Egy makulátlan elme szikrányi ragyogása...

\"Csak az ábrándban rejlik öröm, és csak a tudatlanságban lakozik béke.\"

Az ember mindent akar. De sosem érheti el azt. Mégis vágyunk rá… vagy nem? Nem tudhatom, hisz én csak saját magam képviselhetem, és nem hihetek mások szavának sem. Hisz mennyi a hazugság. És mégis… nap, mint nap felkelünk és hajtjuk az elérhetetlent. Ez talán az emberi lét értelme. Nem is értelme, inkább tragédiája… léte, alap eleme… rendje. És mégis.. fel se fogjuk. Pedig csak érdemes lenne egy kicsit a saját környezetünkben körül néznünk és máris tucatnyi példa állna velünk szembe a hiányra, a reménytelenségre . A lehetetlenre…és legbelül mégis hiszünk hogy hátha nem, hátha van megoldás. De legfőképp hisszük hogy a ”ő” már belenyugodott és megalkudott az életével. Beletörődött. És ez talán az emberi faj legnagyobb sajátossága. Talán a rengeteg fájdalom, szenvedés az oka… de rájöttünk hogyan kezeljünk egy problémát. Sehogy. Csupán törjük el az élét, mint valami drog, úgy hisszük és szívjuk magunkba a hazugságot, amely megkönnyíti elviselni az elviselhetetlent. Letörjük a fájdalom élét, tompítjuk… és így jobb.

De mit mondjon az akinek nincs lehetősége tompítani…Nincs. Mert a fájdalom belülről eszi. Nem tudja elfordítani a fejét. Másfelé nézni és nem törődni vele… átsiklani minden és mindenki felett, mert a fájdalom benne van. Belülről eszi kis testét. Nem hagy békét neki. Könyörtelenül vezeti a halál völgyében. És mégis… néha irigylem őket. Nekik egyszerű az élet és szép. Ilyennek szeretném látni én is. Egyszerűnek és szépnek.. nem akarom hogy eltereljék a dolgok a figyelmem…a pénz…a hatalom.. vagy csak egy olyan eszményi kérdés keresése is mint hogy: Mi az élet értelme? Szép és szentimentális dolog ezt keresni. De őrjítő… ezért mondtam, amit mondtam. Nem akarok kérdést látni ott, ahol csak válaszokat szeretnék kapni. Csak élni akarok… egyszerűen örülni az életnek. Minden szívdobbanásnak, minden levegő vételnek. Meglátni az életet minden fűszál rezdülésében… Nem látni akarom a szépet… hanem érezni, tudni. Csukott szemmel feküdni és örülni a semminek is. Tudva, hogy egyszer az is elmúlik. Nem akarok nagy tetteket véghez vinni… nem akarok sem, családot sem felelősséget. Sem szeretetet, sem félelmet. Nem az érzelmeket akarom száműzni, hanem a békét megfogni. Azt a szent pillanatot, amikor nem törődsz semmivel és ez nem zavar. Nem baj semmi.

Ha egyszer éreztél már ilyet, akkor tudod: nem boldogságot éreztél… nem örömöt… csak egyszerűen hálát. Mindennek és mindenkinek. Nem kellet érezned, mert te magad voltál az amit éreztél. A léted ebben a végtelen világban. Mely oly egyedi és oly kicsiny. Sokan azt mondják mindenki különleges és értékes a maga módján. Én mégsem érzem magam annak, nem érzem, hogy több lennék bárkinél is. Inkább azt érzem, hogy beleolvadok a világba. Mint egy fa…mint egy épület…és az emberek elmennek mellettem és rám se hederítnek. És ez nem zavar. Sosem zavart… mert ebben a pillanatban én látom őket. Úgy ahogy ők sosem engem. Vagy ahogy sosem magukat. Csodálatosnak. De ez a pillanat elmúlik… és a valóság zaja felébreszt.
De reménykedek… megint csak reménykedek, hogy talán még egyszer átélhetem mindezt….

„Az életben nem a válasz megtalálása nehéz… hanem a kérdés felismerése.”

Persze vannak más emberek is. Vannak, akik felveszik a harcot a világgal… a jó és az igazság nevében. Én tisztelem őket… csak nem értem. Hogy képesek tudni, hogy mi a jó és mi a rossz? Mi igaz és mi hazug? Remélem, igazuk van, és a helyes úton haladnak. De egyelőre nélkülem… Mert én nem csatlakozhatom hozzájuk. Hisz mind egy példát követnek. Egy kitaposott utat, melyet az évszázadok jártak ki… De mégsem biztosak. Lehet, hogy csak a tapasztalatlanság beszél belőlem… de akkor sem tudom elfogadni mások véleményét sem tanácsát. Mert ha megfogadnám az már nem én lennék. És én, én akarok maradni. Sem többe kevesebb. Sem jobb, sem rosszabb. Hibázni, és beismerni a hibáim. Majd dönteni… helyesen dönteni. Egyesek életük kezdete óta járnak egy ösvényt, én még mindig csak keresem… de nem tudom merre. Eltévedtem. Erre egy barátom azt mondta. Nem tévedtél el… már meg van az ösvényed. A te utad, a te küldetésed hogy új ösvényt vágj a rengetegbe. De szánlak téged, mert nehéz a küldetésed, szinte lehetetlen… de, még ha új igazságra is lelsz… te magad sosem fogod felismerni azt. Megtalálod, mint a fáradt vándor a fűben ülő sziklát...leülsz oda néhány percre…megpihensz, megcsodálod…de tovább mész, és nem találsz vissza többet. És ebbe beleörülsz. De tudod, mit mondok én erre: Szép lesz az a nap, melyen megpihenek… vagy mikor megtébolyodom. Mert akkor letisztul minden. Felszáll a homály. És látni fogom a visszautat. Hogy miért? Nem tudom… csak reménykedem…

Hogy miért az volt a cím ami? Azt sem tudom... talán csak hatásvadászat volt. Nem fontos... már nem. Mert ha már ezt olvasod, akkor tudnod kell, hogy most rajtad a sor. Te következel... ne csak nézz, láss is!!

\"Csak az ábrándban rejlik öröm, és csak a tudatlanságban lakozik béke.\"

üdv Peacful Warrior