Történetek

Azóta hogy nem találkoztunk, úgy érzem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Fáj, és egyedül érzem magam nélküled. Az egyik legjobb barátom voltál, és fáj a tudatlanság, hogy nem tudom, mi van veled, hogy nem tudom, mit csinálsz ebben a pillanatban, hogy nem ismerem a barátaidat, és hogy én, már nem vagyok a barátod...

Aztán egy nap felkapaszkodott a fészek szélére, lenézett a mélységbe, becsukta a szemét és... elrugaszkodott. Tudta, hitte, hogy képes repülni, s bár ha egy felnőtt madár látta volna próbálkozását, repülésnek aligha nevezte volna az összevissza szárnycsapkodást, ám a kismadár valahogy mégis a levegőben maradt. Próbálgatta a szárnyait, a mohón tanulta a manővereket. Egyre ügyesebb lett és élvezte a szabadságot. Ám ahogy meglátta a magasban szálló sast, ő is odavágyott. Még magasabbra......

Az idő a legjobb gyógyír mindenre. A te sebeid is eltűntek, mikor újra megláttad Őt. Szembe állt veled és kezét nyújtotta neked, tekintete homályos volt még is oly szelíd és minden, ami eddig volt, minden, amit tett, minden fájdalom megszűnt hirtelen szívedben, úrrá lett rajtad a szerelem. Hagytad, hogy újra elcsábítson...

Egyre csak közeledtek… mikor már csak karnyújtásnyira voltak egymástól a titokzatos lány hirtelen előrántott egy tört és egyenesen a fiú szívébe döfte… Megtette… hát ezért várakozott ennyit…, tette mindenkit félelembe ejtett, az emberek nagy része sikítozva, mindenkin áttiporva menekült el, voltak, akik segítséget hívtak… de már mindhiába ...

Már megint egy temetés. Az ember ennyi idős korában már szinte heti rendszerességgel jár egy-egy régi barát, ismerős, vagy osztálytárs temetésére. Mi is jelezhetné jobban az idő múlását? -Ősz van. –gondolta.- S mint költő mindenki másnál jobban tudta, hogy ez mit jelent...

Hazaérve látta, hogy az állat, sovány és nagyon elhagyatott, de szemében ott ragyogott a fiatalság és a hála csillaga. Mikor ránézett, már szinte örült a kisjövevénynek.
Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy ez a kis állat nem mindennapi bárány. Valami miatt más, mint a többi. Teltek múltak a napok, és favágó mindennap gyönyörködhetett a kisbárányában. Az, pedig egyre szebb lett és egyre nagyobb...

Minden meghal egyszer bennünk. S minden egyes halállal valami meg is születik ott, hogy készakarva öljük ki magunkból, vagy csak egyszerűen kikopik belőlünk, eltávozik, mert kitöltötte az idejét bennünk, majdhogynem teljességgel lényegtelen...

Gyorsan elintézte a dolgát, aztán felült a kerékpárjára, és tíz perc alatt otthon is volt. Begyújtotta a kályhát, és beengedte a macskát is, aki hozzádörgölőzött sovány lábához, majd a tűz elé feküdt. A néni elővette a hímzését, és nekilátott a rózsaszirmoknak. Órákig, sőt napokig csak hímzett, evett, aludt, mást nem is nagyon csinált. Néha ugyan elbóbiskolt... álomba ringatta a tűz pattogása, a cica monoton dorombolása, és a félhomály, amiben egyébként is alig látta a munkáját...

Emlékszel még? Feküdtünk az ágyon a füstölő illatával megtelt szobámban, s csak pár gyertya égett az asztalon. Fölém hajoltál, s megcsókoltál, talán ilyen szenvedéllyel, ilyen szeretettel még soha, majd elkezdted fürkészni az arcom, de a tekintetem kerülted. Éreztem, hogy valami bánt. Végig simítottam az arcod, mire te megfogtad a kezem, s belecsókoltál a tenyerembe behunyt szemekkel, majd kezem az arcodon tartva kinyitottad szemed, s szemembe néztél...

A tárgyalás majdnem teljesen menetrendszerűen zajlott. Paul elemében volt. Brillírozott a vádbeszéd alatt. Akár egy tehetséges színész nagymonológja közepén. Játszott a hangjával, egyszer suttogott, máskor szinte ordított. Gesztikulált, mutogatott, érvelt. Idézett a Bibliából, Hemingwaytől, Thomas Manntól. Hatásos előadás volt. Ha az ember végighallgatta, az az érzés kerítette hatalmába, hogy a vádlott csakis bűnös lehet, s valóban úgy tűnt, nem érdemelhet mást, mint villamosszéket,...