Azon világ végének krónikája...(2)

I. In Eunice memories


Ez a napló Eunice tulajdona, ki a megírás kezdetén 14 és fél esztendős. Egyedül utazott Sacro-ba. Sacro tulajdonképp egy templom, de nem, olyan, mit tiszteletük jeléül építenek a népek álisteneiknek, kiket sosem láttak. Az a kor rég elmúlt. E hatalmas épület otthona Des-nek, a mindenhatónak, aki eljött és elhozta a jót, a hitet, a szeretetet, a reményt az életbe. Ő az ki mindent tud és lát, mindennek tudja okát s halhatatlan.
Hozzá imádkozunk nap, mint nap, s ő nem hidegül el tőlünk. Meghallgat minket, s segít, kegyesen elfogadja áldozatainkat neki, de a vért és a gyilkolást elítéli.
Híveit oltalmazza, s megvéd minket, de aki megkísért, kiben gonosz a mágia s túl sok kétkedés lappang, rettegjen haragjától.
Papnője leszek a szentéjben, ahogy rajtam kívül is teszik néhányan, ártatlanságom áldozom neki, s ha elérem a kort, papnőjévé avatnak, s örök szűz hitvese maradok, míg az angyalok nem repítenek az Örök Fény világába, Des otthonába.
Szürke, utazó köpenyben érkezem, az épület már kívülről is csodálatos, emberi szavak nem írhatják le. S belül, már túl pompás, díszes és minden világos, egyszerre királyi és egyszerű.
S mosolyogva köszönt a főpap, Bernard. Szemüveges, mosolygós pap, de mégis komolyság sugárzik belőle. Köszöntésemre jött még egy igazi angyal is!

- Eunice! Örülök, hogy megismertelek! Oz vagyok, gyere körbevezetlek- rebegtette meg szárnyait. S már rohantam is fel az egyik lépcsőn, ami a szobákhoz vezetett.
- Lesz három szobatársad is, ők is hasonló korúak, mint te!- folytatta miközbe szembejött velünk egy nő. Bár fehér ruha volt rajta, a fekete haja így mégjobban elsápasztotta az arcát s kihangsúlyozta a szemeit. Kutatva nézett rám egy kis fejmozdítás nélkül, majd továbbhaladt.
- Oz! Ki volt ez?
- Carolyn, az egyik papnő. Szerintem kicsit fura, de Des megbízik benne.
- Mégpedig ő nem téved.
- Nem ám. Na, meg is érkeztünk! Ez lesz a szobátok! Menj be, ismerkedjetek meg, majd este eljövök érted és megmutatom a kápolnát, a papok, papnők szobáját és Des termének bejáratát is. - szólt majd szárnyarakapott és elrepült. Nagy levegőt vettem és beléptem a szobába, bent három lány ült és beszélgetett.
- Oh, hello. Biztosan te vagy az új lány!- szólalt meg a szőke lány, aki talán a legidősebb volt közülük- Mabel vagyok.
- Örülök, hogy találkoztunk Mabel, Eunice vagyok
- Hello, én pedig Norma vagyok- köszönt egy vékony széparcú lány.
- Én pedig Penelope- jött oda hozzám a félénkebb feketésbarna hajú lány.
- Mesélj magadról! Honnan jöttél?- kérdezte Norma.
- Egy ispotályban nevelkedtem idáig, árva vagyok, de mióta az eszemet tudom azóta foglalkoztat Des. S most végre itt vagyok Sacro-ba
- Hát, igen tényleg meg vagyunk tisztelve, hogy itt lehetünk, rajtunk kívül ki mondhatja el magáról, hogy angyalokkal ebédel s gyógyítani tanul?
- Igen, ez tényleg nagyon nemes.
- Csak Lester ne lenne - jegyezte meg Mabel.
- Lester? Ki az?
- Nem tudod ki Lester?? - fakadt ki Penelope.
- Ő az alvilági démon, nem itt él, itt nincs maradása, a föld mélyén az elveszett lelkek tüzénél él, ő maga a Sátán s sokszor kísérti világunk lakóit, sajnos sokszor sikerrel.
- Ohh…
- De ide nem jut el, Des mindenkinél erősebb. Lester a lábát se tudja betenni ide.
- Az szerencse, de Des miért nem pusztítja el?- kérdezem.
- Hát, öö…
- A jó és a rossz a világ két eleme, nem élhet az egyik a másik nélkül- válaszolta végül Mabel. Értem a jó nem élhet rossz nélkül s viszont, a világ furcsa rendje ez…

Este Oz - ahogy ígérte - eljött és körbevezetett. Az egész épület közepén volt a kápolna. Sokkal nagyobb volt, mint egy kápolna. Egy egész templom volt a Sacro belsejében. Mellette a bal szárnyban volt az ebédlő , elég nagy volt, pedig 20-30 embernél többen nem voltunk az egész Sacroban. Megkaptam az itt általános viseletet, a felavatott papnők fehérben, míg a még fiatalok mályvaszínűbe.
A vacsoránál egy asztalhoz ültünk mind, s az asztalfőnél Bernard, mellette Carolyn ült. Mi, mint legfiatalabbak az asztal végén ültünk le. Leült hozzánk még négy fiú: Noel, Samuel, Rufus és lou. Rufus kivételével mindannyiuknak barna haja volt, neki viszont szőke. Rufus normával szemben ült, Samuel Noel-el szemben, Mabel s Penelope szintén egymással szemben ültek, míg én Louval kezdtem beszélgetni.

Ő is még fiatal, s egykoron pap lesz belőle. Gyerek arca volt, de mégis, volt valami a nézésében, valami gondolkodtató, valami nem evilági. Ahogy ránéztem, éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. S a külvilág már-már megszűnni látszott, mikor Bernard főpap asztali áldásra emelkedett. Dest dicsőítettük szavainkkal, megköszönve a mai napot, majd vacsorához kezdtünk. Carolyn újabb papok, s papnők érkezését hirdette, s a jövőbe látott még újabb növendékeket is kik messzi földről érkeznek majd. Merthogy ő birtokolta azt a fehér mágiát, mi felnyitja az ember szemét a jövőre.
Vacsora után Mabel –vel és Penelope- val elindultam vissza a szobánkba. Carolyn utánunk jött és félrehívta Mabelt. Mi tovább folytattuk az utunk Penelope-val. Csendes volt és bár nem ismerem, úgy éreztem titkol valamit, annyira visszafogott. Mosolyogni is csak félve mer. A szobába érve ő csendesen helyet foglal az ágyán és egy papírosra kezdett írogatni. Kinéztem az ablakon néhány fára láthattam rá, egy fekete holló repült fel az egyik ágról, majd tűnt el a szemem elől.
A batyumból kipakoltam, nem sok mindenem volt, egy vékony aranylánc medálja Des jelképe és néhány könyv.
- Neked vannak könyveid?- nézett rám csodálkozva.
- Igen. Ez természetes.
- Nem az. Itt Sacro könyvtárában vannak csak könyvek, ott is inkább csak énekek s sok Dest dicsőítő ima, elvétve találni a mágiához is könyvet, de az már ritkább. A papok szerint feleslegesek a könyvek és a sok olvasgatás csak elvonja a figyelmünk a fontos dolgokról.
- Ohh, és a versek?
- Versek? Minek? Talán néhány ige a varázsláshoz, a versek csak kétértelmű, gyarló emberi művek.
- De, szépek…- szabadkoztam volna, amikor Mabel berohant a szobába.
- Képzeljétek! Két hét múlva felavatnak! Papnő leszek!
- Ez csodálatos!- mosolygott Penelope.
- Carolyn mondta, hogy már eleget tudok, hogy papnő lehessek! Ajj, annyira boldog vagyok. Eunice! Carolyn csak ennyit üzen neked: Látom benned az éj fényt, tudtam mikor eljöttél, ha kétkedsz keress meg, s megleled az igazságot.
- Ohh, ezt mire értsem?- néztem bután.
- nem tudom, mindenkinek mond egy ilyen jóslat félét, amikor megérkezik.
- Tényleg? Nektek is?
- Mindenkinek, de most már itt az ideje, hogy aludni térjünk- jelentette be utasítóan Mabel. Eloltottuk a falon levő fáklyákat és a gyertyákat is. Már jó ideje az ágyban feküdtünk mikor Mabel megszólalt
- Utat mutatsz, mi szerinte(d) helyes, öröklét fényben, dicsőségben lel rád boldogan az árnyék előtt.
- Hmm?
- Ez volt az én jóslatom.

‡

Carolyn nem tévedett, még a héten három papnő és két pap érkezett, kiket rögtön Des színe elé kísértek. Ők is mind gyógyítók és tanítók. Mi pedig elkezdtük a gyógyítást tanulni egyelőre gyógyfüvekkel. Oz is sokat segített nekem, nagyon összebarátkoztam a kis angyallal. S mindeközben Lou is egyre jobban érdekelt, nagyon jó barátok lettünk, lelki társak ez a legtöbb mi egy pap s papnő közt lehet. Jól tudta ezt mindannyiunk, szerelmünk örökké Des- é s csak az öröklét kapuján teljesülhet be. Én ezt nagyon, hogy Lou számomra a kísértés, minek ellen kell állni, ezzel is bizonyítva erényességem. S ebben kételkednem sem szabad, Des mindent tud és lát, látja szívem mi nyitott kapu előtte. Jaj, szegény Norma…
Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy valaki hüppög a mellettem lévő ágyon.
- Norma?- mentem át hozzá.
- Igen, Eunice.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj, térj vissza nyugodtan aludni.
- Jaj, nekem nyugodtan elmondhatod mi bánt, csak ne itt, ne ébresszük fel a lányokat- javasoltam és kisurrantunk az ajtón, a fenséges kert egyik borostyánnal benőtt oldalánál ültünk le egy padra.
- Tudod, mióta itt vagyok és Rufus is itt van azóta több ő nekem, mint barát.
- Testvéri szeretet fűz hozzá? Talán lelki társ?
- Ő a szerelmem.
- De…
- Tudom, hogy nem szabadna és szerelemmel szeretni csak Des-t, de én beleszerettem, és nagy bűnt követtem el.
- Micsodát?
- Engedtem, hogy csókot adjon, nem testvérit, hanem szerelmest az ajkaimra, s élveztem is! Többet is akartam volna. Tudom, hogy Des látja a bűnöm, s életem végéig fog büntetni, hogy mit tettem…
- Jaj, Norma! Tiszta szívvel szereted Rufust?
- Igen.
- S ez csodálatos tiszta vizű forrása a léleknek, a szerelem. S ez nem fogyhat ki, Dest tisztelheted és szeretheted mindenkinél jobban, attól mert szerelmes vagy.
- De papnő leszek, ő pap! Őt a nőtlenség köti, engem a szüzességi fogadalom. És én nekem megér ennyit Des, de hogy ajánljam fel neki azt, mi már másé?
- Jaj, Norma! Az isten teremtette mindkét nemet, téged és Rufust is, megvan az oka, hogy így történt. Lehet, hogy épp Des akarta így.
- Des? Azt, hogy bűnbeessek?
- Akkor csak ez volt a sorsod?
- A sorsom? Nem létezik Sors Eunice, Des dönt az életedről s Lester megkísért.
- Nem tudom, akkor mit kéne tenned, szerintem, ha most kérdezel erről valakit az még nem késő. De ha felvállaljátok a szerelmeteket, s később összeházasodtok, akkor nem lehettek Des szolgái.
- Tudom, házasságunk gyümölcsei papnőként a legfőbb bűnök lennének.
- Beszélgess el erről Bernarddal, ő biztos tudja mi a helyes- javasoltam.
- Vele? Nem jó ötlet, ő különösen érzékeny erre a témára, szerinte a cölibátus szent, rögtön elküldene és meg is érteném.
- Akkor mással beszélj elsősorban Rufussal.
- Jó, köszönöm, hogy foglalkozol velem és a problémáimmal.
- Ez csak természetes, hisz barátnők vagyunk.
- Igen. Azok vagyunk.
Visszasétáltunk a szobánkba, majd lefeküdtünk. Elgondolkoztam Norma-n, nem tudom mit tehetne. Csak akkor ér valamit ajándéka és ezeknek az állatias ösztönöknek feláldozása, ha ő is szívéből akarja.
Nekem többet ér a nemes lélek, tudás, gyógyítás ezeknél a testi örömöknél, s lám más is megvan nélküle, hát én is megleszek.

Egy hét múlva felavatták Mabelt, nagyon szép volt. Des termét díszítettük fel a tavasz virágaival. S Mabel felvette a papnők ruháját életében először, s szőke hosszú göndör hajára virágkoszorút fontunk. Annyira szép volt és annyira boldog, csak Des előtt hagyta abba a mosolygást, mikor alázattal meghajolt előtte. Bár én magam nem láttam Dest. S a szertartások után egyedül maradt Dessel. Hárman sétáltunk visszafelé.
- Szerintem te leszel a következő!- mondta Penelope Normának.
- Szerintem is, vagy esetleg te Penelope!- értettem vele egyet.
- Ennyi erővel akár Eunice is lehetne!- mosolygott Norma.
- Áhh! Én biztos nem!
- Ugyan miért nem?- rökönyödött meg.
- Fiatal vagyok, 17 év alatt még senkit nem választottak papnőnek és két hete vagyok csak itt.
- Hát, ebben igazad van. Mondjuk te még tényleg ráérsz, én 16 és fél vagyok, míg Penelope 15 múlt.
- Valóban ráérek- mosolyogtam. Elmentünk lefeküdni, holnap új nap vár ránk s kipihenten kell elkezdeni. Hú, ha tudtam volna, ilyen holnap vár rám.

Másnap reggel felkeltem és kisétáltam a kertbe, Louval volt találkozóm. Kint az egyik kőpadon Mabel feküdt és fáradtan nézett rám. Odasétáltam és leguggoltam mellé.
- Eunice!- mosolygott- Egész éjjel nem aludtam, pedig nagyon fáradt vagyok.
- Miért? Mi történt tegnap?
- Beszéltem Des-vel, nem olyan mint amilyennek képzelnéd külsőre, s tényleg nagy hatalma van, csodálatos…isten.
- Akkor mi a baj?
- Mondta, hogy lassan közeledik a beteljesülése a jóslatomnak, amit Carolyn mondott még nekem. Kibékültem a távozással- nyelt egyet- de nem tudom nektek mit mondhatnék- láttam rajta, hogy egyre rosszabbul van.
- Az életed a kezedben van, használd ki minden percét. Merj…- csuklott meg a hangja- Kétkedni- hirtelen nagyon világos lett minden, Mabel elszunnyadt, míg így, csukott szemekkel is szép volt. Megcsókoltam a homlokát, de ajkaim már a hideg követ érintették csak. Meghalt és most szobra ott fekszik a padon pont oly dicsően, amilyen mindig is volt.
Sírni kezdtem, tudom, hogy nem a leghelyesebb, amit tehetek, hiszen most már boldog, Des akarta így, ez így volt jó, már örökre boldog lesz Des mellett. De még fiatal volt! S nem akart még meghalni!
Lou mikor meglátta mi történt, odajött hozzám átölelt, majd elsietett valakiért. Én ott maradtam Mabel „szobra” mellett. A lányok is kirohantak, ők is szomorúan tekintettek ránk. Majd megérkezett Bernard és Carolyn
- Lou! Kísérd vissza Eunice-t a szobájába!- utasította Carolyn, mi erre visszasétáltunk.
- Jaj, kicsim! Tudom, hogy ez most nagyon rossz! De túl leszel rajta, ez volt a Sorsa, a végzete!
- Végzet? Sors? Nem szabadna ilyenbe hinnünk, az van amit Des akar!
- Jó, akkor az van! De ne légy szomorú, kérlek, a kedvemért- fogta meg a kezeim majd megcsókolt. Bizonytalan volt, de fantasztikus- a Hitről és Mabel sorsáról Bernardot kérdezd. Ha barát kell én mindig itt leszek. A csókért meg kérlek, bocsáss meg.
Megfogadtam a tanácsát és felkerestem Bernardot, a csókért meg soha nem bocsátottam meg neki, nem volt mit megbocsátani.

- Szabad!- hallatszott Bernard hangja, miután bekopogtam hozzá- Áhh! Eunice, már nagyon vártalak, számítottam rá, hogy eljössz majd megbeszélni a dolgokat.
- Ez igaz, és előtte szeretnék gyónni is. Mióta itt vagyok nem voltam s úgy látom itt az ideje.
- Jó, hát ülj ide mellém s tárd fel a lelked. Meséld el mi bánt!
- Atyám, kételkedtem Des igazában s jó döntéseiben, kétségbe vontam a jogát, arra, hogy ő legyen a mindenható s bűnös gondolataim támadtak egy ifjú még avatatlan pap iránt.
- Bűnös gondolatok?
- Igen. Megkívántam az ajkait s testének közelségét.
- Hát, ez bizony nem jó. Nagyon nem jó.- komorult el Bernard- Ezért még kell majd vezekelned- éreztem a hangján, hogy dühös- De nézzük, miért kezdtél el kételkedni Des- ben?- változott újra barátságossá.
- Mabel halála napján. Értem, hogy neki most már biztos jó Des mellett, de éreztem, hogy ő még maradni akart, olyan fiatal volt még…- éreztem, Bernard kezét a hátamon, amint bátorítóan végigsimítja- nem a haláltól félt, hanem attól, hogy itt hagy minket, attól, hogy nem teljesít valami rá kiszabott feladatot- Bernard keze a lábaimat simogatta.
- Mabelnek itt volt az ideje, el kell fogadni. Des tudja csak, hogy mi nekünk a jó- mondta s kezei felcsúsztak a szoknyám alatt combjaim közt- mi nem tehetünk mást, csak elfogadjuk mindazt az örömöt, s jót, mit ad nekünk, a többit meg eltűrjük- arrébbsöpörte a hajam s a nyakam kezdte csókolgatni, most ijedtem meg először.

- Atyám, mit csinál?
- Engedd magad, ez is egy jó, amit Des adhat- kezdett egyre erőszakosabb lenni. Én nem akartam tőle semmi olyat! El kell innen tűnnöm, amíg lehet.
- Kérem, hagyjon békén!- mondtam bátortalanul könnyezve, ő már a ruháimmal matatott és erre a mondatomra csak mégjobban megszorított. Borzasztóan féltem s nem tudtam, mit tegyek. Tilos lenne ellent mondanom neki, hisz ő a rangidős, viszont egyvalaminél jobban nem tudtam semmit: Nem akarom!
Ellöktem magamtól, majd sietve kirohantam a szobájából. Hallottam, hogy utánam kiált, de nem hallottam mit. Nagyon örültem, hogy a szobánk üresen fogadott. Bezártam az ajtót, majd beestem a ágyamra, már nem sírtam, már nem könnyeztem, csak néztem felfelé. Az ablakon át újabb két varjat láttam, amint felrepülnek egy fára. Utólag elgondolkozva, ott először ingott meg a bizalmam, addigi világomban. Milyen isten az kinek főpapja ily gyalázatos? Des hagyja ezt? Vagy észre sem vette? Akkor nem lát mindent? Vagy ez normális lenne?
Ezernyi kérdés kavargott bennem s tudtam, hogy igazi választ csak egyvalakitől kaphatok. Azt hiszem itt az ideje, hogy felkeressem Carolynt.

Még aznap éjjel felkerestem a szobáját, nem éreztem máshol biztonságban magam, csak valaki olyan mellett, aki megvédhet. Bekopogtam, nem volt a szobájában. Megborzongtam, hol lehet? Hová menjek? Egy másik paphoz? Vagy vissza a lányokhoz? Mi van ha találkozom vele? Mi van ha nem tudok elmenekülni? Bántani fog! Mit csináljak? Már épp indultam volna, mikor az ajtó kinyílt s Carolyn jelent meg. Kicsit fura volt, de most nem törődtem semmivel.
- Bejöhetek?
- Eunice! Te remegsz! Gyere be, meséld el, mi történt. Van valami baj?
- Igen. Azt mondtad, ha kétkedek, keresselek meg, tudom hogy bűnt követek el, de elkezdtem kétkedni a papságban s talán Desben is egy kicsit.
- Ohh, értem, hát eljött az idő.
- Micsoda?
- Semmi, csak hogy kétkedsz. Meséld el, mi történt.
- Az egész Mabel halálával kezdődött, ott azt mondta, hogy nem akar itthagyni minket, mert a jóslatát nem teljesítette, nem mutatott utat.
- Értem.
- Nagyon szomorú voltam, hát gondoltam meglátogatom Bernard főpapot, de ott enyhülés és megnyugvás helyett, csak még több rosszat és bizonytalanságot kaptam.
- Mi történt?- nézett kerek szemekkel Carolyn.
- Hát, ami azt illeti. Elkezdett… simogatni, fogdosni… többet is akart.
- Hogy az a! Des vak talán? Pont veled? Nyugodj meg kicsim!- ültetett le a kanapéra.- De akkor Mabel mégis utat mutatott…
- hogyhogy?
- Másképp nem mész el Bernardhoz, nem ismered meg igazi oldalát, és nem kezdesz el gyanakodni…
- És miért keresselek fel téged, ha már kétkedek?
- Ohhó, nem engem kell megkeresned.
- Akkor kit?
- Lester-t.
- Lester-t?? De hisz ő a gonosz! Csak egy föld alá zárt démon, nem jöhet Sacro területére Des ereje miatt, hisz Des mindent tud
- Mindent? Hogy főpapja a papnőtanoncokat akarja felhasználni bűnös vágyainak? Hogy a tudatlanság helyett néhányan a könyveket választottuk? Hogy Lester már nem egyszer járt Sacroban? Hogy Sacro alatt titkos labirintusrendszer van, ahol Des hívei helyett, Lesteré gyűlnek össze?

- Tehát nem tud mindent?
- Nem tud.
- Úgy éreztem! De mégis ő az istenünk, Lester miért nem száll szembe vele.
- Jó és rossz. Egyik sem ölheti meg a másikat.
- Már nem tudom, mit higgyek. Én még mindig hiszek Des-ben, de már nem bízok mindenhatóságában.
- Gyere el holnap este, akkor kivételesen leveheted majd a papnőtanonc tunikát, hogy Des színébe öltözz.
- Mi lesz este? Hogy menjek?
- ha elalszanak a többiek! Új világot látsz majd! S a új istent ismersz meg. Egy jobb istent, ki nem tilt de megenged. Ki parancsol, de nem csak saját érdekét nézi.
- Jó. Akkor most visszamegyek a szobámba.
- rendben. És ne aggódj Bernard ma este mélyen alszik, megbájolom. Holnap pedig új papnők jönnek, nem sok esélyt látok, elvakult bigott a legtöbb, egyik szeme sem nyitható az igazságra.
- Akkor jó éjszakát!
- Jó éjszakát!- visszasétáltam szobánkba. A lányok már aludtak. Én is gyorsan ágyba bújtam. Holnap nagy változások várnak még rám.

Másnap egész nap gyanakodva néztem az emberek arcát, talán ő is Lestert szolgálja? Talán ő tudja, hogy most én is hozzá megyek? Mit teszek, ha elűznek Sacro-ból? Nem, ha kiderül, hogy Lester megkísértett, akkor úgy is végem. Tudom, hogy a tűzzel játszom. De at igazságot akarom! Este észrevettem, hogy nekem nincs is fekete ruhám, így papnői öltözékben indultam útnak. Carolyn szobája előtt megállított egy fiatal pap
- Hova mész?
- Carolyn papnőhöz.
- Nem zavarhatod őt ilyen későn.
- Nyugalom, én hívtam- nyitotta ki a szobája ajtaját Carolyn
- De hisz ma…
- Ő is jön.
- Értem.
Bementem a szobájába.
- Nincs feketém- jelentettem ki.
- Persze, ez szinte természetes. Bocsánat, hogy nem mondtam, hogy majd én adok.- az ágyon már ott várt rám egy enyémhez hasonló, ám fekete ruha.
- Öltözz át, aztán felfestem az arcodra Lester jelképét, csak így léphetsz ide be, másképp azt hisszük, hogy nem hozzánk tartozol. És Lester is…
- Lester? Találkozunk Lesterrel? Ő is ott lesz?
- Hát persze. Na öltözz…
- De- böktem a fejemmel a pap felé
- Fordulj el!- parancsolta a papnak, ugyan kicsit meglepődött, de elfordult.
- Nálunk nem szokás takargatni magunk. A szemérem itt nem számít, majd meglátod, de veled kivételt teszek – mosolygott megnyugtatóan. Átöltöztem, felfestette arcomra a jelet és a szememet is kihúzta a kis ecsettel. A bejárat a kandalló volt. A hátulja megnyílt és átléphettünk egy gyéren világított szobába. Becsuktuk magunk mögött az ajtót, lépcső lefelé, leértünk, három- négy ember sétált. Csodáltam. Azt hittem Sacro-ban csak egy belső templom van ,de nem. Kettő volt. De ennek a közepén egy oltár volt, az egés z terem kör alakú volt, ajtó nélküli szobák nyíltak belőle. Tehát beláthattam a zegészet, fáklyák világították meg az össze helyiséget. Volt egy szoba, ahol sok pad volt és mégtöbb könyvespolc. Minden neme a szépirodalomnak, a tudománynak és a mágiának. Fekete mágiának. Egy másikban egy kis mélyedés volt a padlóban, benne illatos víz és teteje teleszórva vörös rózsaszirmokkal. Páran ültek is benne, ruha nélkül. Eltakartam szemem.

- Nyugalom, ez természetes- fogta meg a keze mCarolyn. Zene szólt valahonnan, és rengeteg új dolgot láttam, amit még soha. Megízlelhettem valami italt, ami egy őszi gyümölcsből készül, bordó színe van s elbódítja az elmét. A többiek bornak hívták.
- Ünnepnap a mai!- jelentette be Carolyn- S erre az ünnepre magát Lestert is meghívjuk!- kiáltottam, körbeálltak. Én félve és csak Carolyn noszogatására álltam be mellé.
Ő valami fura nyelven kezdett beszélni, majd egyes szavait megismételték. Én is megjegyeztem, egyre gyorsabban és gyorsabban ismételgettük, közben Carolyn egy kést elővéve megvágta kezét és pár csepp vért hullatott az oltárra. Tovább ismételtük a sort, dobokat hallottam, még elismételtük kilencszer. Fejet hajtottunk. Egy ksi időre kialudt minden fény. Az oltárnál egy sötét árny jelenet meg, a tüzek újra gyúltak, s ott állt maga az eddigi tudományom szerinti gonosz.

Lester nem olyan volt, mint gondoltam. Ahogy a lányok meséltek róla azt hittem, hogy borzalmas szörnyeteg. De nem így jelent meg, ember alakban lépett elő. Hosszú, derékig érő haja volt, éjfekete. Bőre élettelen, szinte szürkés volt. Szemei is feketék voltak s bennük ördögi tűz égett. Félve néztem rá. Láttam, hogy senki nem nézett rá, én még se tudtam levenni a szemem róla. Ő is engem nézett!
- Üdvöt légy Lester!- zökkentett ki Carolyn tisztelettel vegyes csodálatomból.
- Köszönöm Carolyn- hallatszott Lester válasza, hangja mély volt, selymes és valahogy nem evilági. Megborzongatott, de mégis jó volt hallani. Lesétált közénk.- Elég a csöndből! Bort ide s kezdődjön a mulatság!
Én Carolyn-hoz mentem, valahogy nem tudtam mit csináljak, nem találtam a helyem, még nagyon friss volt a helyzet.
Nézelődtem és egyszer megakadt a szemem valakin, aki miatt tátva maradt a szám. Penelope! Épp egyedül állt s beleivott a poharába.
- Penelope! Te itt?
- Eunice? És te hogy kerülsz ide?
- Ma vagyok itt először. Carolyn hívott ide. S te?
- Mióta Sacro-ba jöttem, idehúz a szívem. A tanulás, az öröm, az élet. Más szabályok…
- nekem még nagyon új minden azt sem tudom hova nézzek, még éppen győződök meg, hogy Lester miben más, mint Des.
- És mit gondolsz?
- Nem tudom még, de azt hiszem megértem az ittlevőket.
- Áhh. Nocsak, Penelope!- hallottam azt a bizonyos hangot.
- Lester!- hajolt meg Penelope.
- Mint mindig, itt vagy, mint mindig csendesen, de nem egyedül, ami szokatlan.
- Van, ami változik Lester! S ennek én örülök, ő a barátnőm… de hisz te úgy is tudod ki ő…- mondta és elsétált. Én továbbra is a padlót néztem.
- Nézz rám Eunice! Nem kell ez az alázat!
- Honnan tudja a nevem?- emeltem lassan félve fel a fejem.
- Hát nem hallottad ki vagyok?- kérdezte mosolyogva
- De igen, hallottam…uram- felnevetett
- Akkor ne kérdezz ilyet, és ne uramozz, a tisztelet ne a megszólításban merüljön ki. Szép szavakkal illethetsz olyat is kit, ha elfordul, szidsz a legrosszabb szitkokkal.
- Rendben.

- Ne félj, igyál velem- nyújtott át egy poharat. Megittam, enyhén savanykás, de jó íze volt. Egyszer csak odahajolt hozzám és megcsókolt, megremegtek a térdeim. Ahogy kinyitottam a szemem, mintha semmi nem történt volna, ott állt és a szemeimbe nézett. Csak képzeltem! Hát, ez szép! Na, de Eunice mi jut eszedbe?
- hallottam, hogy az a pap mit csinált veled. Pontosabban mit akart. Des szeme úgy néz ki vak, lassan itt az időnk. És akkor az a senki is megfizet, hogy egy ujjal is hozzád, mert érni. Már most is megölhetnénk, de hagyom hadd szenvedjen, amint látja hogyan pusztul élete. További jó szórakozást!- sétált el Carolynhoz. Én leültem egy díványra, és onnan néztem a mulatozókat. Gondolkoztam, ha Des mindent tudása sem igaz, akkor a többi miért ne lehetne hazugság? Lester valósnak tűnik. Az utolsó kép, amire emlékszem az Lester távolból rám néző szeme, aztán elaludtam.

- Eunice! Eunice! Kelj föl! – ébresztgetett Penelope- Mennünk kell! Mások nem tudhatnak Lesterről.- És arról sem, hogy mi itt voltunk!- gyorsan lemostuk a festéket, a ruhánk is átvettük, majd visszaosontunk még a hajnali félhomályban a szobába.
- Nem félsz, hogy egyszer elkapnak?
- Már két éve ezt csinálom, minden héten… Túl nagy a biztonságérzetük, nem gyanakodnak Lesterre.
- Értem. És reggelenként ugyanazokat csináljuk, ugyanazt a fehér mágiát tanuljuk. Ugyanúgy megy minden?
- Hát, az Alsó-templomba bármikor lemehetünk, én néha elmegyek oda délutánonként. Ott mindenki magát tanítja, ha egy könyvet felhozol itt fönn is gyakorolhatsz, csak ne lássanak meg.
Eldöntöttük, hogy délután szabadidőnkben annyiszor meglátogatjuk a könyvtárat, ahányszor csak tudjuk. Norma miatt aggódtunk kicsit, hogy kérdezősködni kezd hova megyünk ilyenkor, de nagy csodálkozásunkra szóba sem hozta.
Az idő telt, egy hónap múlva bejelentették Norma avatását, s ezzel egyidőben jött öt hozzánk hasonló korú lány.
Norma avatása nem úgy sült el, ahogy reméltük. Sírva rohant ki Des terméből.

- Mi a baj? - rohantunk utána.
- Terhes vagyok. Nem tudtam volna Des előtt titkolni, Bernard iszonyú dühös és Des sem fogadta jól.
- És most mi lesz?
- Nekem is és Rufusnak is mennünk kell
- Micsoda?
- El kell hagynunk Sacro-t.- sírt. És tényleg nem könyörültek rajtuk, még aznap menniük kellett. Nem tudtam hova mennek.
Ketten maradtunk a szobába. Én is beilleszkedtem Lester hívei közé, már kicsit fel voltam jobban szabadulva. Penelope-val együtt tanultunk fekete mágiát. Nagyon élveztem ezt a fajta tanulást.
Egyszer a Sacro könyvtárában ültünk és úgy csináltunk, mint aki épp gyógyítás technikáját tökéletesíti. Közbe Penelope egy kalandregényt én pedig egy mágia könyvet olvasgattam. Mondogattam a varázsszavakat, és szomorúan néztem, hogy elég kis eredményt érek el. Próbálkozás közben egyszer véletlen felgyújtottam a Penelope előtt heverő pergament. Ő gyorsan elborított egy gyertyát és mire ideért egy tanítóangyal- történetesen Oz- már bocsánatot kérve, magyarázta, hogy véletlen fellökte a gyertyát. Miután Oz arrébb repült, Penelope nagyon dühös arcot vágott, én bocsánatkérően néztem rá, majd egyszerre nevettük el magunk.

Volt egy kis probléma. Az éjszakai mulatságok nekem Lesterről szóltak, az a rossz történt meg velem, hogy beleszerettem magába az ördögbe. Bár tudtam, hogy semmi esély rá, mégis vágyakorva néztem rá messziről. És az volt napom csúcspontja, amikor odajött néha beszélni hozzám. Uhh, mennyit korholtam magam miatta. Egyik éjszaka azt hiszem túl sok volt a borból, ugyanis bátrabbnak és jobbkedvübbnek éreztem magam, mint azelőtt valaha. Sokat nevettünk Penelope-val, aztán amikor megláttam a vízben szintén ruha nélkül fürdőző Lestert kénytelen voltam otthagyni őt és odamenni. Pár idősebb, számomra ismeretlen ember ült még a vízben. Odasétáltam, Lester rámnézett, ugyanaz a tűz égett most is a szemében, amit először láttam.
- Nocsak, életedben először kipróbálod eme víz simogatását, kedves Eunice?
- Megfordult a fejemben
- Azt hittem túlságosan gátlásos vagy hozzá, a zárkózott lány a fenti világból… nem zavar mégsem?
- Mire gondolsz?- fogtam meg a ruhaanyagra kötött csomót és kibogoztam, a fekete anyag a földön végezte.
- Hát, valahogy erre- mosolygott. Belépkedtem a vízbe, kicsit hüvös volt. Leültem a közelébe.
- Te érzed mindezt? Úgy értem, hogy így ilyen isten létedre…
- Nyugodtan, mondhatod ördögnek is…
- Jó. Te érzed mindezt? A víz hidegét? A bor ízét? Egy ember érintését?
- Persze. Nincs rá szükségem, de ez mind öröm- mosolygott.
- Aham. Tehát mindent érzel…- úsztam hozzá közelebb- akkor garantálom, hogy ezt szeretni fogod, nem hiszem hogy bárki más melegre masszírozta volna azt a hideg bőröd- felültem a medence szélére mögé
- Mondhatok-e erre nem-et? Pont neked, még komoly terveim vannak veled, mert te más vagy nekem mint a többi- elkezdtem a vállait masszírozni, néha rátérve az izmos karokra.
- Ahh, ez jó- hajtotta előre a fejét, hosszú haja belelógott a vízbe. Ohh, istenem! Frászt istenem, nekem az ördög kéne!
- Szóval… - nyögte- első tervem veled- felállt, levett a medence széléről, majd visszaült oda ahol volt, csak már én is az ölébe ültem
- Csókolózni az ördöggel, ettől sokan félnének
- Nem kell közönség - húztam végig a kezem a hajában.
- Elmenni!- jelentette ki olyan hangon, aminek nem lehet ellentmondani
- Nehogy lessenek - mondta és a szoba elforgott velünk, így már az ajtó helyén is fal volt.
- Nincs menekvés, egy szobába zárva a sátánnal- mosolygott, majd megcsókolt. Már mindkét kezem vagy a hajába túrt, vagy a hátát szorította. Égette és megfagyasztotta egyszerre a szám, s vándorló kezeiről, már nem is beszélek.

Többet akart, nem kérdezett, nem parancsolt, csak csinálta, amit akart. És én nemhogy ellentmondani nem tudtam, még akartam is. Kicsit felemelt az ölében, majd visszaeresztett és közbe belémcsúszott. Fájdalmasan nyögtem fel, nem kímélt meg ettől a fájdalomtól, de csókjai feledtették velem, s hamarosan már érezhettem, milyen az ördög szerelme. Végig a szemét néztem, nem tudtam elfordulni, és ő kacér mosollyal nyugtázta minden egyes rezdülését, rándulását az arcomnak. Könyörtelen mozgott és én könyörögtem még többért. Kint zene szólt dobokkal, a ritmus gyorsult, mi is egyre gyorsabban kapkodtuk a levegőt, gyönyörteli vonaglásunk közepette. Sikítva értem el a paradicsomot (vagy a poklok poklát?) s ő is, mikor megtörtént, minden fáklya kétszer olyan magas lánggal csapott fel. Fáradtan dőltem rá s amikor legközelebb felnéztem már egy sötét hálóban voltunk.
- Hol vagyunk?- kérdeztem
- Az én kastélyomban- mondta az általam oly imádott hang. Ő cseppet sem volt fáradt, az ördög nem fárad el.
- Csodálatos ara lesz belőled, s méltó anyja gyermekemnek, s egyszer majd istennő mellettem-simogatott meg.
- Micsoda?
- Hát, nem szülnél nekem gyermeket?
- De.- mondtam kábultan. Majd újra átöleltem, felemelt, s a nyoszolyára fektetett, ájulásig szerettük egymást, a friss szerelmesek hevével.

- El kell utaznom egy időre, itt mindenki úgy tudja, hogy egy másik kolostorba megyek, de egy ősrégi könyvtárat akarok felkeresni, ami talán segíthet nekünk- szólt valamely nap Carolyn.
- Igen. Sürget az idő, a bennem növekvő életet nem tudom a végtelenig elrejteni- tette a hasamra a kezem. Még egy hetes sem voltam, de már biztos voltam áldott állapotomban.
- Hát igen, egy hétnél tovább én sem leszek tovább, a heti ünnepen bárki hívhatja Lestert hisz mind tudjátok a sorokat
- Persze. Menj nyugodtan. S járj sikerrel!
Az ünnep estén, amint elegen lettünk hozzá, bejelentettem, hogy Lester is megjelenik most, majd elkezdtem. Együtt mondtuk a szöveget, majd néhány csepp vérem adtam hívásának. Hamarosan megjelent, dühös volt.
- ti hagytátok, hogy hitvesem adja vérét? Hagytátok, hogy az a pár csepp vér az én utódomtól vesszen el? Hát, így tiszteltek ti engem? Menjetek, mulatozzatok…
- Három csepp vérbe nem halunk bele- szólaltam meg mikor odajött hozzám
- Kedvesem, semmi ilyet. Neked most egyetlen feladatod van. Vigyázni magadra. Nem akarom hogy a fiamnak bármi baja essen
- Rendben. Vigyázok.
- Még úgy is sok megpróbáltatás fog érni- majd folytatta az arcom látva- Én nem szállhatok szembe Dessel, rossz a jót…
- Igen. Tudom.
- De te, már akkor tudtam, amikor idejöttél, a Sors neked azt rendelte, hogy elkezdj kétkedni, hogy gyermekem anyja légy, megöld Dest és uralkodj
- Megölni? Én?- valahogy megtisztelőnek vettem, hogy feltételezi rólam, hogy még egy istent is megöljek- Hogyan?
- Természetfeletti erőd van, nem csak egy magzatot adtam neked..
- Értem…

- És Carolyn is ezért ment el, hogy kiderítsen valamit a lehetőségekről. De most felejtsük, a gondot- csókolt meg- van jobb dolgunk is- vezetett az oldalszobák egyikébe.
Louval való kapcsolatom plátói maradt, nekem nagyon sokat jelentett, több volt, mint barát,de kevesebb mint szerelem. És még őelőtte is titkolnom kellett új hitem és ez alapjaiban megingatta a barátságunk. Pedig Ő szeretett, mindennél jobban. De ez csak később derült ki, miután Carolyn hazajött és elmondta a megoldást, lehetett nyitni egy kaput, ami egy másik világba nyílt, egy vad erdőktől övezett világba, ahol egy szentély van s ott, ha megfejtesz egy rejtvényt, akkor tied a tőr. A tőr, ami még a halhatatlanokat és mindenhatókat is megsebez. De én nem mehetek érte! Lester megtiltotta, hogy én menjek, azt mondják, hogy egy nő és egy férfi kell. Az egyikük Penelope lett, másikuk pedig Lou. Aki tudatlanul bár, de miattam elvállalta, saját istene halálához segédkezett. Az útjuk megkezdődött…