Szemelvények a 21.századból

Az ég csodálatos bíborszínbe öltözött, lágy szél fújt kelet felől, a harmat épphogy ellepte a parkot, amin átvágtam. Jobbra tőlem a Duna halk moraja hallatszott, amint az apróbb hullámok a rakpartnak csapódnak. Ilyen korán, reggel alig tartózkodott valaki a kis ligetben, csupán egy alacsony, kövérkés nő futott barna melegítőalsóban, és kék pulóverben. Haja csapzottan lobogott utána, fején, kétoldalt valami ketyerét akasztott, melyből halk zene szólt. Ahogy elrobogott mellettem, szemügyre vettem a cipőjét: nem láttam a márkát, amit tudtommal az ilyen cipők oldalára szoktak tenni, színe sem volt. Olyan volt, mint az eső, vagy a por. Színtelen.
- Csodálatos csuka volt. – mondtam mindig magamnak, amikor alkalomadtán eszembe jutott a cipő. – És milyen kényelmes lehetett! Az volt ám a cipő!

Ahogy tovább sétáltam a parkban, el egy nagy fa alatt, belerúgtam egy barna, valamibe. Megtorpantam, és jobban szemügyre vettem az apró dolgot. Barna volt, néhol sárgás foltokkal, valamiféle termés lehetett, ami a fáról potyoghatott le. Felnéztem a fára, és lám! Egy csomó ugyan ilyen kis termés volt rajta. Ott lógtak az utolsó, túlélő levelek között. A pára szép lassan felszállt, láthatatlanul, mint valami szellem, a nap egyre gyorsabban küldte sugarait a park fele, és fent a felüljárón is megindult az élet.
Kamionok, hatalmas dögök suhantak el rajta, apróbb járművek haladtak gyorsított tempóban, az élet egy csapásra megindult.

Ezzel egy időben a hangok is megsokszorozódtak, keményebbek, áthatóbbak lettek. Eldobtam a kis termést, és tovább bandukoltam a parkban, lábammal szétkergetve a fakó barna, rozsdás vörös leveleket. Az emberek megsokszorozódtak, nagy, kék embereket szállító járművek haladtak el a kis park mellett, hátuljából piszkos felhőket eregetve. A távolban egy hatalmas épület tornyain csillant meg a nap fénye: a parlament. Szokták mondogatni az emberek. Annyira nem vagyok hülye, hogy ne hallgatózzak, amikor azt egy törvény sem tiltja. Egy pillanatra megállok, hogy jobban szemügyre vegyem az épületet. Magas volt, sok tornya az eget érinti, az egyik oldalán mintha építkeznének, vakolnak, festenek, újrahúznak. Megcsóváltam a fejemet.
- Nem ezt kéne nap-nappallá téve építeni. – mondogattam magamba, és tovább lépdeltem. Pár száz méterrel arrébb egy sötét alagút szája, vékony mosolyra húzódik, oda tartok.

Végignézek magamon, ajkamon halvány mosollyal. Cipőm már sok ország útjait ismeri betéve, kabátomat, a világ összes szele megtépte már, nadrágom már sok vidék vízében ázott már. A saját arcomat nem láthatom, a közelben pedig nincs egy csepp víz sem, így hát azon nem tűnődöm el. Majd talán holnap. Beletúrok a hajamba, egy-két bogár kimászik, oldalt a fülemnél.
- Tökéletes. – suttogom magamnak, majd megteszem az utolsó pár métert az alagút felé. Amint a nap ragyogó ábrázata felkúszik az égre, én már beléptem a sötétbe, amint az emberek megbámulhatnának, én már nem létezem számukra.
Bent áporodott szag van, de nem számít, már hozzá szoktam. Leheveredek a fal mellé, kicsit nyirkos, de ez sem baj. Lehunyom a szememet, és megpróbálok aludni. Nem nehéz, mert fáradt vagyok. Hamar elalszom, és reménykedek, hogy többet nem is ébredek fel.