Ezer könny és ezer ima (4.fejezet) 2.rész

Az én gyönyörű hercegnőm milyen magányos lehetett... A mai napig nem beszél arról az időszakról- bár a többiről sem. Félek, ha egyszer felszakad a gát, az a mély, sötét, szavakba nem önthető bánat és keserűség mindent magával sodor. A sok-sok év el nem sírt könnye olyan lesz, mint a Tisza, ami megáradt.
Petőfi Tiszája. Remélem én leszek majd az "árvízi hajós". Ott és akkor. Még nem jött el az ideje.

Illúzióromboló leszek talán, de magad is kitalálhatod, hogy pár perc múlva már testvériesen utáltuk egymást.
Így volt jól. Igazából semmi sem hasonlítható ehhez a vérségi kötelékhez.
- "Testvérek vagyunk". Mennyi öröm, bánat, nevetés rejlik ebben az egyetlen kijelentésben. És végtelen szeretet. Soha el nem múló szeretet.
Jó volt újra "itthon". Ismerős illatok, ismerős hangok. Megnyugtatott. Voltak határok, szabályok, megvolt minden egyes nap körforgása. Ismétlődő rítusok, amelyek visszatérnek a kiindulási ponthoz.
Hozzád. Ez biztonságot adott.
Repült a nyár: Velünk és nélkülünk.
Telt az idő: Miattunk és ellenünk.
Nem változott semmi. Voltak jobb és rosszabb napok. Ahogy egyszer süt a Nap, máskor pedig esik az eső.
Nincs beleszólásod: Érzed és elfogadod.

Amikor először került a hátamra az a bizonyos iskolatáska furcsa, megmagyarázhatatlan kettős érzelem lett úrrá rajtam. Vártam az ismeretlent, szomjaztam a tudást, ugyanakkor rettegtem minden változástól. Ez a mai napig sincsen másképp.
Minden új magában hordozza a csalódás lehetőségét.
Bizonytalansággal járt, pedig nekem nagy szükségem volt a biztonságra. Vágytam rá, mint az éhező egy falat kenyérre. Minden hatalmasnak tetszett. A világ minden kincséért sem mozdultam volna a nővérem háta mögül.
Lelkesen próbált megszabadulni tőlem. Hát igen égő a hug, aki folyton a nyomában jár. Most megmosolyogtat az eset, de akkor fájt. Ezt teszi az idő. Tényleg begyógyítja a sebeket. A legtöbbet, de van olyan gennyes elfertőződött seb, amihez az élet is kevés.
Vagy az összes élet.

Beilleszkedtem.
Nem volt nehéz, sok óvodástársam lépett elő osztálytársá. Egy fiúra mindenképpen emlékszem. Gabrielnek hívták. Vörös haja volt és barna szeme. Igazi kis pukkancs. Kis kerek, szeplős arca, olyan tudálékosnak tetszett, pisze orrát pedig képes volt az egekig emelni, ha megsértődött. Márpedig gyakran megsértettem. Mégis barátok voltunk. Ha egymás mellett ültünk folyton piszkáltuk a másikat. Vitatkoztunk, hajat téptünk, véletlenül egymás lábára léptünk és egyéb kedves dolgokat műveltünk.
Szeretetből.
Vajon ezt hívják első szerelemnek? Úgy hallottam.., de az biztos, hogy őt nem felejtettem el.
Másodikos voltam, amikor egy új fiú jött az osztályba. Ericnek hívták. Fekete hajú, nagy barna szemű, magas srác volt. Rögtön bele is bolondultam, már amennyire ez elképzelhető egy hét éves kislánytól. Egész jól tudtam már írni, így hát elhatároztam, hogy a szívemet megdobogtató fiatalembert szerelmes levéllel veszem le a lábáról. Biztos vagyok benne, hogy ő is emlékszik rá, elvégre nem minden nap kap ilyen levelet az ember, hogy:

" Azt hiszem szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy ezt nem kéne elmondanom. A hajam miatt pedig ne aggódjál, mert apukám azt mondta, hogy 18 éves koromban megnöveszthetem.

U.i.: Írj vissza!

Susanna "

Hát igen. A hosszú hajú lányokat részesítette előnyben. Végül is csak 11 évet kellett volna várnia. Rám.
Nagy kérés lett volna?!
Igazi "pasi" volt. A levelemet, mint valami győzelmi lobogót hurcolta végig a termen, hogy mindenki jól lássa. Azután pedig akinek csak kedve van- el tudja olvasni. Még a napközis tanárom kezébe is eljutott, aki kioktatott az illemről, miszerint: a fiatal hölgynek (mármint nekem) meg kell várnia a fiú közeledését.
Egy időre ez elvette a kedvemet a vadászattól.

(Különben is a hölgy ( mármint a napközis tanárom) pont ezért a kijelentéséért férjet csak az álmaiban látott..)
.
.
.
.
Hm.. vajon azóta is vár?...