Neked,akit akkoris elfelejtek...

Itt ülök a gépem előtt, és csak Rád tudok gondolni. Talán nem is akarlak elfelejteni. Nehéz is lenne , mert mindenről Te jutsz eszembe. Itt a fénykép a szakrényemen, én vagyok rajta a csokorral, amit Tőled kaptam ballagásra. Húsvétkor ennek a szekrénynek dőltem neki feszengve, akkor voltál itt először, ja és egyetlenegyszer, emlékszem, hogy mennyire aggódtam, hogy nehogy szólj valamit a ház miatt, ami nem egy palota. Itt van a parfüm is, amit szintén Tőled kaptam, és hozzáfűzted, hogy majd elajándékozom, ha nem tetszik. Már hogy ne tetszene?! Nincs és nem is volt soha semmi olyan, ami nem tetszik rajtad, benned. Te voltál a tökéletes pasi. Mindig azt mondtam, hogy ilyen nincs, egyszerűen nem létezik, és kész. Erre jöttél Te, és felborítottál mindent. Előtted soha nem kezdeményeztem. Nem volt elég önbizalmam, de te akaratlanul is megtanítottál arra, hogy szép vagyok és értékes. Soha nem mondtál egyetlen dicsérő szót, egyetlen becézést sem, de tudtam, hogy ha egy ilyen jó pasinak kellek, akkor nem lehetek csúnya, buta kis liba.

Miközben veled voltam, jöttem rá, hogy kellek a pasiknak, vonzónak találnak. Azonban soha nem csináltam semmi olyat amivel esetleg megbánthattalak volna. Erre kínosan ügyeltem. Alapelvem, hogy soha senkit nem csalok meg. Még akkor sem, amikor éreztem, hogy már nem szeretsz. Bár abban sem vagyok biztos, hogy bármikor is szerettél. Soha nem mondtam, ki, hogy szeretlek. Igazából soha nem beszéltünk az érzéseinkről, magunkról. Talán ez volt a baj. Csakhogy te nem szeretsz erről beszélni, én meg az előző kapcsolatomból összesen annyit tanultam meg, hogy ha megmondom mit érzek, azt eléggé kihasználhatják az emberek. És benned még nem bíztam eléggé. Emlékszel amikor május elején elhoztad nagymamád házkulcsát és ott kértem tőled valamit? Annyit kértem csak, hogy ne bánts, és akkor megkaphatsz mindent, amit kérsz. Kicsit furcsán néztél rám-főleg hogy egyikőnkön sem volt ruha-, de amikor megkérdeztem, hogy érted-e mire gondolok, azt válaszoltad, hogy majd megérted.

Hát nem értetted meg! A „Ne bánts!” azt jelenti, hogy ne törd össze a szívem, ne dobj el magadtól, mert szükségem van Rád!Bár lehet, hogy kicsit másképp értelmezted, amolyan „férfilogikával”, mert amikor ezt kértem, akkor meztelenül feküdtünk egymáson, és el tudom képzelni, hogy te a mindent megkapsz, azt a szexre értetted, és akkor arra is meg lenne a magyarázat, hogy miért kerülted velem a szexet. Bár azt még a kérésem előtt is kerülted, és ennek az okára máig nem jöttem rá. Pedig állítólag csinos, szép és szexis vagyok, olyan csaj, akitől a pasik, ha mást nem is , de azt mindenképp akarják. De te nem vagy egy átlagos pasi. Soha nem fogom elfelejteni azt a február 15-ét, amikor este a vonaton odaadtam a telefonszámom. Bánk bánt olvastam - azóta sem olvastam végig - és nem tudtam levenni a szemem rólad. Valami van a szemedben, amitől nem tudok szabadulni.

Ha belenézek, onnantól kezdve elvesztem. Odaadtam a számom, és te nem hívtál csak 3 hét múlva, vagyis csak egy sms-t küldtél, hogy tetszettem, meg hogy csak most találtad meg a számom. Nem tudom, miért nem küldtelek el melegebb éghajlatra, ha képes voltál három hetet váratni. Pedig a barátnőmet is felhívtam, fél óra telefon után is csak arra jutottunk, hogy majd később válaszolok valami kihívót, valami kis cicababásat. Mert hogy miért ne? Akkoriban kicsit padlón voltam, igaz ebből két emberen kívül senki semmit nem tudott, és ennél szarabbul nem nagyon lehettem, úgyhogy belementem, hogy találkozzunk. A pénteket lemondtad, szombaton találkoztunk. Féltem, mert nem emlékeztem csak arra, hogy milyen a mosolyod. Nem tudtam, hogy nézel ki, csak hogy nem világos a hajad.

Végül is eltelt 3 hét, és nem kifejezetten jó az arcmemóriám. Aztán mikor leszálltam a buszról, rögtön tudtam, csak te lehetsz az. Három puszit adtál, és bár végigsétáltuk a fél várost, még a kezem sem fogtad meg. Először zavarban voltam, igen még mindig amiatt, hogy én még soha nem kezdeményeztem, és igazából nálam az ilyen első randik is elmaradtak. Aztán kicsit oldódtunk, és még az anyukáddal is találkoztam, amikor hazavittél. Este újból találkoztunk, akkor megismertem azokat az embereket, akikkel a következő hétvégéket töltöttük. Imádnivalóak. Még mindig csak három puszit kaptam, és bár a kocsiban hátul közted és az öcséd között ültem, nagyon vigyáztál arra, hogy még csak véletlenül se érj hozzám, pedig nem zavart volna. Megálltunk a Tesco-nál, ott végre egymás kezét fogtuk.

Aztán az egyetem parkolójában egy-egy feles és a hideg hatására megtört a jég. Csak néztük egymást, és egy idő után megtörtént az, amire egész este vágytam. A szád a számhoz ért, és végre érezhettelek közelebbről is. A többiek hiába voltak körülöttünk, minket nem zavart, mint ahogy később a táncoló tömeg sem. Csak ott voltunk, és nem létezett a külvilág. Mi voltunk és senki más. Úgy éreztem, nem is velem történik. Annyi rossz után nem mertem elhinni, hogy engem tartasz a karjaidban, engem ölelsz, az én számat csókolod. Két méterrel a föld felett jártam, mit jártam lebegtem. Nem érdekelt rajtad kívül senki és semmi. Érettségi előtt voltam, de nem tudtam a tanulásra koncentrálni. A szerdákat és a hétvégéket vártam, hogy találkozzunk. Te testesítetted meg a tökéletes pasit. Nem tudtam hibát találni benned.

Túl szép lett volna az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Nem is volt igaz. Észre sem vettem eleinte, hogy szinte mindig én hívlak, te max. visszahívsz, de magadtól sohasem. A találkozásainkat is így visszaemlékezve, én akartam mindig, és észre sem vettem, hogy te csak úgy elvagy velem. Mindez onnantól vált nyilvánvalóvá, amikor húsvéttól nem volt velünk Adrienn, és egyedül voltam csaj a négy pasival. Bár szerintem a többiek jól elvoltak velem. Ha akkor közlöd, hogy bocs mégsem akarok veled lenni, akkor megértettem volna, és ennyi. Ehelyett mit csinálsz? Lefekszel velem. Másfél hónap után. Lehet, hogy én vagyok rosszul szoktatva - sőt biztos - de nem tudom megérteni, hogy ha már másfél hónapot várunk, akkor utána miért kell kerülni, hogy úgy is együtt legyünk? Vágytam rád, megborzongtam, ha hozzám értél. El sem hiszed mennyiszer kívántalak, együtt akartam veled lenni, de te nem hagytad. Tudod hogy még sohasem aludt nálam pasi úgy?

Te voltál az első, akinek felajánlottam, és te visszautasítottál. Akkor másfél órát sírtam. Pedig elsőre beleegyeztél. Én meg gyönyörű rendet raktam, és még vettem sütit is, és ráadásul anya is beleegyezett hogy ott aludj, pedig előtte sohasem látott, de tudta, hogy szerelmes vagyok, és hogy hiába ellenkezne. Hét órakor találkoztunk volna, erre te hatkor lemondtad valami nagyon idióta kifogásra hivatkozva. Csapkodtam, sírtam, és átkoztam a percet, amikor megismertelek, mert hogy lehetek ilyen hülye, hogy még én ajánlom fel az ágyamat, és ezt van aki visszautasítja. Hát tudd meg, hogy mióta nem vagyunk együtt, voltam pár pasival, és mindegyiktől megkérdeztem, hogy aha adott esetben felajánlanám az ágyamat, tudna-e olyan indokot amiért azt ő mondaná le. Egy –érted? egy – pasi sem mondta azt, hogy visszautasítana. Vagyis tévedek. Volt egy , de az nem számít, mert az a pasikat szereti. Jó az átlag. Megkaphatok mindent pasit, ha csak egy estére is, és az nem lehet az enyém, aki kellene. Nem baj, majd elfelejtelek, csak k nehéz lesz, főleg ha egy egyetemre fogunk járni, és én is bejárós leszek. De kibírom, és egyébként is annyi helyes pasi szaladgál az utcán. Csak találjam meg azt, aki nálad is jobb. Nehéz lesz, de menni fog. Muszáj.

Az a baj, hogy nem tudlak utálni, nincs miért. Te egyszerűen nem szeretsz. Kész. Ennyi. Ez egy tény, amit nem tudok elfogadni. Nem tehetsz róla, valószínű én sem, de akkor is. Legalább csaltál volna meg valami kis kurvával, akkor legalább lehetne kit utálni, hogy elvett tőlem, vagy lenne valami értelmesebb oka annak, hogy vége, de ez a „nem szeretlek”, na ez betett.
Sokszor azon veszem észre magam, hogy csak fekszem, folyik a könny az arcomon, és téged látlak magam előtt a kocsiban, amint azt mondod, hogy „nem szeretlek”. Soha nem fogom ezt a mondatodat elfelejteni, mint ahogy azt sem, ahogyan rám néztél. Eltünt a szemedből az a mindig benne levő huncut kis mosoly, fénytelen lett a szemed, és többé nem tudtam belenézni. Hallottam, hogy mondasz még valamit, de már nem értettem, egyre csak az a bizonyos két szó visszhangzott, és éreztem, hogy a szívem egy darabja kiszakadt, én pedig összetörtem. Tartottam magam, még beszélgettünk is valamiről, de tudtam, ha hazaérek, az nem lesz szép látvány. Pedig megfogadtam, hogy pasi miatt nem sírok. Hát nem jött össze. Bár azóta is folyamatosan úgy intézem, hogy mindig legyenek körülöttem emberek-lehetőleg pasik-, az éjszakák szörnyűek. Aludni nem tudok csak nappal, éjjelente viszont azon gondolkodom, mit ronthattam el. Aztán rájövök, hogy felesleges magam emiatt-miattad- emésztenem, nem tudok mit csinálni. Ha nagyon megerőltetném magam, akkor valószínű visszakönyöröghetném magam, csak az a baj, hogy tudom, hogy ez nem tart sokáig. és nincs is sok értelme, csak tovább szenvednék.

Nemrég láttuk egymást. A szokásos cigizős helyeteken voltatok, és meg kocsival mentem el mellettetek. Miért kell úgy mosolyognod rám? Miért nem nézel félre közömbösen?Csodálkoztam, hogy nem mentem neki az előttem haladónak, annyira nem tudtam a vezetésre koncentrálni.
El nem foglak felejteni, de találok mást, aki engem szeret, és én is fogom őt. De te elég magasra rakattad velem azt a bizonyos mércét, amit pasi legyen a talpán, ha megüti.
Tudod mivel fogom meghódítani azt a pasit?A tőled kapott parfümmel. Akárhányszor megyek szórakozni (pasizni), mindig abból fújok magamra. Bosszú. Téged nem tudnálak bántani, de kell a tudat.
Itt ülök a gép előtt. Kitöröltem az összes képet rólad, a fényképeket meg jó mélyre elsüllyesztettem, a kabalát is elraktam, pedig májustól azzal aludtam, és azzal is érettségiztem. Nem tudtam őket kidobni. Majd egyszer, ha már nem fájsz annyira. Hiányzol, de nem szeretnélek látni. Én még szeretlek…