Közel a váratlan kívánsághoz…

Zsuzsi lassan mendegélt az úton. Léptei halkan kopogtak az aszfalton. Gondolataiba merülve rótta a métereket, s agy furábbnál, furább és elvetemült ötletet hozott föl. Aztán eszébe jutott a reggeli vita az anyjával. Mennyire tudott rá ilyenkor neheztelni! Mintha ő tehetne mindenről! Pedig tényleg csak annyi történt, hogy az álmossága elnyomta figyelmét és leverte a bögrét az asztalról. Na bumm. Oda egy bögre, meg egy kis tea. Ez még nem a világ vége, elvégre mindenkivel előfordul ilyesmi. De édesanyja mégis felfújta a dolgot. A korai csöndes perceket nagy hangja törte széjjel nem törődve a lánya érzéseivel. Ezért is indult el egyedül az iskolába. Máskor anyjával együtt baktattak egészen a buszmegállóig s onnan kettéváltak: egyikük jobbra, másikuk balra ment. De ez a reggel teljesen rosszul sült el.

Kedveszegetten ment el jobbra a buszmegállónál, aztán el a zebra felé. Nem törődött a forgalommal, nem érdekelte a dolgozat, amit nem sokára meg kellett írnia, nem érdekelte senki és semmi. Haragudott a világra. Lelépett az úttestre és a zebra csíkjait figyelte. ’Milyen érdekes’ gondolta, mert eddig sosem gondolt bele abba, hogy a zebra csíkjai még érdekesek is lehetnek, nemhogy az aszfalté! A szavannák világából egy hangos tülkölés zökkentett ki. Felkapta a fejét és meglátta a felé közeledő fényeket. Nem sikított. Egyszerűen csak megállt az úton, figyelte az autó közeledését. A fék hangosan csikorgott, de a helyzet menthetetlen volt. Ott feküdt a földön: látta a körötte sorra megálló gépkocsikat, járókelőket, a vezetőt, aki kiugrott a járműből és felé igyekezett, de ami meglepte az volt, hogy látta magát. Látta amint a még hűvös úton pihen a teste, a válláról lerepült iskolatáskát, a sebeket az arcán és azt is amint a teste teljesen eltűnt a jármű kerekei mögött. Megértette: az autó elgázolta és végig ment a lábain, s ő ott feküdt eszméletlenül. Hallotta a hangokat, amik körülölelték a balasetet, de nem tudott válaszolni rá. Pedig szívesen elmondta volna, hogy nem fáj semmije, jól érzi magát, de hang nem jött ki a torkán.

Rettenetes hangú szirénázó mentőautó tört magának utat a járókelők között. Hozzá hívta ki valaki. A mentősök a sofőr segítségével kihúzták a testet a kocsi alól, és ekkor egy újabb érzés kerítette hatalmába: meglátta a vérző lábait és a kétségbeesés járta át. Mi lesz, ha elveszti azokat? Hogy fog ő utána élni? De akkorra már feltették egy hordágyra, s sietve betolták a mentőautóba. Körötte nyüzsgött az a rengeteg ember az autóban. Injekciókat adtak be neki, arcára légzőkészüléket tettek, egyikük lehámozta róla a szétszakadt, véres farmert ami cafatokra hullott az autó kerekei alatt, másik két doktor pedig a fejét vizsgálta.
- Ki volt a hibás? – kérdezte az egyik doktor, a kollégáitól.
- A sofőr szerint a lányé. – felelt az egyik.
- Mindenesetre nem jósolok túl sok jót neki. A koponyája beszakadt, a seb pedig nagyon piszkos.
- A lába… szerintem többet nem fog járni. Csoda lesz, ha túl éli. Ha az agy sérült…- ekkor megérkeztek a kórházhoz. Az autó ajtaja kivágódott, a hordágyat pedig szaporán tolták be az épületbe. Egy sebész várta már őket. Egy, a mentőautóban utazó kolléga gyorsan elmondta a helyzetet. A műtő felé tolták az ágyat. Ő reményt vesztve figyelte az eseményeket oda föntről.

Lassan tolták ki a műtőből a lányt. Anyja és a sofőr aggódva lépdeltek a sebész mellett, aki nagyot sóhajtva így szólt:
- nem akarok tévhiteket kergetni, anyuka, úgyhogy elmondom mi is várható. – az anya könnyes szemmel bólintott, majd a sofőrre nézett keserű megvetéssel. – az igazság az, hogy a koponyán lévő sebbe belefúródott egy üvegszilánk, ami valószínűleg az úton lehetett. Ennek eltávolítása nem sikerült roncsolódás nélkül. A lánya lábait 99%, hogy amputálni kell majd, és az agy sérülése miatt nem épül fel teljesen. És most várunk. Az altató hatása ha kimegy, akkor tudunk biztosat mondani. – azzal otthagyta az anyát a szobában lánya mellett. A sofőr kint ült a váróban és búsan magába roskadt. Az anya zokogva borult az ágyra, és az önvádaskodásával emésztette magát. Ha nem veszett volna össze Zsuzsival, most nem lenne itt a kórházban, egyáltalán miért is csinált akkora ügyet abból a bögréből? Hisz az csak egy fogyóeszköz, bármikor vettek volna másikat. Miért kellett neki marhaságokat beszélnie… Marta a keserűség érzése, s úgy érezte, szíve abban a pillanatban megáll. Kezei közé vette lánya szinte élettelen ujjait, s magához ölelve bíztatta Zsuzsit, hogy nem lesz semmi baj. Aztán nyílt az ajtó. Édesapja lépett be a szobába. Szó nélkül ment oda feleségéhez, és szorosan átölelte, a nőt. A férfi szemei is megteltek könnyel.

Ő szomorúan látta oda föntről mi történik körülötte. Őt is elöntötte az önvád, mint anyját, és keserű megvetéssel nézett önmagába. Zsuzsi is magát okolta a történtekért. Ha reggel az a tea…de nem volt értelme. Megtörtént, most már nem lehet változtatni rajta. És csak most döbbent rá, mennyit érnek számára a szülei. Tudta, hogyha túl is éli ezt a balesetet akkor is nagy fájdalmat okoz a szüleinek. Ő is sírva fakadt és halkan suttogta: jól vagyok anya, apa én sajnálom ezt az egészet…annyira szeretlek pedig titeket! Nem akarlak titeket itt hagyni! Én veletek akarok élni, egészségesen és boldogan. Bármit megtennék, ha mindezt elkerülhettem volna… úgy szeretném ha nem történt volna meg!!!

Aztán a gépek hangosan és egyhangúan kezdett sípolni. A szülők felkapták a fejüket, de addigra már három orvos nyüzsgött a beteg Zsuzsi körül. Próbálták újraéleszteni, s közben kituszkolni a rokonokat az ajtón. De addigra már mindegy volt. Öt perc hosszú és intenzíven végig dolgozott perc után feladták… az élet számára véget ért. Szomorúság ülte meg a kórházat. Könnyes tekintetek találkoztak egymással, amik bíztató, együtt érző pillantásokat közvetítettek egymás felé. Az ápolók és orvosok egyedül hagyták a szülőket a halott gyermekkel.
- Pedig alig volt tizennégy – lehelte az anya és párja karjai közé fordulva zokogott tovább

- Zsuzsa, most akkor kérsz gyümölcslevest? – megrázta a fejét és csak ekkor eszmélt rá, hogy elbambult a házi feladata fölött. Fölállt az asztaltól és anyjához lépett.
- Szeretlek – mondta és szorosan ölelték meg egymást.