Történetek

- Á! Hát itt is vannak! - sziszegte a nagyúr, ahogy meglátta a párost. Lily a földet nézte és úgy ment a halálfaló után. Bella és Lucius megvető tekintettel néztek a vörös hajú újoncra. - Lucius!
- Igen, Nagyúr?
- Van egy feladatom a számodra, és Lily számára is. - az említett lány nyelt egyet. - Meg kell ölnötök valakit, aki nem adta meg, amivel tartozik. Egy kentaur, és a családja. Az Árny erdőben. Örülnék, ha az egyik áldozatot Lily ölné meg...

Nem nézett senkinek sem a szemébe csak le a földre, a végtelenül üres mélységbe, ahol biztosította őt a magány istene, hogy nem lel társaságra. A férfi szeme elől olyan gyorsasággal tűnt el, hogy hirtelen nem tudta hova tenni a dolgokat, de mikor feleszmélt a zenei kábulatából eszeveszett gyorsasággal pattant fel a székről, ami ennek következtében ledőlt az emberek közé, és ő is majdnem a kisereglő nép martalékává vált. „Még is ki ez a fiú?” Ismételgette magában a kérdést, miközben lehuppant...

Persze vannak más emberek is. Vannak, akik felveszik a harcot a világgal… a jó és az igazság nevében. Én tisztelem őket… csak nem értem. Hogy képesek tudni, hogy mi a jó és mi a rossz? Mi igaz és mi hazug? Remélem, igazuk van, és a helyes úton haladnak. De egyelőre nélkülem… Mert én nem csatlakozhatom hozzájuk...

A nő ezt meglátta, hátravetette fejét, barna haja végigomlott meztelen hátán, érzéki, csábító nevetése kellemesen megbizsergette a tarkóját. De ez mind semmi volt, mert ahogy közeledett, az aranyszínű szemek rabul ejtették és fogva tartották a lelkét. Azon az éjszakán csak úgy szikrázott a levegő közöttük... Ez azóta elmúlt, ahogy a hirtelen fellobbant szerelem is, ha az volt egyáltalán...

Érzéketlennek tartod magad, s nem érted mi történik körülötted.
Utálod magad, ha a tükörbe nézel, mintha saját ellenséged nézne vissza rád. Kerülöd is ezzel az alakkal való szemtől-szembeni találkozást. Aztán egyszer mégis belenézel újra. Némán állsz, és csak figyeled a veled szemben állót. Kerülöd saját tekinteted. Jönnek a "miért"-ek, és a "mi lett volna, ha..." szokványos szívből jövő sóhajok...

Ahogy ránéztem, éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. S a külvilág már-már megszűnni látszott, mikor Bernard főpap asztali áldásra emelkedett. Dest dicsőítettük szavainkkal, megköszönve a mai napot, majd vacsorához kezdtünk. Carolyn újabb papok, s papnők érkezését hirdette, s a jövőbe látott még újabb növendékeket is kik messzi földről érkeznek majd. Merthogy ő birtokolta azt a fehér mágiát, mi felnyitja az ember szemét a jövőre...

Pasik eddig még csak eszébe sem jutottak, egyszerűen túl morbid dolog volt számára az, hogy két pasi egy ágyban ölelkezve…
Inkább maradt egyedül a macskájával, aki valamennyire orvosolni tudta mindezek ellenére felmerülő magányosságát. Most kissé zavart arccal mérte végig ruhatárát, hogy mit tudna felvenni estére, ez a gondja viszont hamar megoldódott...

Az első űrbázis a Marson 5481-ben épült, és az első település a bolygón 5502-ben, ezt a dátumot tartják az Űrkorszak kezdetének is.
- Nem 3024-et? Nekünk az iskolában ezt mondták a töriórán.
- Nem, nem. Valamiért ez él a köztudatban, de 5502-ben kezdődött meg az Űrkorszak.
- Én ezt nem is tudtam, hogy volt település a Marson. – mondta Peter...

Túl szép lett volna az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Nem is volt igaz. Észre sem vettem eleinte, hogy szinte mindig én hívlak, te max. visszahívsz, de magadtól sohasem. A találkozásainkat is így visszaemlékezve, én akartam mindig, és észre sem vettem, hogy te csak úgy elvagy velem...

Vajon ezt hívják első szerelemnek? Úgy hallottam.., de az biztos, hogy őt nem felejtettem el. Másodikos voltam, amikor egy új fiú jött az osztályba. Ericnek hívták. Fekete hajú, nagy barna szemű, magas srác volt. Rögtön bele is bolondultam, már amennyire ez elképzelhető egy hét éves kislánytól. Egész jól tudtam már írni, így hát elhatároztam, hogy a szívemet megdobogtató fiatalembert szerelmes levéllel veszem le a lábáról...