Papnő és Szellem - I fejezet (A kezdet)

Fájdalom... Ez volt az első dolog, ami eszébe jutott, mikor magához tért. Hallotta a lépéseket és érezte, hogy menekülnie kell, de már nem volt ereje - mindet felhasználta a falusiakkal szembeni védekezésre. Reggel még nem hitte volna, hogy ilyen lesz a napja, hiszen minden olyan jól kezdődött! Aztán persze megjelent az öccse. De nem akart rágondolni. Nehezen feltápászkodott, és kiment a barlangból. Késő éjszaka volt, a Hold már magasan járt. Telihold... Mennyi emléket idézett benne! Az anyja, az apja, a palota... De ezek már csak múltbéli emlékek. Neki a jelenben kell élnie, ami fájdalmas, magányos, mégis hajtja valami előre. "Se ember, se szellem nem születik e világra ok nélkül; ezt jegyezd meg!" - mondogatta neki mindig az anyja. És most a családi kripta jéghideg falai közt fekszik...
Hirtelen megpillantott egy fénylő pontot valahol a távolban, messze a fák között, és egyre közeledett - fáklya volt. Tudta jól, hogy menekülnie kell, de a közelben csak egyetlen ház van, oda pedig nem mehet. Amint meglátja a Papnő, megöli. Most még egy embernek is több ereje van, mint neki. És mindez testvérviszály, gyűlölet és féltékenység miatt! Ennek pedig már lassan tizenkilenc éve...

Hirtelen eszébe jutott a pajta. Ha odáig eltud jutni és minden erejét összeszedve véghez tudná vinni a varázslatot... Más esély nem lévén elhatározásra jutott és mindent egyetlen lehetőségre tett fel. Halk, sebes léptekkel elkezdett futni egyenest ez úton, hisz a falusiak még mindig messze jártak. Már látta a házból kiszűrődő fényeket, a pajta ajtaja pedig nyitva volt. Az Istenek mégis vigyáznak rá! Benyomta a nehéz faajtót, majd becsukta és fáradtan omlott az egyik adag szalma tövébe, de szinte rögtön fel is szisszent. A hátába fúródott nyíl egyre nagyobb fájdalmat okozott, és bár a többit ki tudta tépni, a sebekből szinte megállíthatatlanul lusta kis patakokban folyt a vér. Érezte, hogyan nehezedik el a szemhéja. Megrázta a fejét. Most nem aludhat el! Az a halálát jelentené. Hirtelen bizsergést érzett a tarkóján - valaki figyelte. A fejét hátrakapta. Egy furcsa, bársonyosan barna szempárral nézett farkasszemet. Érezte benne az erőt, bármelyik pillanatban megölheti a nő... de az nem tett semmit. Tekintetével végigmérte, hosszasan elidőzve a sebeken, aztán újból a szemébe nézett.
- Ki vagy? - kérdezte halkan.
Nem válaszolt.
- Tudod, hogy ez az én falum?
A hideg végig futott a gerincén és felpattant, de próbálta palástolni a félelmét. A Papnő!
- Mi történt? Ki sebesített meg?
Még mindig konokul hallgatott.
- Ha nem beszélsz, nem tudok segíteni - tett egy lépést a férfi felé, de az is hátrálni kezdett, mire megállt.
- Miért segítene egy Papnő a hozzám hasonló szellemnek? - kérdezte rekedten.
Most a nő nem felelt.

- Ki üldöz? És hol szerezted a sérüléseket? - tette fel újból a kérdést egy idő után.
- Semmi közöd hozzá - felelte a falnak dőlve. A lábai rogyadozni kezdtek. Ha most nem tesz valamit vége mindennek. De mit tehetne? Véghez viheti a varázslatot, de attól a Papnő még tudni fogja, hogy ott van. Újabb, emléktörlő varázshoz, pedig már nem lenne ereje. A másik lehetőség, hogy megöli a Papnőt... De meg sem bírt moccanni. Egy teljesen új érzés, amit nem tudott megmagyarázni, nem hagyta, hogy megölje. A tudatának egy része átvette az irányítást és leült a földre, vállával a falnak támaszkodva, hogy a nyíl ne hatoljon mélyebbre.
A Papnő elindult feléje, ő pedig nem mozdult. Egyenest a falat bámulta. Hirtelen érezte, ahogy a nő puha keze a hátához ér. Beleremegett, de nem csak a fájdalomtól.
- Elég súlyos - mondta halkan, miután alaposan megvizsgálta a sebet. - Mért lőttek meg a falusiak?
- Honnét tudod, hogy...? - nézett hirtelen a Papnő szemébe.
A nő elmosolyodott és a kikandikáló nyílvesszőhöz intett.
- Én faragom őket. Csak megismerem a saját munkámat.
- Gondolom, akkor te tanítod őket lőni is...
- Igen, ahogy írni, olvasni, főzeteket, kenőcsöket készíteni és kardot forgatni is... Állj fel, segítek - nyújtotta ki a kezét, de a férfi tétovázott. - Nem tudom, miért akarnak bántani a falusiak, de nem szoktam elmenni egy sebesült mellett. Gyógyító vagyok. Nem ölni szoktam, hanem ápolni a betegeket és a sérülteket.
- Még akkor is, ha szellemről van szó?
- Ember, vagy szellem, mit számít az? Mindannyian halandók vagyunk, és mindannyiunknak szüksége van olykor segítségre. Add a kezed!

Biztonságban vagyok - futott át a gondolat magát is meglepve az agyán, ahogy a kis kézbe csúsztatta tenyerét.
Vajon miért akarják megölni? Mit követtél el Ismeretlen? - gondolkodott a Papnő.
Abban a pillanatban, amikor a férfi felegyenesedett, kiáltozás hallatszott a közvetlen közelben, szinte kettévágva az éj puha csendjét. Pár pillanat múlva kivágódott a pajta ajtaja és becsörtetett rajta majdnem a fél falu.
- Ott van! Kapjuk el! - mutatott a szellemre az egyik köpcös férfi.
A mellette álló - egy fiatalabb, erős fizikumú férfi, szakadt és koszos ruhában - felajzotta íját. Célzott. És lőtt. A húr pendülésével egy időben, a férfi elszakította tekintetét a köpcösről és egyenest a kegyetlen, szürke szempárba nézett. Érezte a testébe csapódó újabb nyilat, majd térdre esett. Még elmosódva hallotta a Papnő és a falusiak kiabálását, aztán elmosódott előtte minden és az eszméletét vesztve a földre bukott...

Folyt. köv.