Csak egyszer vagyunk fiatalok....

Megszületünk, mindenki néz, hogy milyen szépek vagyunk, mi meg nem is értjük kik vagyunk, hol vagyunk, mit kéne tennünk.
Hajtanak az ösztöneink....
Aztán telik múlik az idő, mászunk, beszélünk, sétálgatunk, oviba megyünk.
Megtörténik velünk az első szerelem, még igazából azt se tudjuk mi az, de érezzük hogy jó így nekünk.
Sokat játszunk, nem kell semmit csinálnunk, nincsenek kötelezettségeink, mi mégis már alig várjuk az iskolát, alig várjuk, hogy mosogathassunk, anyának segíthessünk, végre nagyok legyünk....
De hamar rájövünk, hogy az ovi jobb volt, én 16 évesen is visszasírom az óvodát...
Lassan kevesebb idő jut játékra, több a veszekedés, sok a kötelezettség....
Persze mi azt hisszük, hogy ha még nagyobbra növünk még jobb lesz majd...
De hamar rájövünk, mikor már elballagunk a 8-ból sok barátot, szerelmet elhagyva, az életünk ujj sokkal nehezebb szakaszba ér. Koránkelés, későn jövés, sok tanulás...
De azért volt rengeteg nyarunk, amit nagyon jól töltöttünk és vissza sírjuk azokat. Mikor a családi nyaraláson a külföldi vendéglőbe valami furát ettünk....., vagy mikor a haverokkal egész éjszaka fent voltunk, tábortűz meg minden, vagy a sok csavargás........
De lassan már a nyárnak se lesz olyan jelentősége, mert ha nincs suli, akkor jöhet a munka...
és közben nem is gondolunk arra, hogy csak egyszer vagyunk fiatalok.
Ráérünk dolgozni életünkben még, oooooo még mennyit. Pedig a szüleink megmondták, élvezd ki, amíg fiatal vagy, tőlünk úgy is mindent megkapsz! De nem, mert mi többre vágyunk, sok pénz, jó ruhák, és kit érdekelnek a jó kis kirándulások, biciklitúrák már!
Ó hagyjuk már, fontos emberek vagyunk , nem érünk rá, mi dolgozunk hogy megvehessük a legújabb pc játékot, vagy azt a jó bicót - persze ott van a másik de nehogy már azzal égessem magam...
Szóval egyáltalán nem vesszük észre, hogy életünk legkirályabb részét jól otthagytuk a semmibe.
Csak akkor vesszük észre, ha már az ovis székbe nem férünk bele, nincsenek jó kis énekórák, kinőttük az iskola padot és elérjük azt a plafont amit annak ideén elérhetetlennek gondoltunk...
De mostmár késő, nincs visszaút, ki korábban, ki később belecsöppenünk az igazi életbe! Jön az érettségi, a szakvizsgák, a munkák. De a családalapítás mégcsak az eszünk be se jut, annak idején nem így volt ám. A nagyszüleim idejében még voltak hagyományok, a legtöbb lány 18-19 évesen "elkelt". A férj tartotta el, ő pedig nevelte a lurkókat...
De most már az a legkorábbi, ha mondjuk 28 évesen valaki rászánja magát a családalapításra, de persze csak 1 gyerek, aztán vissza a munkába, a házasságnak sincs már értelme.... "csak pénzkidobás" Hová lett a világ? És ennél csak rosszabb lesz..
Pedig én akarok családot: 3 gyereket legalább, meg egy becsületes férjet és egy életre szóló köteléket az esküvőt! - De hogy mikor, azt nem tudom....?!
Még legalább 25 éves koromig tanulok, aztán dolgozok, hogy legyen alapja az életemnek, és csak utána lehet szó családról, persze csak akkor, ha találok egy olyan balek férfit, aki családot akar alapítani... - és ezzel nem vagyok egyedül...