Örök harc és örök nász 5.

Dany kissé zilált lelkivilággal lépdelt haza. Nagyon csalódott Willben, nem gondolta volna hogy a férfi képes kihasználni naivságát, és ezt később még szóvá is teszi. Aztán hirtelen megállt egy pillanatra.
„Egészen addig nem támadott amíg vissza nem utasítottam akkor…”- Nézett a pesti utcákra komoran és engedte hogy szőke haja az arcát csiklandozza. Mikor elér az ismerős lakásig tétován felnézett az ablakra.
„Vajon most mit fog szólni?” kérdezte magától miközben egyre jobban félt. Az emeltre már reszkető tagokkal ért fel, és félénken tekintett körül. Úgy érezte Aurél már ott is figyeli hogy lecsaphasson rá. De nem történt semmi. Ott állt az ajtó előtt tanácstalanul. Szőke fürtjei meglibbentek a szélben, majd lenézett a cipőjére. Finoman belesüllyesztette finom kezét a zsebébe és előhúzta a kulcsot, beledugta a zárba, és a lehető leghalkabban fordította el. Néma csönd válaszolt bentről… A lány gyanút érezve várt, és hozzányomta fülét az ajtóhoz. Még mindig semmi. Daniella finoman benyomta az ajtót és belépett a lakásba. Rögtön tisztázódott benne a tudat, a lakás üres, nincs benne pillanatnyilag senki.

Dany és Aurél közös albérletben lakott. A kis lakás három szobából állt és egy hosszúcska folyosóból. Szépen rendben volt tartva, Daniella mindig ügyelt arra, hogy a házban tisztaság és nyugalom uralkodjon. Ha kellett tanulás után porszívózott fel és takarított ki, különben nem tudott volna nyugodtan aludni. Ez viszont nagyon zavarta Aurélt, ugyanis a férfi bár tiszteletben tartotta, hogy barátnőjének tanulnia kell, de az éjszakai takarításokat igazán feleslegesnek tartotta, ahelyett, hogy vele foglalkozna. Ez többször is ellentéteket szított a pár között, de sosem mentek el a hangos veszekedés fogalmáig. A végén mindig turbékolva ölelték át egymást. A falak finom meleg színekben fogadták a vendéget, az apró kis panellakás ontotta magából a harmóniát, és a tisztaságot. Nem volt benne sok bútor, csak egy gardrób, ruhásszekrény, fotelágy, és ami még egy rendes lakáshoz kell. Otthonos volt, és ezt a pár tökéletesen tudta is. Szerettek itt lakni, és nem is volt közöttük nagyobb vita egészen tegnapig.

Elmosolyodott és lenge mozdulattal dobta le cipőjét majd táskáját, aztán odasétált a magnóhoz és bekapcsolta a rádiót. Elgondolkozva váltogatta az adókat, majd kikapcsolta és keserédes hangulattal nézett körül. Nincs itt Aurél, és Will sem piszkálja.
- Will… - Harapott ajkaiba, miközben szemeiben megcsillantak a méreg könnyei, és ledőlt az ágyra. – Hogy lehetsz ekkora bunkó! Egy kéjenc… Egy… egy… - Szorosan magához húzott egy párnát és átölelte. – De nem is erőltetett rám semmit. – Feszítette ki magát az ágyon, és szomorúan felsóhajtott. – Azt a csókot én is akartam… - Hadarta csöndesen. – Sikerült leégetnem magam előtte… És még hazudtam is neki! Még hogy egyetem?! - Fújta ki a levegőt, és csalódottan oldalára fordult. – Jobb, ha nem találkozunk többet… - Suttogta az ágynak miközben barna szemeiből egy finom kis könnycsepp gördült le. – Legalábbis kettesben sose lehetünk többé… A végén még elkövetném életem legnagyobb hibáját, és megcsókolnám… Nem mernék többé se Aurél, sem pedig Theo szemébe nézni… - Nyöszörögte panaszos hangon, mígnem el nem szunnyadt bánatában…

Az embernek kell jó néhány perc, amíg felébred. Daniella sem tudott felkelni rögtön az ébresztőórájára, beletelt néhány percbe mire felfogta hogy nem álmában csörög valami. Hosszú szempillái mocorogni kezdtek, kinyitotta szemét, és sötéten az órára nézett, majd egy durcás mozdulattal lenyomta a csörgő szerkezetet.
- Másfél óra múlva mennem kell… - Morogta magában szomorkásan, és lassan felkelt. Tegnap nem öltözött át, úgy aludt el ahogyan hazajött. Szőke göndörödő hajszálai rakoncátlanul a homlokába hullottak, de most ez sem zavarta.
Körülnézett, reménykedett benne hogy Aurélt maga mellett találja. Kezdett aggódni a férfiért, tegnap még örült hogy nincs itt, és nem várja egy újabb veszekedéssel. Dany nem bírta volna ki a dolgot, és a végén még visszament volna Theohoz, akkor viszont egyértelműen Will szemébe kellett volna néznie, ami dupla kínos lett volna. Daniella, Wiliam gondolatára hangosan felsóhajtott. Nem tudott szabadulni a férfi gondolatától, pedig annyira szeretett volna. Elmenekülni ezelől a kellemes mégis mindent felemésztő érzés elől ami a lelkét marcangolta.

Mióta Will itt van egyáltalán nem is volt kedve az iskolához, sőt még tanuláshoz sem. A férfi mindig beférkőzött gondolatai középpontjába és a lány akaratlanul is többször elképzelte, ahogyan Will lassan megválik a felsőjétől, és ezzel láthatóvá válik vékony ugyanakkor annál kívánatosabb teste. Dany megrázta magát, és azon kapta magát, hogy fülig vörösödött, és bizseregni kezdett.
- Nem gondolhatok folyamatosan rá… Fel kell öltöznöm, és indulnom kell…Nem hanyagolhatom el a jövőmet… - Ment oda telefonjához és tárcsázni kezdte Aurél számát. Dany percekig türelmetlenül hallgatta a telefon idegesítő csengését, majd bekapcsolt az üzenetrögzítő. A lány mérgében lecsapta a kagylót, és a gardróbhoz lépett. –Ő ütött meg és még meg is van sértődve! – Kezdett el toporzékolni miközben körülnézett a ruhatárában, és rögtön eltűnt arcáról a méreg. „Fogalmam sincs mit vegyek fel…”- Elgondolkozva vett ki egy egyrészes sötétkék női ruhát, és a tükörhöz sétált vele, testéhez szorította és finoman megfordult a tükör előtt. Daniella azon nők közé tartozott akik szerették ha dicsérték őket, ezért igyekezz az előnyös vonalait kiemelni. A lány számtalanszor hallott már dicséretet a gyönyörű lábaira, és a végtelenül kecses alkatára, ezért imádta a szoknyákat, és az egybe részes női ruhákat.
Persze soha nem vett fel olyan ruhadarabokat, amelyből mindene kilátszott. Az olyan öltözékben Dany végtelenül kényelmetlenül érezte magát, úgy érezte, mintha meztelen lenne. A tökéletes nyitottságot pedig kikellett érdemelni vele szemben. Csakis egyetlen ember volt akinél eddig levetette gátlásait, mégpedig Aurélnál. A férfival kiskoruk óta ismerték egymást, és a szülőknek valahogy egyértelműnek tűnt hogy egy pár lesznek. Daniellának ezzel nem is volt semmi baja, ugyanis őt messziről elkerülte a szerelem. Voltak fiúk akik tetszettek neki, de soha nem érzett heves lángolást, és törődni akarást egyetlen férfi iránt sem. Egészen addig amíg meg nem jelent Will, aki tökéletesen összezavarta a lányt, kívülről belülről.

„Megint Will…” – Sóhajtott fel reménytelenül a lány miközben belebújt a tengerkék ruhába ami tökéletesen hozzáillet az aranyrögöket idéző göndör fürtjeihez. Egyszerűen gyönyörűen és kívánatosan festett, az ártatlan kis arcával, ami még gyermekéveit tükrözték. Rendezgetni kezdte a rakoncátlankodó tincseket, és azon gondolkozott hogy tudná e ő Aurélt is így szeretni ahogyan most Willt. Nem tudott lemondani a fiúról, valami miatt végig ott motoszkált a fejében az arca, a mosolya, a szeme, és a hangja, amivel szinte simogatni volt képes.
„Nem vagyok tisztában saját magammal…” – Nézett bele egy pillanatra újra a tükörbe. „Miért adnék fel egy biztosan a bizonytalanért.. Willért…” – Újra és újra megremegett mikor kiejtette gondolatban a nevet. Gyorsan felkapkodta a ruhákat, és bevitte a mosógépbe. „Ezeket is vissza kell majd adni Theodórának…” – Térdelt le miközben beletömte a ruhákat a gépbe, és hirtelen a szája elé kapta a kezét. –Jézusom! Ott hagytam a ruhám! – Nyafogta, és pár pillanatig úgy nézett ki mint aki percek múlva elájul, de nem történt semmi. Daniella gyorsan felpattant, és a táskája után indult, hogy belepakoljon. Pár perc múlva már a jegyzeteit és a könyveket tömködte bele a táskájába, egyre sietősebben. Mivel nem volt itt Aurél aki elvigye az iskolába egyedül kellett mennie, méghozzá gyalog. Nem szeretett tömegben utazni, így a buszozás abszolút nem jöhetett nála szóba. Igaz volt egy kerékpárja, de ebben a ruhában igazán nem lett volna előnyös tekernie kivéve ha meg akarta volna mutatni vöröses csipkealsóneműjét az embereknek. A lány lengén mozgott a házban mintha csak a szél repítette volna. Léptei akárcsak egy tánc bonyolult mozdulatai forrtak össze, és teljesedtek ki minden egyes új mozdulatnál. A lenge kék ruha pedig úgy hullámzott kecsességet sugárzó testén akárcsak a tenger fodrai. Percek múlva már a cipőjét húzta fel, és már illant is ki a házból akárcsak egy álom. Az úton kivételesen nem állt meg nézelődni, hanem szorgosan szedte a lábát hogy minél hamarabb az iskolába érjen. Nem akart találkozni sem Auréllal sem Willel, egyedül akart lenni a gondolataival, ennek ellenére többször is megbámulták. Mikor beért az iskola főépületébe, megállt az ajtó előtt. Ott már javában folyt a nyüzsgés és a beszélgetés, minden tanár és fiatal a termét, vagy pedig a másikat kereste egy kis óra előtti beszélgetésre.

Dany most kutakodó tekintettel állt az ajtóban. A derűs meleg napfény csillámokat szórt hófehér vállára, ezzel még kívánatosabbá téve a csinos lánykát. Több fiú is megbámulta de ő ügyet sem vetve keresett tovább egyetlen egy embert, egészen addig amíg egy női kéz meg nem kocogtatta a vállát. Daniella ijedten ugrott meg, ám amikor meglátta a kéz tulajdonosát elmosolyodott.
- Téged várlak! – Köszönt barátnőjének, aki átölelte. – Vera, Auréllal totálisan összevesztünk! –Közölte gyorsan a lánnyal Dany, mire az meglepett arcot vágott.
- Tényleg és min? – Nézett fürkészően barátnője arcára. Vera vöröses hajú vékony arcú lány volt. Csinos volt ő is, de mindenki egyetértett abban hogy Dany volt a legcsinosabb a három barátnő közül. Mégsem volt gond belőle, mert barátnők voltak és mindegyikőjüknek volt valakije. Vera egy zöldes inget viselt egy szoknyával megbolondítva.
Daniellával lassan elsétáltak a bejárat elől, és a lány elmondott mindent, persze jelentősen megcsonkítva a történetet. Azt kihagyta hogy mi játszódott le Will és közötte. Saját titkának tartotta az érzelmeket, nem tartotta annyira fontosnak hogy ezért feldúljon egy eddig jól működő barátságot. Kicsit örült hogy nem futott össze Auréllal. Nem tudna mit mondani a férfinak azok után ami vele és William között történtek. Lassan becsengettek és a lányok szomorúan foglaltak helyet hogy nem oszthatják meg egymással további gondolataikat. Daniella kivételes boldog volt hogy nem jár egy osztályba Auréllal, jól esett neki hogy egy kicsit szabadnak érezte magát. Kényelmesen elhelyezkedett és előkészítette jegyzetfüzetét, várva a tanárra. Nem is gondolta mit tartogat még számára ez a nap.
Az órák kivételesen gyorsan teltek el, ez talán annak volt köszönhető hogy Dany egyáltalán nem figyelt. Lehetetlenség volt nem Williamre gondolnia, mikor szíve úgy menetelt akárcsak egy gőzmozdony. Szünetben álmodozó tekintettel járkált ide oda az iskolában ügyet sem vetve arra, hogy Vera éppen mit magyaráz.
- Figyelsz te rám egyáltalán!? – Percek múlva a másik lány is észrevette hogy Daniella másfelé tekinget. – Szerelmes vagy? Aurit keresed?
- Dehogy! –Nézett rá a Dany kissé sértődötten. –Ő ütött meg engem, nem pedig én őt! – Kulcsolta össze mellei előtt a kezeit, és türelmetlenül tekingetett a folyosó végére. Mégis miről ábrándozik? Hogy a következő pillanatban befordul álmai hercege egy rózsával a kezében és örökké boldoggá teszi? Elege volt már a saját kislányos ábrándjaiból.
„Verának tényleg igaza van… Aurélt kéne keresnem nem pedig Willt várni. Egyébként is azt mondtam hogy egyetemista vagyok…”- Komorodott el, és elindult a kijárat felé.
- Most meg hova mész? – Nézett rá türelmetlenül barátnője, mire a lány megrántotta a vállát.
- Meg kéne keresni Aurélt… - Hümmögött elgondolkozva, és kitekintett az ajtón mikor megfagyott a tekintete. A varázslatos szürke szemek láncba verték szerelemtől szenvedő szívét, és csak üresen bámult ki a iskola előtti térre. Ha gyorsan kapcsol még visszahúzhatta volna fejét, és elbújhatott volna, de most már késő volt. Az előbbi ábrándok megvalósulni látszottak, hiszen ott állt a hercege, William személyében, az intézmény előtt egy szál vörös rózsával a kezében, és kissé morcos arccal tekintett felé, mint akinek végleg elege lenne a hazugságokból. Barna hajszálai lágyan ringatóztak a szélben, és öltözéke sem volt már olyan különc mint amikor először látták egymást. Egy kékes póló volt rajta, farmernadrággal, de ugyanolyan bámulatosan vonzóan festett mint bármikor máskor. Mikor a szél táncra perdítette a póló alját, a fiúnak kivillant végtelenül fehér és sima hasfala, majd úgy hullott vissza rá a puha anyag mintha a vágyakozó női pillantások elől védelmezné. Néhány lány kutakodva kacsingatott felé, hát ha rájuk vár a fiatalember, de Will babonázó tekintete csak is egy embert figyelt… Ez pedig Dany volt…
Daniellán egyszerre futott végig az öröm és a szégyen amitől úgy kipirult hófehér arca minta leégett volna a napon. Észre sem vette hogy Vera eközben beérte, és kíváncsi tekintettel nézett ki az ajtón ő is.
- Ez Theo pasija, nem? Akkor meg mit akar itt? – Bökte oldalba barátnőjét mire az nyelt egyet és visszafordult ezzel elrejtve magát az ajtó segítségével. Idegesen nekivetette hátát a fából készült hűs lapnak és úgy érezte sírnia kell.
- Hát tényleg itt van! És hogy ezért én mit fogok kapni!? – Suttogta halkan panaszos hangon majd vett egy mély levegőt, hátradobta göndör előrelógó hajszálait, és kiment az ajtón. – Mindjárt jövök… - Vetette oda a lánynak aki kíváncsian figyelte a történteket. Daniella megpróbálta megtartani azt a maradék méltóságát, ami még maradt és kifinomultan lépkedni kezdett William felé. A férfi arcára kiült az a jó ismert kaján mégis édes mosoly, amitől Danynek a szó szoros értelmében bukfencezni kezdett a gyomra. Nyelt egy nagyot és Willhez lépett.
- Theodóra, nem tanul itt, hiába jöttél ide… - Kezdte fagyosan, közben tekintete szinte rögtön elveszett a szürkés csúsokat idéző szemekben.
„Úr isten mi lesz itt?” –Szajkózta magában egyre hangosabban, érezte szíve heves táncot jár keble alatt, és alig várja hogy kiszabadulhasson.
- Miből gondolod hogy hozzá jöttem? – Biccentett felé a férfi komolyodó arcvonásokkal. – Hidd el tudom merrefelé dolgozik a barátnőd, de belőled nem néztem volna kis hogy rögtön az elején hazugságokba keveredsz nálam, még ha csak egy apró dolog miatt is… - Kezdte el hadarni William a saját temperamentumos stílusában a magyar mondatokat. Egyáltalán nem haragudott a lányra, csak élvezte hogy Daniella akarva akaratlanul is ki van szolgáltatva neki. Elégtételt érzett és hatalmat.
- Kinézted belőlem és nem akartam lerombolni az általad kiépített tekintélyt rólam. –Köszörülte meg torkát a lány, és barna szemeivel egyenesen a fiú szürkéibe nézett. Mintha rideg érintésű selyemhez bújna hozzá úgy forrázta le a férfiasan szelíd mégis szenvedélyes tekintet.
- Semmi értelme nem volt hogy meg tartsd az általam felépített tekintélyedet magadnak… Nem vagyok a férjed sem a fiúd, ezért elvártam volna hogy őszinte légy velem ha már egyszer segítek rajtad… - Válaszolt letört hangnemben Wiliam. - El akartam jönni bocsánatot kérni tőled, Theo viszont felvilágosított mindenről… - Halkította le hangját Will, majd szemeit egyenesen Daniella tekintetébe fúrta. –Daniella… te hazudtál nekem…. És kitudja még milyen hazugságokat mondtál még tegnap…
- Mivel nem vagy sem a férjem sem a fiúm azt hiszem nem tartozok neked magyarázattal… - Vágott vissza hevesen a lány közben majd elsüllyedt szégyenében. – Ennek fényében sajnálom a történteket, nem tartottam fontosnak hogy hova járok tanulni, mivel úgy sem kereszteződik az utunk… - hangja újra hűvössé vált, tekintete viszont ugyanolyan zavargó viszonyt tükrözött, mint addig, és ez a férfinak kifejezetten tetszett. Még mindig ő vezet, még mindig nála van az irányítás.
- nagyon biztos vagy a bizonytalanban Daniella… - Mosolyodott el Will mintha ő már tudna valamit, amiről a lánynak még csak fogalma sincs. - Nem akarod elmondani mégis hogy miért nem mondtad meg nekem az igazat? Igazad van tényleg nem sokat számít kettőnknek hogy hova jársz iskolába, de ha esetleg nem kérdezem meg a biztonság kedvéért Theodórát, akkor az biztos hogy egy egyetem előtt várakoznék ezzel a rózsával a kezemben, hogy bocsánatot kérjek tőled, mert a tegnapi viselkedésem finoman fogalmazva modortalan volt… - Hajtotta le a fejét szégyenlősen a férfi, mire pár barnafényű tincs a homlokába bukott.
- Finoman fogalmazva… - Nézett rá a lány mosolyogva, és már elmerült volna Will lovagias természetében, mikor meghallotta Vera hangját.
- Dany becsöngettek, mennünk kell órára! -Szíve mintha megrepedt volna úgy érte az elszakadás pillanata, hogy neki mennie kell.
- Mindjárt megyek!- Kiáltott barátnőjének, aki besietett az épületbe. Ó mit nem adna ha még itt maradhatna egy ideig, és tovább érezhetné álmai lovagjának jelenlétét… De túl kellett tennie magát az álmokon, és izgalmának köszönhetően sikerült gyorsan visszazökkennie a valósgba.

Újra Will felé fordult, és már előre érezte, hogy hamarosan eggyé fog válni a betonnal. Ő nem tud huzamosabb ideig úgy a férfi szemébe nézni, hogy ne ölelje át, ne csókolja meg, vagy ne érezze a bőre érintését. William meglepetten tekintett a távolban integető lányra, majd mosolyogva Daniellára nézett.
- Fifty-Fifty… - Mondta mosolyogva az előtte álló lánynak és átnyújtotta a rózsát. – De ezt azért odaadnám neked… Virágot a virágnak... –Búgta érzékien, és szinte látta hogy Danynek végigfut a hátán a hideg.
- De… Ezt nem Theonak szántad? – Hebegte a Daniella közben érezte hogy a pír végigvágtat sima arcocskáján. William újra elmosolyodott, és kivillantotta egy pillanatra fogsorát.
„Nagyon helyes vagy amikor mosolyogsz”- Feszengett Dany szótlanul, teljesen kiment a fejéből hogy órán kéne lennie. Mellei körül fura forróságot érzett, és szorítást, ami sajnos nem engedte őt el. Ez a fura meleg olyan kellemetlen volt mégis cirógatta a lány idegeit, várva arra hogy Dany esze beadja a derekát.
- Amíg én ezt hazaviszem elhervad… Ha viszont elhervad akkor semmi értelme odaadnom, és dobhatom ki a szemetesbe… - Fogadkozott a férfi. – Így viszont tudom hogy biztos kezekben van…- Daniella kezére tette a sajátját, és percekig egymás szemébe néztek. – A tiédben… - William hangja egészen lággyá simogatóvá vált, mintha puha pamuttakaró lenne ami átöleli Daniella lelkét. A lány örökké úgy maradt volna kéz a kézben lovagjával, és már kissé közeledett is arcuk, hogy egy csókban teljesedjenek ki, de fejében megszólalt a vészcsengő.
- Mennem kell Will… - Dadogott szégyenlősen, gyorsan elrántva szőke loknis fejét, mire Will bólintott. – De köszönök mindent… És sajnálom… - Hirtelen felemelte vékony ujjait és végighúzta a férfi arcán őket. A finom borostás arc meglepetten tekintett vissza Daniellára, aki egy halvány kis simítás után sarkon fordult és visszasietett az iskolába.

„Istenem, mit csináltam!?” –Kezdte el korholni magát Dany, miközben próbált minél távolabb kerülni az általa áhított szerelemtől. -„Végigsimítottam az arcát…” –Ujjait összesimította minta morzsolna valamit, igazából csak William bőrének finomságát próbálta felidézni. „Még ha borostás is akkor is szinte fürdik a selyemben..” –Révedezett el gondolatban, hogy milyen lenne ezt a puha arcot éjszakákon keresztül hevesen csókolgatni, és simogatni. Újra megborzongott, de ezúttal nem az általa szégyenteljesnek mégis érdekesnek titulált gondolatoktól.
- Dany… - Kiáltott fel hirtelen William mire a lány megtorpant. A kecses sziluett megpördült két lábán és kérdő tekintettel nézett vissza férfira.
- Igen? –Nézett rá ártatlan tekintettel a férfira. „Teljesen meg akarsz őrjíteni Will?” – Morogta magában miközben érdeklődő arcot vágott.
- Eljönnél velem iskola után ebédelni, vagy meginni valamit? – Érdeklődött Will most vagy soha alapon. Magát is meglepte hogy mennyire remeg a hangja hogy Daniellával beszél. Gyomrában ezernyi pillangót érzett, amik zavartalanul cikáztak ide oda a hasában.

Daniella megrökönyödött tekintettel pillantott vissza rá. Ez volt a tökéletes kegyelemdöfés… Most mit válaszoljon? Utasítsa el, és hagyja, hogy az érzései örökre elsüllyedjenek, a hamis áhítat tengerében, vagy pedig el fogadja a randevút, ami által elköveti élete legnagyobb bűnét, és legnagyobb álmát is egyben? A lány komoran a lábára nézett,, és megannyi tétovázó perc után elmosolyodott, és virulva Willre emelte őzikebarna szemeit. Elvégre mit veszíthet, ha már így is szenved?
- Fél háromkor találkozzunk ugyanitt! –Kacsintott a fiúra, majd újra sarkon fordult és besietett végleg, reménykedve abban hogy nem kap nagy megrovást. De ez csak egy mellékes gondolat volt. Szíve hevesen dobogott, és úgy érezte szárnyal a láthatatlan rózsaszín felhőkön. Kettesben lesz Williammel! Azzal a férfival akit mióta találkoztak mindig is maga mellett akart tudni!
Az örömteli gondolatok azonban nem sokáig látogatták fejét. Mint a ködös fellegek a Napot úgy takarták el a valóság orkánjai szerelemes szívének legszebben villogó legbecstelenebb lángját.

Mi lesz Auréllal és Theoval? Hogy fogja ezt megmagyarázni, ha kiderül? Hogy fogja ezt megmagyarázni saját magának? Nem sok ideje volt ezeken gondolkozni hamar a teremhez ért, és már csak az foglalkoztatta hogy a késését ép mentségekkel kimagyarázza…
Will mereven nézett az ajtó felé, és többször eljátszadozott a gondolattal hogy mi lett volna ha visszahúzta volna Daniellát, hogy csókot leheljen a finom telt ajkakra. Ágyéka akaratlanul is bizseregni kezdett, és tanácstalanul bámult tenyerére, amiben az előbb még rózsa díszelgett. Soha nem érzett még ilyet, soha nem férkőzött még bele tudatába effajta szenvedély effajta vágy. Szinte már sikoltozott belülről hogy érintse meg a lányt, és ha Dany nem simogatta volna meg az arcán bizonyára megbocsáthatatlan következményekbe torkollott volna találkozásuk. Talán túl sokáig nézte a kaput, mikor hirtelen egy magas árny suhant el a sötétségben. William szemöldökét felhúzva tekintett a messzeségbe majd legyintett azt gondolván hogy biztos képzelődött, indult meg a közeli pad felé. Úgy döntött nem megy haza, itt marad, megvárja Danyt, amíg végleg ki nem jön és el nem rabolhatja egy kis időre. Nem is gondolta volna hogy az elsuhanó alak azóta féltékeny szemekkel követi alakját, és bosszút forralgat. Kegyetlen bosszút…
- Ki ez? Mit akar tőled? Ő a barátod? Te nem azzal a másik sráccal jász? – Daniellát olyan lányok vették körül akiket eddig még csak hírből sem ismert. Mindenki aki látta Williamet és őt a férfi kiléte után érdeklődött a megilletődöttség mocsarába szorítva ezzel a lányt. Nem tudott épeszű választ adni, túlságosan is lekötötték saját érzelmei.
Bűntudat fojtogatta mert olyan dolgot készült tenni, ami nem lett volna megengedett. Mégis vonzotta a ötlet, az alkalmi randi, aminek már csak a gondolatára is hevesen el kezdett dobogni a szíve. Nem volt menekvés a fiú iránt táplált komoly érzelmei elől, olyan élesen markoltak bele a szívébe mint két vadászni tanuló oroszlán.
Az órákon a feje kongott az tudatlanság édes ürességétől pedig minden erővel azon volt hogy figyeljen. Gondolatai mégis kicsábították a szabadba, ahol a különleges hercege várta hogy végre tovahagyják ezt a világot. Szőke hajszálait szórakozott tekintettel feltekerte tollára úgy merengett a semmibe, és percenként az órát kémlelte egészen addig amíg vége nem lett a kínzásnak. Az utolsó perceknél érezhetően izgulni kezdett, úgy dobogott a szíve mintha atlétikázott volna, pedig csak erősen lekötötte a gondolat, hogy nemsokára élete leggyönyörűbb találkáján vesz részt. Nagyon sokra tartotta magában ezt a randevút…

Végtelenül gonosznak, és mégis olyan romantikusnak titulálta, holott fogalma sem volt hogy kerülhetett össze ez a két meghatározás. Az óra végeztével úgy tett mintha nem sietne, pedig lelke szinte kiáltozva parancsolta lábainak a kimenetelt de ő maradt. Megfeszített izomzattal ugyan de kicsit tovább ült a helyén, és egy mélységes sóhaj következében lomhán pakolászni kezdett. Türelmet tettetve várta meg míg lassan mindenki kimenjen a teremből, és egyedül legyen egy kicsit saját magával, és mikor mindenki kiment, jólesően sóhajtott fel. Magas hangja visszaverődött az üres teremben, aranyló hajszálai vállaira hullottak, meglehetősen gondterhelt arcot kölcsönözve a kecses lánynak, aki észre sem vette hogy valaki hirtelen felindultsággal közeledik felé.
- Mégis mi a fészkes fenét képzelsz!? Azt hiszed jogod van megszégyeníteni, mocsok módon átverni!? – Először azt hitte nem neki szól a kérdőre vonás, hanem más is bent maradt egy kicsit az osztályban. Értetlenül pislogott körbe, vajon kit készülnek így leszidni, de mikor találkozott a tomboló pillantással, majdnem felugrott a székről.
- Aurél… - Hebegett, és legszívesebben elásta volna magát a legmélyebb gödörbe. Teljesen megfeledkezett arról hogy a férfi itt van a közelében, és talán mindent látott.. Sőt biztos hogy mindent látott… De még ha nem is látta volna… Ez egy olyan hely ahol gyorsan terjednek a hírek. Persze hogy tud róla hogy Will itt volt. –Aurél megmagyarázom! – Kezdett el dadogni zavarodottan. Arca felvette a vörös pírt, de most nem a kellemes izgalom öltöztette be arcát hanem a szégyen.
- Nem érdekel a magyarázatod! Ez az alak itt áll az iskola előtt és téged vár igaz!? –A vörösödő hajszállak úgy álltak az égnek mintha áramot vezettek volna Aurél testébe. Egyszerűen szétvetette a méreg és a féltékenység.
Már először tudta hogy Will szemet vetett Daniellára, és tökéletesen tisztában volt vele hogy ez a vonzalom nem viszonzatlan párja részéről sem, és a tehetetlen düh emészthetetlen indulatokat szított fel benne.
- Auri… Félreérted.. Szeretne velem beszélgetni Theoról… De semmi több.. – Hebegte ártatlan tekintettel Dany közben majdnem elsüllyedt. Hazudik… mint a vízfolyás… Neki, Aurélnak aki talán a férje lesz egy életen át. „Mégis hogy fajulhatok el ennyire?” –Siklott át lelkén a fájdalmas gondolat miközben igyekezett töretlenül kedvese szemébe nézni. – Nem nézlek hülyének, egyszerűen csak tisztáznom kell valami Willel és kész… Ezért megkért hogy menjünk el igyunk meg valamit… Ennyi…
- És ennek a jelképe a rózsa!? Te tényleg hülyének nézel!? – Kiáltott rá Aurél még idegesebben, úgy hogy a lány megugrott a széken. – Mégis minek nézel te engem!? Madárnak!? Azt hiszed nem veszem észre hogy oda vagytok egymásért…
- Akkora egy mamlasz vagy! – Kiáltotta el magát hirtelen Dany. – Lehet hogy ő akar tőlem valamit, de teljesen érzelemmentes a dolog részemről! Nem értem mit vagy úgy oda! Barátok vagyunk, érdekes személyiség ennyi az egész! És egyáltalán nem olyan mint TE! – Daniella hangja egyre indulatosabban csengett. Nem üvöltözött, pedig lelke mélyén nagyon közel állt a tett végrehajtásához. Felugrott a székről, és mérgesen pakolgatni kezdte a könyveit, mire Aurél derékon ragadta és megpördítette a tengelye körül.

- Szóval nem olyan, mint én…!? – Nézett rá eszelősen a lányra, miközben szemeiben fellángolt az erőszak szikrája. – Mégis honnan tudod?! Tán már volt alkalmad közelebbről is megismerni!? – Markolta meg még jobban Daniella derekát mire a lány felkiáltott.
- Ne csináld! Ez fáj! – Sipította kétségbeesetten a szőkeség. Nem gondolta volna hogy Aurél ilyenekre képes, és most mégis kibújt belőle valami gonosz. Dani őszintén bánta hogy itt maradt egyedül a teremben, s nem is gondolta hogy bárki megnézi mi folyik ott, elvégre nagyon zsivaj volt a folyosókon.
- Válaszolj! – Kiáltott rá még erősebben Auri, mire valaki erősen pofon vágta. A férfi megtántorodva rogyott a földre azonnal eleresztve kedvese derekát. Daniella meglepetésében felkiáltott és könnyes tekintettel nézett körül, majd mikor meglátta az ismerős arcot halálra sápadt.
- Will… - Hebegte hangtalanul, mint akiből kiszállt a lélek a sötétbarna fürtök, és a haragos indulatokat tükröződő arc láttán, majd lenézett a földre a másik férfira, aki félájultan a meglepetéstől sokkot kapva tátogott a földön.
- A felmentő sereg őszinte boldogsággal áll szolgálatodra az olyan vad, féltékeny állatokkal szemben, mint ez… - Közölte Dany rémült arcát látván, egy közönyös pillantással a földön heverő Aurélt kezdte el kémlelni. Daniella lesütötte pillantását, nem hitte el hogy megint Will közreműködésével sikerült leráznia magáról a férfit. Egyszerűen zavarta, hogy még ezt sem képes egyedül megoldani. Ehhez is annak a segítsége kell akihez per pillanat a legjobban vonzódik. Hosszú hallgatását William hangja törtérte meg mire rémülten felpillantott a fiúra.
- Baj hogy…izé… - Hebegett Will, miközben szürkés szemeit továbbra is a földön fekvő férfira vetette, mire a lány próbált egy zavart mosolyt erőltetni arcára, ami aligha sikerült.
- Már másodjára segítesz megmenekülnöm előle… - Vallotta be némi keserűséggel a hangjában, majd befejezte a pakolást. Voltaképpen fogalma sem volt hogy mitévő legyen. Szíve azt súgta hogy menjen el Willel, Aurél látszólag rendesen hatástalanítva lett, de korántsem annyira hogy ne tudjon felállni, és eltámolyogni. Az angol fiú ütése körülbelül annyira volt elég, hogy gyorsan kereket oldjon a pár. Dany azzal is tisztában volt hogy ennek még jó erős böjtje lesz kettejük között, akár itt marad a férfival akár nem. Pár pillanatig még tekintetével még hevesen cikázott a két férfi között, majd egy ügyes mozdulattal átlépve Aurélt, Will két gyönyörű szemébe rejtette pillantását.

- Itt hagyod? – Nézett rá bizonytalanul az fiú, miközben egyik kezével hátrasöpörte haját a válla mögé. – Biztos hogy ezt akarod tenni?
- Nem tudok mást tenni, és őszintén szólva nem is tudom hogy helyesen cselekszem e… - Válaszolt a lány őszintén, és érezhetően elnézett a férfi válla mellett. – De azt tudom hogy nem akarok itt maradni vele… Főleg nem kettesben… - Hangja megremegett a félelemtől ahogyan felidézte az előbbi perceket. – Félek hogy újra bántana… És nem leszel itt hogy…- Hangja elakadt pár percre. – Megvédj… - Nézett rá újra Willre, és úgy érezte menten elájul ha nem veti rögtön a férfi karjaiba magát. Kevés dolog volt olyan hívogató számára mint a férfi karjai, a finom vonalú szája, és a gondoskodó tekintete. „Szeretnék boldog lenni erre a rövid időre is… És Veled….” – Szemében felcsillant valami furcsa. Valami őszinte vágy, ami lassan szálanként de elég erősen fogta körbe szívét ahhoz hogy végre felfogja, belezúgott Williambe. Torkában az apró kis görcs teljesen megszűnt mikor szíve mélyén kiejtette a súlyos szavakat.
- Daniella semmilyen körülmények között nem szabad megengedned hogy Aurél bántson! - Jelentette ki Will hirtelen meglepő határozottsággal a hangjában. – Senki sem érdemli meg hogy a másik ember rázúdítsa a tetemes féltékenységét, ami mellesleg lehet hogy teljesen alaptalan. Elvégre te szereted Aurélt nem igaz? – Szegezte rá Will a szürke szemeit Dany varázslatos szempárjának a közepébe.
- De igen… - Válaszolt bizonytalanul a lány. Őszintén szólva saját maga sem tudta hogy mit válaszoljon.
- Hát akkor… rendben van. Hiszen ez a lényeg. – Mosolyodott el haloványan Will. – Ha nem akarod nem kell velem jönnöd… - Folytatta kissé komor hangon mire Dany megrázta dacos kis fejét.
- Szeretnék veled menni! – Jelentette ki akaratosan, és sietve elindult kifelé.

Az angol férfi meghökkenve utána nézett majd követte. Fogalma sem volt hogy ezek után hogy fog a lány vele viselkedni. Esetleg kedves lesz? Vagy éppen mogorva? Nem is foglalkozott különösebben vele örült, neki hogy kettesben lehet Danyvel, és végre jobban megismerhetik egymást.