A barátságért...

Sokszor gondolkodtam már, hogy elmondom, mit érzek azok iránt, akik utamat terelgetik, és ha baj van mellettem állnak. Az én családom nem állapodik sehol se meg. 4 évente költözködünk. Sok embert ismertem meg életem során. Sokszor azt hittem, hogy a barátaim, de mindannyiszor rá kellett döbbenem, hogy elárultak, kibeszéltek, nem hisznek bennem. Most, hogy gimnáziumba mentem, eldöntöttem, hogy újra kezdem az életem. Sok barátom is lett, de mindközül, akit soha nem fogok elfelejteni az az a lány, akit még nem nagyon bírtam év elején. Kicsit vicces, hogy így történt, de most, hogy megismertem, nem tudom elképzelni, mennyit veszítettem volna, ha ő nincs. De most őt el fogom veszíteni... megint elköltözünk. Hiába mondanám meg, hogy én nem akarok elköltözni, mert talán életem legjobb barátnőjét találtam meg, úgyis elmennénk...Tudom, hogy még fiatal vagyok, és annyi barátom lehet még, de neki mindent elmondhatok. Megbízok benne, pedig csak 3 hónapja ismerem.

Még senkise tudja, hogy elköltözünk. Nem akarom elmondani, mert félek, hogyha kimondom hangosan, akkor tényleg megtörténik. Próbálok minden percet vele tölteni. Még elmegyek vele haza is, pedig ellentétesen lakik, mint én, de úgy érzem, megéri. Tudom, hogy sohase fog erre az oldalra jönni, és tudom, hogy talán sohase fogom tudni ezt neki elmondani. De azt tudom - és ebben biztos vagyok - , hogy aki vele megismerkedik, az csakis szerencsés lehet. Szerencsés... mert a barátja lehet. Tudom, hogy elfog felejteni, de én őt soha. És félek, hogy mi lesz új suliban, ahol senkit se ismerek... És ez az egész csak azért van, mert abban a megyében ahol élek, nincs állás... A kormány nem csak az országot, a családom, de a barátságomat is szétzilálja...