Történetek

Gazdám bűntudattal átitatott félelme vagyok.
Végigkúszok gerincén. Állandó kellemetlen indulatban tartva férfiasságát. Idegpályáit megtöltöm a fizikai vonzalom nélküli szexualitással. Elhitetem vele, hogy feszültségoldásra alkalmas egy maszturbáció. Átjárom izmait, átjárom csontjait, átjárom minden zsigerét. Tőlem remeg, tőlem kavarog feldúltan a gyomra. Minden pórusán én párolgok.
Testvérem a bűnhődni akaró, önmarcangolás....

- Rendben. – vágott közbe Tatsumaru. – nos… a buli. Rikimaru. Vedd elő. – szólt Rikimarura parancsoló hangon, aki erre úgy elvörösödött, hogy inkább világgá ment volna.
- Nem gondolod, hogy itt…
- Nem azt! Te nagyon hülye. Hanem azt a kis izét, amit a lányok bugyinak neveznek.
Ekkor Rikimaru elkezd a zsebében turkálni és elővesz egy fekete színű bugyit...

Üdvözlöm önöket, Tod Smith vagyok. Önök az Egyes csatorna rendkívüli híreit látják.
Még mindig túlélők után keresnek a december 24.-én történt páratlan pusztítás után Hawaii szigetén. Az egyszerűen Viharnak elnevezett hurrikán szinte a semmiből jött elő, és egyszerre befedte a sziget egész területét...

Nő: Na, most csípjen meg valaki. Tudja, hogy kell sokkolni az ember lányát, az biztos. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ezt megtudjam, mégis kevés… mert annyi zavaró dolgot mondott, és… rettegek… hat nap múlva találkozunk.
Férfi: Na te marha, ezt jól megcsináltad. Kellett neked inni, meg telefonálni, mi? Persze, elmegyek, beszéljük meg, öntsünk tiszta vizet… hah. Képtelenség...

- Mondd csak, nem találkoztál a liftben két fehér emberrel? – szakította félbe feleségét János.
Anna először nem értette, de aztán válaszolt.
- Ebben a házban csak fehér emberek laknak. – válaszolta gúnyosan.
- Jó, jó, tudod, hogy értem… fehér ruhás. De mindegy. – mondta János, majd visszament a nappaliba TV-t nézni...

Aranyporral szórt napok - gyémántokkal kikövezett utak vártak rám. Kaland és kihívás. Nevetés. Ölelések, örömteli könnyek és barátok.
Mikor a tükörbe néztem, már nem fordultam gyorsan el. Kezdtem megszeretni az egykor gyűlölt vonásokat, elfogadni magamat a hibáimmal és értékelni a lényemben rejtőző jót...

Nem tudta, hol vannak. Talán az apa az új szeretőjénél, talán egy lezüllött kocsmában, nem is érdekelt senkit. Az anyát sem tudta elérni, a telefonja ki volt kapcsolva. Egyetlen dolgot szeretett volna, ha Ő átöleli. Ő, aki a világot jelentette neki. A szülei veszekedése, állandó ordítozása elől, csak hozzá tudott menekülni. Nem csak élete szerelme volt, hanem a legjobb barátja, sőt az őrangyala is volt...

Az őserdő-béli út mentén gyerekek állnak az út mentén. Szemük szomorú, kifejezéstelen vagy néma rémülettel teli. Gyermekek, eltorzult, furcsán megnyúlt koponyákkal, hiányzó végtagokkal. Lát egy kisfiút a porban feküdni, egyméteres testtel, karjai helyén lifegő két csonkkal, összenőtt lábakkal, ijesztően nagy fejjel. A gyermek kinyújtja a karját, szája lélektelen sikolyra nyílik – és a férfi együtt sikolt vele...

Rejtsd el érzéseidet, de ne lepődj meg, ha már magad sem találod. A hangulatod tűz haragja fellobban egy pillanat alatt, hogy egy másik percben mosolyhullámként simuljon el. Esélyt adtál a gondolataimnak. Mégis újra és újra felvettem az ismeretlen, névtelen szellemmel a harcot a magam fegyverével, mert szélmalomharcos vér folyik az ereimben...

Azt gondolom még a mai napig is, hogy egy angyallal találkoztam. Legalábbis mindenképpen ilyennek képzelném el őket.
Évek óta nap, mint nap a házuk előtt mentem el reggelente és délutánonként, ha az iskolába mentem. Volt egy gyönyörű kislány dalmatájuk, akit kiengedett reggelente futkározni a harmatlepte fűbe, mint aznap is...