Az angyalok sosem sírnak... ...1...

Minden egy átlagos napként kezdődött. Az ébresztőóra megcsörrent és Roya olyan begyakorolt mozdulattal ütötte le a csörgő tárgyat mintha ebből már sportot űzne. Az érzékeny kis szerkentyű azon nyomban megadta magát és a földhöz koppanva gurultak szét parányi darabkái. Hosszú percek teltek a nem mindennapinak nevezhető mutatvány után, az ember már már azt hitte hogy az óragyilkos újra mély álomba szenderült, mikor a sötétkék huzattal bevont paplancsomag mocorogni kezdett, majd felemelkedett, és előtűnt a takaró fodrok közül öt vékony ugyanakkor annál íveltebb férfiujj. A kéz megmarkolta a paplant, és egy pillanat alatt lehúzta magáról ezzel megmutatva magát a korai napsugaraknak. Röviddel később előkerült cafatokban lógó barna haja, sápadt borostás arca, valamint gyönyörű sötétbarna szemei, amik kissé mogorván tekintettek körül a szobában. Kelletlenül felpattant az ágyról, és flegmán guggolt le a padlóra. Kinyúlt kékes pólója felgyűrődött kecsesen ívelő hátán, sötétvörös alsója pedig rakoncátlanul csusszant lejjebb derekáról miközben négykézlábra ereszkedve méregette a darabokat.
- Bazdmeg, bazdmeg, bazdmeg… - Mondogatta egyre hangosabban rekedtes, ám annál vonzóbb férfihangján, az óra darabjainak fényességét figyelvén. – Hogy a fészkes fenébe fogom én ezt a szart összeszerelni!? – Puffogott tovább, és az embernek egy pillanatra az az érzése támadt hogy a világ egyik leggyakrabban zsörtölődő emberével van dolga. A világ leggyakrabban zsörtölődő ám annál magnetikus külsejével rendelkező emberével. Roya lassan felegyenesedett és rögtön összefonódott földszínű tekintetével a tükör visszacsillanó képe.

„Köcsög lúzer…” – Ez volt az egyetlen dolog ami először eszébe jutott mikor magára nézett. 24 éves létére egyedül élt, magányosan, egy bérelt tetőtéri lakásban London közepén.
Nem volt senkije a világon, egy sziámi macskán kívül, az viszont csapodár életmódja ellenére hűségesen kitartott gazdája mellett. Most is úgy somfordált oda Roya vékony lábaihoz, akárcsak egy kígyó. Finoman hozzádörgölte bundáját a férfi bőréhez, és dorombolni kezdett. Gazdája aki eddig eléggé durcás arccal méregette magát a tükörben egy pillanatra lenézett rá majd leguggolt hozzá, és az ölébe vette a cicát.
- Kis rohadt dög… - Kezdte el a férfi vakargatni társa fejét, aki erre jólesően morogni kezdett. Roya hosszan belefúrta tekintetét a démoni macskaszemekbe, és az állat is viszonozta azt a fura pillantást, amit a férfi ajándékozott neki, majd hirtelen leugrott és egy akaratos nyávogással jelezte éhségét. Gazdája elnézte az ide oda kalimpáló farkat majd felállt, komótosan a hűtőhöz sétált és elgondolkozva kinyitotta annak ajtaját.

Töprengve tekintett végig a kínálaton, majd kivett egy üveget, amibe a fehér folyadék volt beletöltve. Lecsavarintotta a kupakot, majd egy levegővétellel jól meghúzta az üveget. Egy két csepp sokat sejtetően gurult finoman selymes bőrére, megfehérítve annak amúgy is porcelán fehérségét. Roya miután kiitta az üveg felének tartalmát, a macska tálat keresvén kezdett el sétálni a ragyogó napsugarakkal megvilágított konyhában, majd mikor megtalálta lábával kelletlenül maga elé húzta. Lehajolt, és az üvegben lévő tejet teljesen a tálba öntött.
- Na gyere te nyálgép itt a reggelid... – Suttogta a macska felé, aki ezt hallván gyorsan odasuhant az alak elé, és egy köszönettel teli nyávogással kezdett bele a nyaldosásba. Roya hosszú percekig újra elnézte a macskát, majd a telefon rezgése ébresztette fel végleg. „Még szerencse hogy szabadnapom van…” Lassan odacammogott a telefonhoz, és felemelte.
- Igen!? – Szólt bele hangnemét nem éppen megválogatva a kagylóba.
- Roya van fogalmad róla mennyi idő van!? – Dörrent bele egy a nálánál és mélyebb és reszelősebb hang, mire a férfinak méterekre kellett eltartania a fülét ahhoz hogy nehogy megsüketüljön.
- Jó napot főnök… - Válaszolta már sokkal finomabb hangon, miközben újra elátkozta magát. „ A jó rohadt háromszor felakasztott kurva életbe…!” zengedezett magáról effajta ódákat miközben feszülten várta hogy munkaadója mit is készül mondani neki. Biztos nem valami kellemes ügyben keresi, hiszen akkor nem így szólt volna bele a telefonba. Bár szó mi szó ő sem éppen a legkedvesebb hangnemét alkalmazta.
- Hol van az a nyavalyás mára beígért nagydobású cikked!? – Roya még távolabb tartotta magától az apróbb kis szerkentyűt, de még így is tisztán hallotta főnöke felháborodott hangját.
Nos igen, nincs ezen mit tovább rejtegetni. Újságíró volt az egyik legnevesebb angol napilapnál, és tökéletesen meg volt elégedve a munkájával, az persze más kérdés volt hogy az utóbbi időben vele nem voltak. Mostanában mindig túllépte a beígért határidőket, a cikkei pedig kongtak az ürességtől. Semmi izgalom, semmi bámulatosság, csak egy rakás betű, mondat és hablaty valamiről ami biztos hogy nem érdekli az embereket. Roya most is a homlokát fogdosva küldte el magát újra a jó büdös francba, hogy ennyire kiment a fejéből a dolog.

- Kérem, uram, adjon még egy napot.. – Váltott könyörgő hangnemre, miközben a hűtőről leszedett filccel írta fel a kezére a határidőt, és a következező szöveget: „Sztorit szerezni”. Hangos sóhajt hallott a vonal túlsó végéről, mire kicsit fellélegzett. Ez a sóhaj egyet jelentett a határidő meghosszabbításával számára, és már előre agyalni kezdett az irományon, hogy hova menjen és miről írjon. Azt persze előre gondolta hogy minden ötlete halálra van ítélve, ugyanis semmi pontosabb elképzelése nem volt, hogy mit dobjon össze az újságnak.
- Roya ha holnap reggel nyolcra nem lesz az asztalomon az a rohadt cikk, esküszöm, hogy ki foglak rúgni! És ezt most komolyan mondom, nem viccelek! Többet nem játszod el ezt velem Roya megértetted! – Hallatszott pár pernyi csönd után az főnök hangja, amely olyan fenyegetően zengett hogy férfi hátán hosszú percekig felálltak az apró kis pihék.
- Igenis értettem uram! – Szalutált katonásan a telefonnak, és a következő pillanatban megszakadt a vonal. – Öreg vén fasz.. – Intézte el ezzel a rövid jelzővel munkaadóját Roya, majd kelletlenül lehajította telefonját a legközelebb lévő selyemszövetű kanapéra, és az egyik ablakához sétált.

Borongós esős reggel volt, ugyan olyan, mint bármikor. Semmi ihletettel nem szolgált még csak egy árva mondatot sem tudott kifacsarni magából a lusta újságíró. Perceken keresztül vezekelt az ablak előtt, és tanácstalanul bámult le a betonrengetegre, ahol sok szapora esernyő mászkált.
- Szóval nem tetszik, amit írok férgek? – Nézett le az emberekre, szemeiben pedig a méreg tüskéi csillantak meg. – Többet akartok? Hát megkapjátok… - Kiáltott fel felindultan, és gyorsan kezébe kapta a tegnap esti újságot, valami neves műsor után kutatva. Barna szemei csak úgy falták a betűket, de nem talált semmi érdemlegeset azon kívül, hogy egy meglehetősen fiatal zenekar ma éjjel adja debütáló koncertjét az egyik lerobbant kis bárban. – Ezért garantáltan kirúgnak… - Jegyezte meg unottan és lehuppant az újságra, amelynek papírlapjai kegyesen megreccsentek. A macska mintha csak erre várt volna könnyedén felugrott gazdája ölébe és kedvesen dorombolni kezdett.
- Dögi rólad nem írhatok. Rád még a Halál sem kíváncsi rajtam kívül… - Kezdte el Roya elgondolkozva vakargatni kis társa fülét. A macskának nem volt állandó neve. Általában Dög, és Döginek hívta, de néha előbukott a Dögöcske valamint az Istenátka kifejezés is. A cicus mint aki pontosan megértette volna gazdája tanácstalanul morcos arckifejezését, együtt érzően fújt egyet, majd elhelyezkedett volna Roya ölébe ha az nem kel fel, és nem veszi elő újra a teljesen összegyűrődött papírgalacsint. A férfi fürge ujjaival gondosan kibontogatta a utólag macskalomnak ítélt papírost majd olvasni kezdte a hirdetményt.

„OneNight Bar… Micsoda egy sokatmondó név…” Kezdte el ízlelgetni a bár nevét magában majd lassan újabb tollvonások kerültek fel a karjára. Elvégre mit tehetne annak érdekében hogy megtarthassa az állását? Kénytelen lesz elmenni, ebbe az ízlésesnek éppen nem nevezhető helyre, és végighallgatni ahogyan egy tehetségtelen balfasz végigkornyikálja az éjjelt, miközben ő böngészi az álláshirdetéseket. Ezek után a cikk után biztos hogy ki fogják dobni, meg mert volna rá esküdni. Már előre elkészítette lelkében azt a képzeletbeli koporsót amibe belehelyezi újságírói karrierjét, szép lassan leereszti majd elföldeli. Annál is inkább zavarta a dolog, mert fogalma még mindig nem volt egy szemernyi ihlete sem ahhoz, hogy mit hozzon össze holnap nyolc órára a főnök asztalára.
„A legjobb az lenne, hogyha számot változatnék és elköltöznék innen…” – Nézett körül kissé szorongó pillantással, és még mielőtt a mellette heverő macska újabb kísérleteket tett volna gazdája tenyerének meghódítására, felállt, majd töprengve a gardróbja felé vette az irányt. Mikor kitárta a juharfából készült bútort az nagyot reccsenve mutatta meg tartalmát használójának. Volt itt mindenféle ruha, köszönhetően annak, hogy Roya nagyon sokat adott a külső megjelenésre, csakúgy, mint a vele hasonlógondolkodású férfiak. Szeretett elegánsnak és attraktívnak tűnni mások szemében, ezzel is rejtegetve hibáit.
Például azt hogy egyetlen nő sem volt képes hosszútávon mellette kibírni, az egyéjszakás kalandoknak pedig nem volt a híve.

Nem tudta volna elviselni a reggeli nyavikolást, amivel a jól nevelt ribancok idegesítették az éjszaka után. Húszas évei elején még működött is ez a „megszerzem-kidobom” elv, de aztán a srác hamar beleunt. Nem hiányolta azt, hogy naponta más ébredjen mellette és értelmetlen kérdésekkel árassza el, valamint hülye ígéretekre bírja rá. Pasik eddig még csak eszébe sem jutottak, egyszerűen túl morbid dolog volt számára az, hogy két pasi egy ágyban ölelkezve…
Inkább maradt egyedül a macskájával, aki valamennyire orvosolni tudta mindezek ellenére felmerülő magányosságát. Most kissé zavart arccal mérte végig ruhatárát, hogy mit tudna felvenni estére, ez a gondja viszont hamar megoldódott. Percek múlva egy sötétkék fénylő selyeminggel és egy farmerral egyensúlyozva tért vissza a nemrég elhagyott kanapéra. Egy suhintással elhesegette a macskát a helyről majd ledobta a ruhákat és vetkőzni kezdett. Az állatka hálátlan arckifejezéssel helyet foglalt a földön és összegömbölyödve figyelte ahogyan gazdája megválik a ruháitól.

Roya először a kinyúlt pólótól vált meg, amit levéve előtűnt finoman izmos hasfala és mellkasa, valamint végtelenül sima gyöngyházfényű bőrének selymessége. Hány nő bolondult már meg ezért a testért, és mennyi de mennyi szívet tört ő már össze a nem szócskájával, ami másnak a világ végét jelentette. Neki persze semmit. Soha még csak egy pillanatra se érintette meg igazán a szerelem szele, nem is vágyott rá. Az érzelmeket rossz tanácsadónak tartotta amik csak bajt szültek számára…
Mikor felöltözött kedvtelésből végigmérte magát a tükörben. „Tökéletes bunkó…” –Sóhajtott fel elégedetten mikor a számára megfelelő látvány nézett vissza felé, és elkezdett visszavetkőzni. Nem szó sem volt róla hogy ilyen kora reggel odamegy a bárba, elég lesz majd este felmérnie a terepet addig viszont jó, ha felpróbálja a kiválasztott ruhát, és összepakol.

Egyszerű tervnek tűnt az a szándéka hogy az előadás után meginterjúvolja a fiatal énekest, egy italért cserébe, majd az vele készített beszélgetést adja be búcsúzónak munkahelyére… Miután pár percnyi értelmetlen agyalás után megszületett a terv további rajzolata elméjében, azon kezdett el gondolkodni hogy miként üsse el addig az idejét.
- A tévé meg is teszi…!- Huppant vissza ágyába miután visszavette pizsamáját és esze ágában sem volt estig kimozdulni, és már az sem zavarta hogy a „Dögi” újra –most sikeresen- ölébe tekeredett…