Az angyalok sosem sírnak... ...2...

Szinte tépni lehetett volna az utca sötétségét, és hangtalanságát. A dolgozó emberek már kezdtek visszahúzódni lakhelyükre, átadva helyüket a pokoli örömöket hirdető utcalányoknak.
Azok úgy röppentek az utak szélére és a sikátorokba, mint az éhes verebek, egy-egy részeg emberre, vagy csapodár lélekre vadászra. Eléggé veszélyes volt, ha az ember egyedül mászkált az örömlányok területén, ugyanis ha összefogtak, nem csak egy egyéjszakás kalanddal lett gazdagabb az arra járó, hanem azzal a tudattal is hogy kirabolták, és az utolsó eladható dolgot is elvették tőle.
Roya a szóbeszéddel ellentétben nem félt, egyedül sétált végig a hosszú utcákon, egy kisebb bőrönddel a kezében ugyanakkor fölöttébb energikus léptekkel. Közömbös arccal hallgatta a különböző kocsmákból és szórakozóhelyekről szűrődő zenét, ami kissé feloldotta rosszkedvét. A sötétkék felső csillogva hullámzott testén, amitől több kéjszerző nőnek összefutott a szájában a lány.

Nem mindennapi látvány volt egy egyedül sétálgató gyönyörű férfi az utcán ezért a lányok őrültek lettek volna ha nem veszik észre a hihetetlenül kívánatos jelenséget, aki bizonyára tömve volt pénzzel, és ehhez még hozzá tartozott az ing alatt rejtőző gyönyörű test is, ám akármennyire is csábították a férfit, az hol szótlanul, hol pedig „megátalkodott aljanépnek” nevezve hagyta ott őket üres zsebbel, persze azok sosem adva fel a reményt követték.
A férfinak rövid időn belül kezdett elege lenni az értetlen csőcselékekből és egy alkalommal olyan cifra szavakkal utasította melegebb éghajlatra az összes utcán dolgozó népet, hogy majdnem az életével kellett fizetnie érte, ezért a végén már futólépésben közelítette meg az újságban olvasott bárt. Tökéletesen gondolta, a szórakozóhely az utolsók közé került volna a rangsorban, és már előre sajnálta az itt fellépő énekest.

A OneNight Bar bejárata egy tökéletesen eldugott kis mocskos sikátorban volt, ha Roya nem élt volna itt gyerekkora óta bizonyára nem lett volna képes megtalálni a helyet.
Most viszont még a reggeli kedvénél is lehangoltabban tapasztalta, hogy biztosan ki fogják rúgni, ugyanis egy bomba jó sztorit nem lehet itt megírni az biztos. Lomhán mozogva ment le a pinceszerű helységbe, és mint ahogyan az lenni szokott az ott mászkáló könnyű nőcskék rögtön észrevették a nem mindennapi fiatalembert. Roya csak rándított egyet finom vonalú száján majd leült az egyik kisebb asztalhoz, és elővette jegyzetfüzetét. Volt neki otthon számítógépje is, de semmi kedve sem volt megkockáztatni, hogy ellopják az igen sokba kerülő szerkentyűt, ezért a régen jól bevált módszer alkalmazta. Egyik rejtett zsebéből előemelt egy tollat, kinyitotta a füzetet, és röptében ráfirkantotta a dátumot, majd körülnézett. Aranybarna szemei először a bárpulton akadt meg, amerről egészséges piaszag terjengett. A pultról lerítt, hogy már régen volt javítva és fényezve vagy pedig egyáltalán nem foglalkoztak a hely esztétikai megjelenésével.

Ugyanez elmondható volt a színpadról is. A deszkák szinte már a férfi puszta pillantásától is majdnem összeomlottak. Roya mélyet sóhajtott és elővette a táskájából a már vagy századjára átlapozott újságot, és nézegetni kezdte az állásokat. Teljesen elmerült a betűk rengetegében, észre sem vette hogy, hogy az emberek lassan elkezdtek beszállingózni a bárba, csak arra lett figyelmes, hogy meglepően tele van élettel a helység.
„A látszat néha csal…” –Jegyezte meg utólag magában mikor már óriási tömeg volt ment a szórakozóhelyen és előre örült, hogy ilyen hamar érkezett és le tudott ülni. „De lehet, hogy csak nagyon unatkoztak…” – Mormolta maga elé, miközben elmélyülten nézegette a rogyadozó színpadot. Mintha egy kisebb koncertre vártak volna az emberek, a hangulat kezdett feszültté válni. Néhány fiatal lány nagyban flörtölgetett az agglegény férfiakkal és ennek nézésében az újságíró fölöttébb nagy örömét lelte, miközben hálát adott az istennek, hogy egyenlőre nem merészkedett hozzá oda senki. Elkapott bár vágyakozó női pillantást, de igyekezett úgy tenni, mint akinek nem esik le hogy neki szólnak, és bambán nézte tovább az emelvényt.

Negyed óra után megunta a várakozást nem történt semmi azon kívül hogy egy részeg ember felborított két asztalt és három nőt, akiket aztán az őrök vele együtt kidobtak az utcára. Már éppen visszamerült volna a fölöttébb unalmasnak és haszontalannak tűnő hirdetések böngészésébe mikor halk cipőkopogásra lett figyelmes. Normális esetbe füle botját se mozdította volna, de ez a hang valamiért más volt. Olyan különleges… Olyan…Olyan… Meg nem tudta volna fogalmazni hogy miért dobbant meg torkában a szíve abban a szent minutumban, de mozdulatul emelte tekintetét újra a színpadra. A többi ember is elcsöndesült és kissé türelmetlen bizsergéssel a levegőben várták az énekest. A két talp hangja elhalkult, majd már perc után előtűnt egy fiatal fiú a színpadon. Roya cinikusan méregető szemei persze rögtön letámadták, és elégedetten tapasztalták, hogy a fiú nem lehet több 18-19-nél, és inkább hasonlít egy saját magát nem találó tini lányra, mint egy kamaszkora vége felé ügető férfira. Erre a gondolatra akaratlanul is gúnyos mosoly ült ki az arcára tovább emelte tekintetét.

„Mindesetre magas…” Állapította meg következőnek, mikor tudatosult benne a gondolat hogy a fiú körülbelül akkor a mint ő, csupán pár centi választja el az újságírótól. A férfi felemelkedett hogy többet lásson a színpadra lépő ifjúból mivel percek alatt elállták a kilátását. És kik? Naná hogy lányok… Remegő térdekkel bámultak a színpadra a fiúra aki szótlan megilletődöttséggel figyelte a tömeget. Miután a lánycsoport továbbra sem mozdult Roya percekig tartó a saját hangnemében illedelmesnek vehető könyörgésére. A férfi egy hirtelen mozdulattal felvette a széke a földről és feltett az asztalra, majd ráült. Nem kis riadalmat ütött mutatványa, és az őrök már indultak volna be érte, de a tömeg kiszorította őket a falnak, úgy hogy moccanni sem tudtak. Roya egy elégedett bólintással helyeselte azt a tényt hogy újra ura a helyzetnek majd megint az ifjú énekesre vetette barna pillantását. Tipikus kisfiúnak tűnt, de valahogyan mégis volt benne valami fura. Valami elképesztő, ami nem engedte, hogy Roya akárcsak egy pillanatig is leemelje róla tekintetét. A lámpák hirtelen fénnyel telien kigyulladtak és a reflektor közepébe került fiú arcán egyre fokozódó megilletődöttség lett úrrá.

Feltűnt az aranyló szőke haja, amely borzasan mégis egyenes szálúan ült meg fején. Nem volt hosszú haja, tépett rövid volt, de egy szenvedéllyel teli erős markolás tökéletesen végrehajtható volt rajta. A férfi hosszú percekig nézte a páratlan jövevényt majd tudatosult benne hogy a figurának énekelnie kellene, elvégre azért jött ide. Újra elmosolyodott szinte érezte az izgalmat az ifjú szívében, amitől nevethetnékje támadt. Annál is inkább mivel a fiú vörös inget viselt fekete mellénnyel, és egy farmernadrággal.
„Neked sem ártana egy stylelist kisfiam…” – Nevetett fel halkan, majd hamar visszakomolyodott arca, és észrevette, hogy a fiú bal karjában egy gitárt szorongat. „Igen azt használni is kéne még a mai folyamán kedves…” – Bökte volna oda az énekesnek, de jobbnak látta nem megszólalni. Szórakozottan figyelte a színpadon lévő arcát, finom hegyes állat a rózsavörös ajkakat amik most kissé dacosan húzódtak össze. Aztán a fiú hirtelen megmozdult. Leült az ott kikészített székre és a maga csöndességében elvégezte az utolsó hangolásokat a gitárján. Ekkor a tömeg kissé megmozdult, érződött az ott lévők zilált izgalma az előadás miatt.

„Szép vagy hercegem, de vajon tudsz e zenélni?” – Csettintett Roya a lehető legcsöndesebben a pultosnak némi italért. Kezdte érdekelni a fiú, a hatásos belépő akaratlanul is felcsigázta fantáziáját, hát még az az ízléstelen ruha… ami… Ami valljuk be nem is volt olyan ízléstelen, csak inkább észvesztően különleges… Egész idő alatt a zenész szemét bámulta, és nem tudott attól a tekintettől szabadulni. Méregzöld, és aranysárga furcsa elegye lángolt a fiú amúgy sem mindennapi retinájában. Ha Roya egy óvatlan percben belemerült az idegen pillantásába, hangos lélekbeli kurjantással találta meg újra és újra azt a csillanást, ami az utcalányok kéjsóvár szemében van egy kis exhibicionista fényt, ami olyan érdekessé tette számára azt a tekintetet. Hirtelen megpendült a gitár mire ő megrázkódott. A szék is követte példáját, és szinte érezte hogyan az asztal egyenetlen lábai is követik teste mozgását.
- Kis profi… - Szólta el magát hangtalanul, mikor egyenletes gyönyörű dallam kezdte dédelgetni fülét. – Még a végén megmenekítesz… - Mosolyodott el hitetlenül, miközben egészen ráhangolódott a muzsikára. Szinte öröm volt a fülének mikor a fiú megszólalt, és mézes hangjával beterítette a hallgatóságát. Igen ez maga volt a fergetegesség, a pompa, egy kis melankóliával megfűszerezve.

És hogy mi adta a szomorú hangzást? A gitár… A fiú úgy forgatta kezében a húrokat, akárcsak egy varázspálcát, és gyönyörűséges szomorúságot csikart ki a fémhuzalok közül. Valami balladát énekelt, érthetetlen angyali nyelven, csupán a refrént hallatva angolul, amiből az itteniek rögtön megállapították hogy az illető nem teljesen angol. Finom akcentussal ejti a szavakat, aztán újra visszatér az idegen nyelvre, egészen addig amíg ismét a refrén nem következik. Az újságíró rezzenéstelen arccal hallgatta a finom mimikázással egybekötött előadást, és szinte már szorította torkát a fájdalom jege amikor vége szakadt a mennyei áldásnak, ami feltűnően gyönyörű és rövid volt a fülnek. Ilyen dalokat nem hall az ember minden nap, ilyen dalokat csakis az angyalok képesek játszani. Egy ilyenfajta angyal pedig ott állt történetesen az Royával szemben, még mindig a zene mámorában úszva.
„Mégis ki a fényes franc ez a srác? Egyáltalán mit keres ő ebben a putriban?!” –A férfi megvezekelt gondolatai alig leltek gazdára a tapsviharban, és továbbra is a fiút nézte, aki mint egy álomból felrévedve meglepett arccal örvendett a nekiszóló tapsviharnak. „Ez mind nekem szólna?” Futott végig arcán eme balga gondolat majd nem győzött hajladozni az örvendező tömegnek.

Roya szóhoz sem jutott, merőben másra számított… Konkrétan azt várta, hogy egy tehetségtelen balga elnyekereg valami feldolgozást, és kész, de amit most látott és hallott az valami egészen különleges és egészen rendkívüli volt. Gyomra még mindig görcsbe ugorva szalutált a zenészfiú előtt, aki eközben felállt, és újabb hajladozásba kezdett. A lányok szokás szerint megőrültek, fütyülgetve, és sikítozva próbálták magukhoz csábítani a fiatalt, de az, mint aki vak, úgy fordult el a színpadtól, és bújt el mögötte. Nem nézett senkinek sem a szemébe csak le a földre, a végtelenül üres mélységbe, ahol biztosította őt a magány istene, hogy nem lel társaságra. A férfi szeme elől olyan gyorsasággal tűnt el, hogy hirtelen nem tudta hova tenni a dolgokat, de mikor feleszmélt a zenei kábulatából eszeveszett gyorsasággal pattant fel a székről, ami ennek következtében ledőlt az emberek közé, és ő is majdnem a kisereglő nép martalékává vált. „Még is ki ez a fiú?” Ismételgette magában a kérdést, miközben lehuppant vissza az asztalához. „Olyan gyönyörűen énekel és játszik. Nem értem mi a jó büdös francot kereshet itt ebben a kurvajárta putriban… Nem értem…” – Hátsó zsebéből előkotorászta a pénzt, felvette rozoga kis füzetét a tollal együtt majd a színpad felé vette az irányt. Legnagyobb meglepetésére senki sem óhajtott bemenni az újdonsült sztárhoz, és ez fölöttébb zavarta, de különösebb figyelmet nem fordított rá. Felmászott a színpadra, és átbújt a függönynek szánt barna rongy mögé, majd egy folyosóra érve rohanni kezdett. Mintha még látta volna eltűnni a csábítóan szőke fejet a sarok felől, de fogalma sem volt hogy tényleg jól látott e vagy csak a képzelete vette elméjét gunyoros játékai közé.

Megfogta a fiú… Akaratlanul is megfogta ez az ismeretlen valaki, és már nem csak az interjúért, meg az állásért rohant. Az a csillanás a zenész szemében többet mondott neki minden ígért szónál. Hasonlóan csillant a macskája szeme is, de az se érte volna be azt a gyönyörűséget, ami Roya elé tárulkozott. Nagy szerencséjére, egyetlen egy szoba volt az egész lerobbant folyosón, amiben lámpa égett. Kis görccsel a torkában közelítette meg az ajtót, és tétovázott pár pillanatot, hogy érdemese neki ide belemennie. „Érdemes…” –Lüktette ereibe a betűket, és már nyitotta is az ajtót. Az érzés, a pillanat, amit akkor látott kitörölhetetlenné égette magát szívében.

A kósza szőke haj, mintha szél gabalyodott volna belé állt a szoba ezer pontja felé, megmutatva szikrázó hajszálainak aranyló fényét. A hófehér homlok kissé zsörtölődve, összeráncolódva köszöntötte az idegent, akárcsak a szemek, amelyek káprázatos felfelé húzódó fekete ívükkel szinte halálra gyötörték gyönyörűségükkel a betoppanó férfit. A barnás zöld csillámszem kissé fáradtan és mogorván tekintett zaklatója felé megannyi érzést elárulva ezzel. A kecsesen fitosodó orr mozdulatlanul nézett egyetlen egy irányba, Roya felé, a vörösségben izzó ajkak pedig minden egyes poklot felülmúltak. A fiú finoman keskenyedő nyaka szimmetrikus vállakban végződött, ahonnan a meglehetősen vékony karok indultak útjuknak. A vékony hófehér sima karok, amiknek segítségével azt a gyönyörű dalt játszotta.
De nem is ez volt a fontos most a látványban, sokkal inkább az, hogy a fiú meglehetősen hiányos öltözékben mutatkozott, félmeztelenül. Finom porcelánbőrű mellkasa heves zihálásba kezdett az alak láttán, és egy kicsit meg is hátrált mikor véletlenül ám annál kajánabb tekintettel végigmérte az illetőt, aki rátörte az ajtót.

„Ki a keresztülhágott Isten vagy te?” Az egyetlen elvileg értelmesen összerakott mondat ez volt Roya fejében amit gondolkodás nélkül maga elé is vett. Hiába élvezhette a férfiasság kegyeit az előtte álló ember legalább olyan csábos fegyverekkel volt felszerelve akárcsak a leghamvasabb női rózsaszál egy bálban.
- Hm? – Jött ki a zenész torkán eme beazonosítatlan hang, miközben tekintete inkább érdeklődőre váltott. – Miben segíthetek? – Kérdezte miután percek múlva sem kapott választ.
„Az akcentus!!!” – Esett le végre Royának, hogy hozzászólnak. Kissé megbabonázott tekintettel zavartalanul nézte tovább a fiút, akinek ez történetesen nem volt épp ellenére, csak úgy gondolta úgy is kell mondania valamit, hát ejtsék meg most a bemutatkozást.
Persze azért ő sem maradt élmény hiányában. Egy végtelenül kívánatos férfi rontott rá az elmúlt percekben, felzselézett tüskés hajjal, elmélyedő barna szemekkel, és végtelenül karizmatikus megjelenéssel. Hát hogyne élvezte volna! A tömegben észre sem vette ezt a páratlan szépséget, azt gondolta hogy egy ilyen elhagyatott helyen utcalányokon, és alkoholista faszokon kívül nincs is más látnivaló… De kellemesen csalódnia kellett, hiszen a látnivaló pont előtte hebegett, és próbált egy értelmes mondatot kinyögni. Ez pedig melyik ember hiúságát nem legyezgette volna?

- Csak… csak… - Kezdett bele Roya akadozva a mondandójába, majd aki az írógépen Delete-t nyom, úgy törölte ki az előbbi mondatkezdést. – Leköteleznél, ha adnál nekem egy interjút! –Kurjantotta a saját hangján is meglepődve a férfi, úgy hogy a szobában lévő társa megrázkódott. – Tegezhetlek ugye? – Tette fel utólag a kérdést, mint a mélységes tisztelet jele.
- Öhm… rendben… - Vágta rá pár percnyi gondolkozás után a fiú, és elmosolyodott. Szőke tincsei megrezdültek a mozdulatra, és az újságíró fantáziája akaratlanul is óriásit pördült. – Itt és most? És így? – Tette fel a kérdést halkan, folytatván a párbeszédet.
- Őszintén szólva nem értem mire célzol kedves… kedves… - Royának most ötlött a fejébe hogy még be sem mutatkoztak egymásnak. Kissé szégyenlősen nézett a fiúra, aki újra elmosolyodott.
- Richka… - Segítette ki szinte azonnal az újságírót a zenészfiú. – De neked csak Richk…
- Richka… - Ismételte meg a nevet halkan a férfi, miközben nyelvével jól megízlelt minden egyes betűt, és elgondolkozva mérte végig újra az interjúalanyt. –Valamifajta orosz név nemde? – Bökte ki a kérdést hirtelen.
- Igen, valahogy úgy… - Válaszolta a lehető legcsöndesebben Richka, miközben visszahúzta magára felsőjét, majd egy őszinte tekintet kíséretében újra zargatójára nézett. – Nagyon észrevehető? – Futott ki száján az őszinte kérdés, mire Roya reflexszerűen megrázta fejét.
- Nem dehogyis, csak mi angolok kevés névben pakolunk három mássalhangzót egymás mellé… - Válaszolta kissé mézesmázosan látva, hogy a fiú is legalább annyira meg van illetődve, mint ő. Körülnézett a szobában, és egy kicsit elfintorodott. A halványan pislákoló lámpa ide-oda lengedezett a fejük felett, a falakról pedig több helyen is hiányzott a vakolat. „Hát így kell bánni az eljövendő sztárral?” –Tette fel a kérdést, magában, miközben az egyik ablak kitört üvegét kémlelte. „Ezt a helyet csak meg kéne nézetni a rendőrökkel…” – Jegyezte meg magának, míg barna szemei újra vissza nem tértek a zenész finom fiatalos vonásaira.
- Rendben… - Újabb mosoly Richkától, de valahogyan nem az igazi. Ez a mosoly olyan üres és semmitmondó… Pont olyan amivel egy zenésznek rendelkeznie kell, hogy bármikor még a legnagyobb ellensége előtt is bájosan tudjon mosolyogni. – És megtudhatnám, hogy benned kit tisztelhetek? Vagy ez már nem publikus…?

- Roya… - Válaszolta az újságíró majd a kezét nyújtotta a zenész felé. – Örülök, hogy megismerhettelek… - Fűzte hozzá, mire fiú akaratlanul is elpirult, de viszonozta a gesztust. Ahogyan a két férfitenyér egymást érintette, egy pillanatra mintha megállt volna az idő, úgy siklott végig a vonzalom szele mindkettőjük testében. Valami egészen különleges érzés volt ez, amit ép eszű ember fel nem foghatott volna, ezért ők sem értették kristálytisztán milyen halk suttogás is vegyült el szívük hangja mellett. A némaságot, Richka törte meg.
- Viszont… - A szokásos válasz érkezett, Roya meg sem lepődve húzta vissza kezeit, és kissé kényelmetlenül körülnézett.
- Tehát megfelelő lenne neked egy késő esti időpont? – Tért vissza a tárgyhoz mire a zenészfiú arcán meglehetősen mocskos érdeklődés ártatlan virága bontakozott ki.
- Késő esti? – Kérdezett vissza Richka majd a gitárjára nézett mintha tőle várna engedélyt. – Rendben, egy késő esti időpont tökéletesen megfelel… - Válaszolt kissé örömteli tekintettel, ennek következtében az újságíró kezdte furcsán érezni magát. Valami forró indult meg a gyomrától és mászott fel egészen a torkáig, közben elmondhatatlanul mocskos szavakat súgott fülébe ahányszor a zenészfiúra nézett.

- Rendben megegyeztünk de hol? – Futott ki hirtelen az Roya száján a kérdés, mire Richka, aki éppen a gitárt süllyesztette bele a táskájába felemelkedett, és pár percnyi gondolkodás után megrántotta a vállát. – Mindenhol lehet, csak ne itt… - Válaszolta miközben felerőszakolta a cipzárt a gitáron. – Az a nagy helyzet hogy nem bírom ezt a helyet… - Folytatta elgondolkozva. Pár percig hosszan vitázott magában hogy érdemes e ezt elmondani az előtte álló vonzó idegenek… De mit veszíthet? Hiszen úgyis megy… – Szinte minden úszik a szarban, a piában, a színpadról meg majdnem leestem… Olyan rozoga, de lehet hogy csak rosszul van összeszerelve… - Tette hozzá megfontoltan, miközben felvette hátára a gitárt.

A férfi, aki eddig árgus szemekkel nézte a gitáros férfiasságot meghazudtoló gömbölyű hátsóját meglepően, és meglehetősen szégyenlősen mérte végig újra az alakot.
Finom hosszú lábak, vékony karok, kedves ugyanakkor titokzatos tekintet, és a legártatlanabb angyalarc, amit valaha látott, a fiú homlokába hulló szőke fürtökről nem is beszélve. Ahogyan a pislákoló lámpa fénye ráesett a ifjú arcára, megvilágította a gödröcskéket, ami meglehetős fáradtságról tettek tanúbizonyságot.
- Biztosan nem vagy elég kimerült az interjúhoz Richk? – Futott ki aggodalmasan a férfi száján, ami saját magának is meglepetés volt.
Még soha senkivel sem beszélt még ilyen finoman tapintatosan. Richka kissé furán emelte rá újra tekintetét, arcán felvillant a bizalmatlanság jele.
- Minden rendben, a lényeg még csak most jön… - Suttogta halkan, miközben felkapta hátára a gitárt.
- Akkor mi lenne, ha valami kávézóban, egy civilizáltabb környezetben találkoznánk? - Szemei végtelen szomorúságról és elégedetlenségről árulkodtak, de az újságíró túlságosan is tolakodónak érezte megkérdezni, hogy mi baj van. Ehelyett inkább fontolóra vette a javaslatot.
- Rendben, van itt ennek a kis putrinak a legvégén egy rendes kis kávézó… - Kezdte el magyarázni - Oda esetleg beülhetünk, ha nincsen ellenedre…
- Nincsen… - Richka elkezdett felé sétálni. Egyik kezét szorosan a gitárján tartotta a másikat, viszont élettelenül lógatta maga mellett. – Akkor ott találkozunk, mondjuk 10-kor… Rendben? – Kérdezett most ő vissza, finom bársonyhangján, amitől a férfinak a lábai szabályosan rogyadozásnak indultak.
- Nekem megfelel Richka…- Suttogta megszállott hangon miközben nézte mellette elhaladó alakot, a finom tarkót, amelyen a hajszállak hullámzottak, és azt kívánta hogy bárcsak a ménkű hasítana a szívébe, mikor az jut eszébe hogy ez a fiú jobban mutatna az ő karjaiban. Roya megrázta fejét, és ő is kifelé vette az irányt, ám az angyal akitől percekkel ezelőtt találkát kért, úgy tűnt el mint egy soha nem létezett árny. Roya testén átfutott a bizonytalanság jéghideg szele, vajon nem e verte át a szőke gitáros a hamis ígérettel? Elvégre olyan könnyen mondott igent…

Elgondolkozva ment ki a bárból, de még mielőtt végleg elhagyta volna a helyet óvatosan körültekintett. Valahogyan nem volt kibékülve azzal, hogy Richka ilyen nyomtalanul eltűnt, ezért még egyszer körülfutatta pillantását a lerobbant szórakozóhelyen. A zenésznek semmi nyoma sem volt, bár látott egy szőke fiút, aki egy öregebb férfi ölében enyelgett, de teljesen más ruhában volt, mint Richka, ezért nem kerített neki nagy feneket. Úgy döntött addig is haza megy, és megvárja a megfelelő időpontot. Út közben nem szabadult a fiú gondolatától, a szomorkás ám annál igézőbb szemének emlékétől, és a vékony kívánatos test vonalától sem. Az újságíró megrázta a fejét, és megpróbálta kiűzni fejéből a szende szűzies arcú zenészt, de az úgy besimult szívének legmélyébe, akárcsak valami beteges kór. Nem tudott a hangtól, a daltól és a fiú arcától sem szabadulni, egyszerűen érezte hogy megveszik hogyha nem láthatja a férfiangyalt még ma éjjel. Saját gondolatain elszörnyedve lépett be lakásába, ahol már a macskája várta türelmetlen nyávogással. A férfi láttán a cica leült a ház közepére és tétován pillantott gazdája felé, aki kipirult arccal ment beljebb.

- Oh Dögöcske… - Sóhajtott fel Roya miután bezárta maga mögött az ajtót. A támlára dőlt és tanácstalanul nézett maga elé hosszú percekig. Felzselézett haja elvesztette hegyességét, és homlokára tapadva jelezte gazdája fáradtságát, az elcsigázott barna szemek pedig egyenesen a kimerültségét jelezték. Mégis izgatta fantáziáját a gitáros. Ahányszor a macskájára nézett, mindig Richka szemei idéződtek fel benne, és nem tudott mit kezdeni a szenvedélyével. Helyét nem találva ült le a kanapéra, és ölébe vette laptopját. Felnyitotta, elindította a szövegszerkesztőt, és tétován feltekintett a gép mögül. Fogalma sem volt hogyan öntse szavakba, azokat az érzéseket amik akkor születtek benne amikor Richka zenélt. Egyszerűen leírhatatlan gyönyörűséget élt át azokban a percekben, és őszintén szólva nehezére esett visszaemlékezni. Folyamatosan ütötte a Space billentyűt, aminek az lett a vége, hogy öt perc múlva hat oldal volt tele az üres semmivel. A férfi elgondolkodva merült bele a fehér képernyőbe, és azon gondolkozott, hogy mi lenne, ha ő és a zenész srác…
„Én totálisan meggárgyultam…!” –Tette le maga mellé morogva a számítógépet, és felállt. A hűtőhöz indult, ezúttal viszont nem a tejért nyúlt, hanem a sörösüvegért. Felbontotta az édes alkohol aromát, és jól meghúzta. Engedte, hogy sör lehűtse fura lángban égő testét, és feloldozza az érzelmei alól.
Mégis mi a fene fogta meg ebben a fiúban, amitől nem tud szabadulni? Mégis miért látja ahányszor csak lehunyja a szemét? Belezúgott volna a színpadon zenélő angyalba?