Kőszikla

Hatalmas, erős, büszke kőszikla vagyok. De leválok a hegyoldaltól. Az ár hömpölyögve gurít, visz hosszú utamra. Kiemelsz a zúgó árból. Hálásan dobban kő szívem, nem kell tovább morzsolódnom. De nem bírsz el, túl nehéz vagyok. Visszadobsz a folyóba.
Megint kiemelnek. Te nem hiszed, hogy dobbanhat még kő szívem, ezért visszadobsz. Vak vagy és süket. Nem látod véremet, mit érted ontok, nem hallod kiáltásom. A folyó elnyeli könnyeimet.
Újabb zuhanás, lefelé. Megyek valamerre. De hova? Nem kapok választ. Csak visz a víz messzire, mely nem változik, nekem két arca közül csak a pusztítót mutatja. Darabokat tör le belőlem, morzsol és megöl.
Már kicsi és lapos vagyok. Kiemelsz, de csak mert játszani akarsz velem. Eldobsz és ujjongsz, mikor messzire pattanok a víz színén.
Tovasodor a víz innen is. Ami a kőbe vésődött örök, szívem sebei nem gyógyulnak.
Már kicsi vagyok és jelentéktelen. Sosem fogsz észre venni. De a víz csak visz tovább.
Most várom a sorsom. Az éremnek mindig két oldala van. Lehet, hogy szétmorzsolódom. Finom homok leszek, mely kipereg ujjaid között. De ugyanakkor fennáll a lehetőség, hogy aranyat keresel és megtalálsz. Pici igazgyöngy az egyre lassabban folydogáló patakban. Lehet, hogy te nem dobsz vissza. Ékszert készítesz belőlem és örökre hordani fogsz.
Végeredményben teljesen mindegy mi történik. Egy valami nem változik: én kőszikla vagyok.