Történetek

Aranyporral szórt napok - gyémántokkal kikövezett utak vártak rám. Kaland és kihívás. Nevetés. Ölelések, örömteli könnyek és barátok.
Mikor a tükörbe néztem, már nem fordultam gyorsan el. Kezdtem megszeretni az egykor gyűlölt vonásokat, elfogadni magamat a hibáimmal és értékelni a lényemben rejtőző jót...

Nem tudta, hol vannak. Talán az apa az új szeretőjénél, talán egy lezüllött kocsmában, nem is érdekelt senkit. Az anyát sem tudta elérni, a telefonja ki volt kapcsolva. Egyetlen dolgot szeretett volna, ha Ő átöleli. Ő, aki a világot jelentette neki. A szülei veszekedése, állandó ordítozása elől, csak hozzá tudott menekülni. Nem csak élete szerelme volt, hanem a legjobb barátja, sőt az őrangyala is volt...

Az őserdő-béli út mentén gyerekek állnak az út mentén. Szemük szomorú, kifejezéstelen vagy néma rémülettel teli. Gyermekek, eltorzult, furcsán megnyúlt koponyákkal, hiányzó végtagokkal. Lát egy kisfiút a porban feküdni, egyméteres testtel, karjai helyén lifegő két csonkkal, összenőtt lábakkal, ijesztően nagy fejjel. A gyermek kinyújtja a karját, szája lélektelen sikolyra nyílik – és a férfi együtt sikolt vele...

Rejtsd el érzéseidet, de ne lepődj meg, ha már magad sem találod. A hangulatod tűz haragja fellobban egy pillanat alatt, hogy egy másik percben mosolyhullámként simuljon el. Esélyt adtál a gondolataimnak. Mégis újra és újra felvettem az ismeretlen, névtelen szellemmel a harcot a magam fegyverével, mert szélmalomharcos vér folyik az ereimben...

Azt gondolom még a mai napig is, hogy egy angyallal találkoztam. Legalábbis mindenképpen ilyennek képzelném el őket.
Évek óta nap, mint nap a házuk előtt mentem el reggelente és délutánonként, ha az iskolába mentem. Volt egy gyönyörű kislány dalmatájuk, akit kiengedett reggelente futkározni a harmatlepte fűbe, mint aznap is...

Körülötte a varázslatos illatú és díszes szoknyájú virágok az ő csodálatos alakjáról áradoztak. Akkor nézte meg saját gyönyörű, zöld sudár testét, melyen még a veszélyes tüskék is kedvesnek tetszettek. A közeli harmatvízben tűzpiros szirmai tündököltek, s úgy érezte, boldogság önti el...

„Te olyan kemény szívű vagy, soha nem sírsz!” Kemény szívű? Nem... nem vagyok az... Nem sírok, az igaz. Hogy miért? Nem tudom. Talán már elsírtam az összes könnyemet...

Keserves küzdelem mások szeme elöl elrejteni valamit, ami úgy is nyilván való. De akkor is nevet, és éjjelente egy kedves emberről álmodik, ki sokat jelentett neki. Álmokba szőtt életet él, és várja a megváltást. De nem mondja...

Napról napra egyre jobban érzem magam, a sérüléseim gyorsabban gyógyulnak, mint gondoltam volna, minden nap egy új emlék is előtör. Ma például az jött elő, hogy melyik irányba menekült a vezérük. Egyelőre nincs jobb dolgom, tehát ha itt a városban nem lesz szükség rám, én felkutatom azt a nagyszakállú vezért, és egyetlen csapással végezni fogok vele, sok mesében hallottam már, hogy a gonosz így meg úgy kínozta a főhőst, és addig megmenekült valahogyan...

Gyűlölte őt. Gyűlölte, ha egy újabb forgatásról jött haza részegen és beszívva, akkor is, mikor partiról- partira ráncigálta csakhogy dicsekedjen vele az aktuális barátainak. Mert a barátok ugye mindig változtak. Gyűlölte azokat az estéket is, amikor egyedül volt a hatalmas házukban vagy garzonlakásban, ha éppen rosszul mentek a dolgok és Judith nem kapott újabb felkérést...