A nappali fény 1

Sötét volt.
Azon a régmúlt reggelen, mikor az emberek, végigharcolták az éjszakát, már mindenki csak a nappali fényt várta. Tarim kapitány és az emberei kimerültek voltak a rengeteg csatározástól, ami egyetlen este leforgása alatt több áldozatot követelt tőlük, mint azelőtt bármelyik csata. A kígyónyelvűek sokkal többen voltak, mint ahogy azt a kémek jelentették, és ráadásul csatlakozott hozzájuk két keyton is. Ez már elégnek bizonyult ahhoz, hogy végetvessen az utolsó ellenállási próbálkozásnak, amit az emberek tehettek a pokol erői ellen.

- Katapultot tölts! - kiáltotta a magas,é jfekete páncélt viselő Tarim.
- Tűűz! - A roppant szerkezet a magasba lendült és hihetetlen pusztítást kellett volna végbevinnie, de sajnos a kígyónyelvűeket átok védte, és ezért szinte semmilyen kár nem keletkezett az elővonalukban.
- Támadás! - Kiáltotta a hadvezér már sokadszorra,
de a közelharcban sem számíthattak túlzott fölényre.

- Terelőszárny jobbról. Sidiko, te és az embereid próbáljatok rést vágni az ellenségben. Melov, te menny balról, és próbálj meg egyesülni sidikóval, minél több kígyót foglyul ejtve a kosárban!
Mennyi van még hátra Tolowol érkezéséig - kérdezte a fővezér helyettese, Melov.
- A nappali fény harcosai, csak nappal tudnak harcolni.
Még legalább 2 órán át kell kitartanunk. Ha ezek bejutnak a várba... akkor vége mindennek.
Az utolsó mondat egy kicsit szíven ütötte. Ha ők nem tartják távol az ellent a vártól, akkor szeretett nője, Kara is a halál foglyául esik.
A gondolatait valami zavarta, amit tudta, hogy nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, de mielőtt kitalálhatta volna a zavarát a horda, és a védelem összeütköztek. A dárdák süvítése, a fejszék, harci szekercék suhogása minden mást elnémított.
Az egyik bajtársát, éppen mellette, egy nyílvessző találta szemen. A szerencsétlenül járt férfi még odakapott, de már hiába próbálta menteni az életét, mert a rúnákkal díszített nyíl lángba borította a fejét.
Tarim suhintott a kardjával, hárított, szúrt, megint hárított.
- Sidiko. Húzd a sort jobbra.
- Tarim, vigyázz!- Amint felfogta az agya, mit is mondott neki a barátja, már a fájdalmat is megérezte a karjában, amit egy kés okozott. Pár pillanatra elhomályosodott előtte a világ, és lelassult körülötte minden. Hallotta az emberei káromkodását, jajkiáltásait, és a kígyónyelvűek dühös sziszegését.
Mint egy villámcsapás, úgy hozta vissza a valóságba a felismerés: a keytonokat nem látta sehol.
Leszúrta az egyik kígyót, aki megsebezte őt, és hátranézett.

Sidiko még sohasem érzett akkora félelmet, mint most amikor rápillantott a vezetőjére, és egyben barátjára. Arca követte a másik szemét, és hirtelen elfogyott a levegő a sisakban. Szemében tükröződött a látvány amint a keytonsárkányok a vár belsejéből emberekkel a karmukban repültek fel.
Mivel a várban csak egy 10 főből álló védelmet hagytak, a többiek kint voltak a vár falain kívül, ezért most nincs a várban senki aki megvédhetné a nőket és a gyerekeket akik az újjászületéshez kántálták a varázslatokat.

Mire ezeket végiggondolta, Tarim már üvöltözött az embereinek, és megindultak a vár felé.

Keletre nézett, de még nem látta a nappal első jeleit sem.

Vajon miért nem kel már fel a nap...