Sirató

Ezüstösen síró Hold honol a folyó felett, beleveszik a rengetegbe, de már ő sem tudja, miért van itt, csak szorong búsan. A csillagok közül néha le-lehullik egy, de a csillag nem sír, és nem menekül. Nem érdekli saját halála, a társai nem önzőek, hogy őt sirassák. Az elmúlás az élettel jár, és az élet a halál kezdete. Nem is kár, hogy meghalt, hiszen van még ezer csillag, de a mellette állóknak úgyis fáj, a többiek pedig nem is tudnak róla. És a Hold csak üveges szemével követi eme furcsa színjátékot, a pokol és a mennyország játékát, amikor egy magát halhatatlannak képzelő lélek, egyszercsak semmivé foszlik. "Port a pornak, hamut a hamunak".

És ő csak egy csillag volt a sok közül. A Hold ezt naponta többször nézi végig. Nem tudja, mi lehet odafent, vagy odalent a mélyben, csak az elmúlást látja, ezért olyan szomorú... Kesereg az elvesztett társakért, a porba hulló lelkekért, és kesereg, mert mókuskerékben él, nem tudja, mit tehet majd ezután, de könnyei sosem potyognak. És különben is, az embert nem a fájdalom öli meg, hanem a remény, melyben csalódott. Remélni a holnapot, remélni az életet, de nem agyalni azon, mi van az életben, csak azon, mi van a halál után, és később már nem lehet töprengeni azon, mi volt az, amit elszalasztottál…

Ne fáradj, már úgyis tudom. Lelkedet megtiporták, te csak úgy vagy... Vagy és kész, nem menekülhetsz el, mert van, ami fogva tart. A csillagok, melyek reménykedve néznek Terád. Mert te mindig ott vagy nekik.