kell még beadnia. A lábad gyenge és ezért, még ha orvosság is, túlságosan megterhelné. Adott egy vitamint, amiből majd naponta kettőt kell bevenned és egy kenőcsöt, amivel óránkét át kell dörzsölnöd a lábad, legalább is az első öt-hat napban.
- Hát jó. Nem lesz könnyű dolgunk Veronika elől elrejteni Hercegnőt.
- Igen, de te most ne azzal foglalkozz. Nem lesz nehéz egyébként. Mr.Cooper megengedte, hogy három napot töltsön egy városi kislánnyal. A szülők tudják mi történt. Ha a három nap kevés lenne, akkor még egy hétig is vendégül látják Veronikát.
- És Veronika benne lesz?
- Évek óta nem látták egymást. Akár egy évre is kiköltözne.
- Hát akkor ez is megvan oldva.
- Igen.
Lassan az orvos segítségével kitolták az ágyat apa kocsijáig és betettek a hátsó ülésre. Nagyon fáztam.

Hideg és borús idő volt. Furcsa... Reggel még napsütés és minden rendben van, délután semmi sincs jól és az idő is ilyen. Az úton csak három dolgot láthattam. A komor időt mely minden életkedvet elvesz, a törött lábamat, amire ha ránézek, mindig az jut eszembe, hogy Hercegnő nem éli túl az esetet, mert nem tudok segíteni neki és apa vezetését, ami azt idézte fel mikor anyával kocsikáztunk. Régen apa nem tudott vezetni, kivéve azon a kis csotrogány motoron, amivel az erdőben furikázott az egyik földterületről a másikra. Nekünk nagyon sok földünk van és a köztük lévő távolságok nem nagyok, de ha gyalog kellene megtenni, akkor igen sok időt el tudna venni. Anya tanította meg apát vezetni. Minden hova együtt mentünk és anya vezetett mindig. Miután anya már nem tudott vezetni soha többé, apa vette át a kormányt. Ha apára nézek vezetés közben, nem tudom elfelejteni anyát. Mintha bezártak volna az emlékek, a rossz emlékek. Nem tudtam menekülni sehová. Hiszen egy eltört lábbal, rossz csatakos időben, mozgó járműből nem jutok valami nagyon messzire.

Könnyezni kezdtem. Régen sírtam már. Nagyon régen. Valahogy mindig tudtam magamat tartani, de most nem, ezúttal pityeregtem. Nem tudtam abbahagyni, egyre jobban és jobban sírtam. Meg akartam állni. A saját lábamon akartam futni. De hova futnék?
Apa a fékbe taposott hirtelen és erősen dudált.
- Vigyázz! Menj onnan! – kiabált ijedten.
Egy fekete ló szaladt az út szélén, a ködben apa nem látta.
-ZARÁNDOK??? - Suttogtam. A kocsi kis híján az útszéli árokban kötött ki, de egy fél centire megállt tőle. Zarándokot nem érdekelte hogy mi történt, ő vágtatott. Lassan apa is észrevette hogy ő az a ló. Kiabált neki de a füle hegyét sem mozdította. Kinyitottam íz ajtót, ami megtámasztotta a hátamat.
- Zarándok! Zarándok! –mondtam halkan. Sejtettem hogy nem halja meg de nem tudtam nagyobb hangerővel szólni. A lábamat átfordítottam a másik irányba hogy ki tudjak nézni, és szóltam ugyan olyan hangerővel:
- Zarándok! Zarándok! - és azt suttogtam, amit képzeletemben ő mondott nekem:

„Kicsi lány, kicsi lány, maradj az ágyban,
ne siess hozzám, majd én megyek.
Elég volt a komorságból, megyek hozzád,
úgy is ott leszek majd, mikor a nap felkel.”


„Kicsi lány, kicsi lány, maradj az ágyban,
amíg itt vagyok, te nem vagy árva.
Melletted vagyok, ezt te is tudod,
szeretlek téged, hiszen tudod.”


„Kicsi lány, kicsi lány, maradj az ágyban,
mi egy csapat vagyunk,
majd együtt vágtatunk,
egy csapat vagyunk és azok is maradunk”

„Kicsi lány, kicsi lány maradj az ágyban,
Száz szónak is egy a vége: Szeretlek téged.
Pihenj csak, majd én kereslek,
érzem, merre vezet az út, s meglellek.”


- Zarándok! Zarándok! - ismételgettem. Hátrafordította a fejét, majd lassan az egész testével engem nézett.
- Gyere ide! – kérleltem – Gyere!
Vágtatott. Felém jött. Apa úgy meg sem tudott szólalni. Pislogtam egyet és már ott is volt. A fejét a vállamra emelte én pedig a karommal átöleltem. Abban a pár másodpercben, Zarándok és én, tudtuk hogy soha, senki nem tud elválasztani minket, akár két napra, két hétre, két hónapra vagy két évre. Mi mindig ott leszünk egymásnak, ha baj van.

- Már csak ez kellett- jelentette be apa - hogy vigyük haza? Megőrült ez a ló?
- Apa! Hagyd már! Ha el tudott jönni vissza is tud kísérni minket. - azzal elindultunk. Apa nagyon lassan vezetett, még a csiga is haladhatott volna az autónk mellett. A lassúság oka Zarándok volt. Az ajtó félig nyitva volt, én egy kötelet tartottam a kezemben. A kötél érdes, jelezve, hogy valami nincs rendben a kocsival.
- Valami gond van? –kérdeztem igen félénken, halkan, mintha nem is az apámat vallattam volna. Még egy mormogás és egy felelet hangzott el:
- Nincs elég benzin a kocsiban, tudsz lovagolni Zarándokon, úgy hogy nincsen nyereg se kantár?
- Igen.
- Hát akkor tudod mi a dolgod. Tudod hol a benzin, vágtass el és hozzál annyit amennyi elég a hazamenetelre. –parancsolta.
- De apa! A lábam el van törve. –mentegetőztem, mert tényleg el volt törve de még ez sem mondta ki, hogy „Tilos Lovagolnom”. A valódi oka mentegetőzésemnek az volt, hogy ha én felülnék gipszel Zarándok hátára és úgy lovagolnék a kötés sebesre dörzsölné Zarándok hátát. De apának ez a felelet kevés volt, ahhoz hogy ne teljesítsem azt, amit ő akar.
- És? Ahogy téged ismerlek ez semmiség! Na pattanj fel Zarándok hátára, nem lesz semmi bajod. –rosszul esett hogy apa csak ennyire törődött velem.
Felültem Zarándok hátára. A lábam már szikrákat szórt. A doktor a gipszemet egy fáslival is bekötötte. A fáslinak piszkos szürkés színe volt. Nem mertem teljesen ráengedni a lábamat Zarándokra. Ügetésbe indítottam, majd hagytam sétálni. Apa csak ennyit kiáltott utánam:
- Kislányom! Ha így haladsz szakállam nő. Ne sajnáld azt a lovat, rúgd oldalba és vágtass vele. - így tettem. Vágtattam. Sajnáltam de arra nem volt időm. Léptetni nem lehetett, mert tényleg soká értem volna vissza a benzinnel. Ügetni még annyira se, mert nem tudtam kiemelkedni a nyeregből, hiszen a lábammal lehet csak, ha bele tudom tenni a kengyelbe. Nem hogy nem tudtam felemelkedni, de még a gipsz se fért be a nyeregből lógó vas kengyelbe. Így tényleg csak a vágta maradt, bár azzal is lett volna kifogásom.