Történetek

TEST, SZELLEM, LÉLEK.

A jelenlegi tudáshalmaz alapján e három princípium alapján állítható össze legpontosabban egy ember személye. A test a biometriát, a szellem a tudati gondolatiságot, a lélek az érzelmeket, ösztönöket, a mélyebb indíttatásokat képviseli...

Hát legyen! Ha ez a sorsom. Hirtelen belém nyilall a felismerés. A félelem felesleges, a természet rendje, Isten birodalma előtt. Nem ellenkezem, és nyitott békés szemekkel merülök el a habokban. Meleg víz öleli körbe testemet, mint egy régóta várt barátot. A fehér emberi koponyák helyett, nagy tengeri kagylókat és csapatokban vonuló fickándozó halakat látok...

Mosollyal az arcán lépett ki háza ajtaján, hogy friss virág illatát érezhesse a pirkadó reggelben. A reggelbe megnyújtózva, hagyta, hogy haját a szél fújja. Lelkében teljes boldogságot érzett. Ekkor észrevéve háza előtt sétált el egy komor férfi...

Próbált hátrálni előle, de nem ment; üldözője egyre közelebb ért hozzá. A lámpák fénye megcsillant a kezében tartott késen. Kirsten Jade úgy remegett, mintha ráznák. A fogai kasztanyettát megszégyenítő sebességgel vacogtak. Mikor a még mindig árnyékbe burkolózó alak már a lábához ért, a lány elérkezettnek látta a pillanatot. Lábát üldözője lába köré csavarta, és elgáncsolta...

Ekkor a jármű megérkezett a végállomásra, az Újpest-központi megállóba. Kinyíltak az ajtók, Gábor a rengeteg másik emberrel együtt kilépett a peronra, majd elindultak a mozgólépcsők felé. Mivel a fiú az első kocsiban utazott eddig, el kellett gyalogolnia az állomás másik végébe, ahol a lépcső és a mozgólépcsők voltak. Gábor alig ment 5 métert, egy hatalmas robbanás rázta meg az állomást...

Egyik éjjel, mikor újra megjelentek a kergetőző hangok a szobájában, a kislány kíváncsisága felülkerekedett a sötétségtől való félelmén, és halkan kiosont a szobából a padlás irányába. Csupasz lábacskájával halkan lépdelt a hideg kövön a padlásfeljáró felé. Nagy izgalmában a kezében felejtett párnáját szorongatta, erőtlen ujjaival görcsösen markolta a puha anyagot. Félve érkezett el a lépcsőhöz...

Aztán kezdtük megismerni egymást, bár eleinte nehezen ment annyi nevet megtanulni, volt tanár, aki az óráját feláldozva körbeültetett minket, és zálogosat játszva tanultuk egymás neveit, miközben mindenki mondott magáról egy-egy szerinte érdekes tulajdonságot is.
Lassan a barátságok is kialakulgattak, és azt hiszem a nagyrésze úgy is maradt hat évig...

Én még mindig a könnyeimmel küszködtem. Görcsösen kapaszkodtam a vállába, nem akartam soha többé elengedni! Ő csak ült, mozdulatlanul és erősen szorított magához. Percek, vagy órák teltek el? Magam sem tudom, minden megszűnt körülöttünk.
Csak arra eszméltem fel, mikor óvatosan visszafektetett a párnára, és betakart...

Csodás álom, hatalmas nyújtózás, de valami nem az igazi... nem az én szobám. Idegen ágy, idegen szoba, félhomály, mintha a fekete ruhám lenne a fotelben... Lassan derengeni kezd a tegnap este, a pezsgő mennyisége és a csodás éjszaka. De akkor mi ez a fura szorító érzés a lelkemben. Valami baj van, vagy lesz....?

Én már nem is tudom, ki vagy Te valójában. Sőt, azt sem tudom, most épp ki vagy. Nekem mindig csak az jut Belőled, amit épp el akarsz adni másoknak. Ki vagy Te éppen? Kit láttál legutóbb egy filmben? Hm… mit is néztünk? Ja… megvan! Az a Jolies film… Eredendő bűn. Igen, ha belegondolok, akkor Te most épp a hódító, szexi kis dög vagy...