Tapmancs lelke 4. fejezet

4. Fejezet – újságcikk és feladat


Hét év telt el azóta, hogy Remus meglátogatott, és összesen tizenkettő azóta, hogy itt raboskodom. Ez a tizenkét keserves év, amely teljesen megkeményített, úgy érzem, már semmi nem okozhat örömet, soha. Ezen a reggelen a kis Harry jutott eszembe, aki már nem is olyan kicsi, hisz már tizenhárom éves lesz nemsokára. Bárcsak ismerhetnélek, veled lehetnék, szerethetnélek, de én itt vagyok bezárva és, még ha tudnád is, hogy ki vagyok, amit kétlek, utálnál. Na, mindegy úgysem fogunk soha találkozni, ebben nem is reménykedhetek.


Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejemben, mikor málázásomból Caramel, a Mágiaügyi Miniszter hangja zökkentett ki, aki épp szokásos ellenőrző körútját tartotta.

- Á, Black! Hogy vagyunk ma reggel? – szólt gúnytól csöpögő mézes-mázos hangon, kezében idegesen szorongatva a Reggeli Próféta egyik példányát.

- A körülményekhez képest jól. És maga? – feleltem tőlem szokatlanul udvariasan.

- Jobb szeretnék inkább máshol lenni, de sajnos ez is a munkámhoz tartozik. – mondta kicsit beletörődve.

- Azt elhiszem – válaszoltam gúnyos mosollyal a képemen. Ez taszíthatta, mert elfordult tőlem. Láttam, hogy távozni készül, de még utána kiáltottam.

- Szüksége van még arra az újságra? Ha nincs, szeretném elkérni, mert nagyon ritkán tudok hozzájutni ilyesmihez – kértem udvariasan.

- Hát…- csóválta a fejét a miniszter. - Nem tudom, mi szüksége van magának erre, de nem bánom, megkaphatja – válaszolta kicsit csodálkozva.

Odaadta az újságot az egyik dementornak, aki odaadta nekem. Caramel eközben távozott, de még ellőtte motyogott valamit, hogy „ez hihetetlen, hogy még mindig ép”, de én ezzel már nem törődtem. Az újságot az ölembe vettem, és miközben a szegényes reggelimet fogyasztottam, lapozgatni kezdtem. Először unottan végig lapoztam, de semmi érdekeset nem találtam, majd elkezdtem tüzetesebben átnézni a lapot. Elkezdtem olvasni a címlapon lévő cikket, amely egy családról szólt, valami Weasleyékről- nem volt ismerős a név -, akik valami buta játékon pénzt nyertek. - Legalább valakinek szerencséje van- gondoltam magamban.

Egy ideig még olvasgattam az újságot, már ép félre akartam dobni, amikor ismét a címlapra vándorolt a tekintetem. Amikor megláttam a családról készült képet felugrottam a hirtelen jött erős érzelem hullámtól, mert a képen, egy fiú vállán nem más volt, mint egy patkány, de nem akármilyen patkány, hanem az a példány, aki miatt tizenkét éve itt szenvedek: Peter Pettigrew.

Mikor felugrottam a maradék ennivalóm kiömlött, én magam pedig önkéntelenül is felkiáltottam. Nem tudtam, és nem is akartam a fellángoló indulatomnak megálljt parancsolni, mert már régóta szunnyadt bennem. Csak őrjöngve üvöltöttem, és egyre csak az a kép járt a fejemben, az a fiú, és a vállán Féregfark. Ekkor megint éreztem a hideget, és már nyílt is az ajtó. Három dementor lebegett be és hörgött vészjóslóan.

- Mi ez a lárma Black? – kérdezte az egyik gúnyos, távoli hangon és közelebb jött, de én nem tudtam felelni, mert a maró jég a mellkasomat mardosta, és szinte levegőt sem tudtam venni.

- Semmi közötök hozzá ti… - préseltem ki magamból, de nem tudtam befejezni a szokásos gúnyos megjegyzésemet, mert a szorongatásuk erősebb volt, mint valaha.

- Hagy… ja… tok – hörögtem akadozva, mert az emlékek úgy özönlöttek, hogy majd megfulladtam. Fojtogatott.

Láttam újra a szüleim megvető arcát, dühös tekintetüket, Lily és James holttestét, és végül Remus dühös arcát, amikor meglátogatott itt, a börtönben. De mind közül ez fájt a legjobban, és kétségbe esetten kiabálni kezdtem.

- Remus! Remus! Nem én voltam! Kérlek, segíts! – kiabáltam szinte már öntudatlanul.

A dementorok jeges kacagása visszhangzott a fejemben, és végül elmerültem a kínzó sötétségben, amely rémálmokkal, és jeges rémülettel volt tele.

Álmomban a Roxfortban voltam, ahol először egy patkányt láttam rohanni, majd a patkány átváltozott az önelégült arcú Peterré, aki egy vérző, sebzett kamasz fiú fellett, állt gúnyosan kacagva. Harry! – kiabáltam álmomban. De Peter rászegezte a pálcáját, és kimondta a két, retteget szót, Adava Kedavra. Láttam a zöld fényt, és azt, ahogy Harry testéből kiszáll az élet, és az élettel teli zöld szemek kihunynak

- NEEE! – kiabáltam.

Ekkor riadtam fel verejtékben fürödve, de gyenge voltam, így újra félig öntudatlan állapotba kerültem, és a következőt motyogtam:

- A Roxfortban van… a Roxfortban van… - hajtogattam, majd újra elnyelt a jeges homály.

Mikor felébredtem zúgott a fejem, de hamarosan kitisztult az elmém a lelkemben fellángoló tűztől. Nagy nehezen sikerült felülnöm, és akkor megláttam a földön azt a képet, ami ezt a tüzet fellobbantotta. Petert, aki hamarosan újra Harry közelében lesz, és bánthatja, megölheti. Ki kell jutnom innen, meg kell védenem Harryt – jött a következő gondolat, de ezt könnyebb volt kigondolni, mint megtenni. Hogyan is juthatnék ki? Ez képtelenség! De meg kell próbálnom. Csak kell egy jó terv.

Napokig törtem a fejem a megfelelő terven, de a dementorok kínzásai sokszor elvették a lehetőségemet az összefüggő gondolkodástól, így sokáig nem jutott eszembe semmi. Tehetetlennek éreztem magam, a türelmem egyre fogytán volt, és a dühöm Peter iránt egyre nőtt. Azt hittem beleőrülök ebbe a tétlenségbe, és a tetejében még a rémálmok is kínoztak jobban, mint valaha. De lenyugtattam magam, mert tudtam, hogy most Harry érdekében józannak kell maradnom. Lassan, de biztosan a terv is megszületett, de meg kellett várnom a megfelelő alkalmat, és ki kellett dolgoznom a részleteket.

A hangulatom a terv kidolgozása közben jobbá vált, és az elmémben lévő rögeszme által lobbantott tűzzel a dementorok nem tudtak mit kezdeni. Így hát nem találták értelmét a túlzó kínzásnak, mert valószínűleg azt feltételezték, hogy megőrültem, de erről szó sem volt.

- Remélem, hamarosan látjuk egymást Peter! De ez sajnos csak nekem lesz jó, mert neked a véget jelenti. Ne félj, mert nem szenvedsz sokat! – ezeket motyogva aludtam el a kész tervvel, és izgatottan vártam a holnapot, amikor végre, ha minden jól megy, szabad leszek.