Vámpírok Hajnala.(Egy utolsó visszaemlékezés.)

Véres volt az arca, amikor fölém hajolt. Dús ajkai vörösen csillogtak a teli hold fényében, és nagy barna szemeivel gyengéden nézett rám, mintha azt szeretné mondani:
” Hidd el mind a kettőnknek jobb, hogy így történt.”
Karcsú teste fölöttem, mint egy szobor, mozdulatlan volt. Izmos combjai megfeszültek és hozzám simultak miközben hosszú haja az arcomhoz ért. Nagyon szép volt, és izgató.

Nem éreztem semmit, csak melegséget és nagy-nagy csendet, mely körülvett mindent.
Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap. Eljött hát a végzet, és ezt ő hozta el.
Talán már csak néhány percem van hátra ebben a világban.

Emlékszem még szinte kislány volt, amikor rátaláltam. Talán tizenhat éves volt.
Azóta négy év telt el. Harcoktól meggyötört földön, hullák között kóboroltam, amikor megláttam őt. A temetetlen testek között kuporgott és csendesen sírt. Nem félt, amikor megálltam fölötte és kezét megfogva fölemeltem. Ártatlanul és kíváncsian nézett rám.
Már akkor is nagyon szép volt. Lénye teljesen elbűvölt.
Nem ijedt meg egy sötét csuklyás férfitól. Szótlanul jött mögöttem, és én némán vezettem a végzetem felé.
Tudtam, hogy nem tartozik közénk. Nem a mi fajtánk volt.
Csak reménykedtem, hogy befogadja majd a közösség. Tudtam azt is, hogy minden nap és minden éjjel meg kell majd védenem az életét a társaimtól.
Hatalmas zendülés tört ki, amikor megérkeztünk és meglátták. A többiek el akarták pusztítani. Gyűlölték, és közben féltek tőle.
Mint vezetőnek nehéz volt megőrizni a hatalmam, úgy hogy közben őt védtem nap, mint nap…

Marynak hívták.
Később aztán idővel mindenki megszokta, mintha mindig is köztünk élt volna. Ugyanakkor az az óvatosságot jelző távolságtartás mindenki részéről mindig érezhető volt. Csak mi ketten kerültünk egyre közelebb egymáshoz. Vonzott, és éreztem, hogy én is vonzom őt.
A néma lányból vidám nevető szemű gyönyörű nő lett.
Így teltek az évek, vidáman boldogan, míg egy nap bekövetkezett az is, amiről csak álmodni mertem.
Akkor is ugyanígy hajolt fölém, majd egész testével hozzám simult és a fülembe súgta, hogy szeretlek. Éreztem, hogy nem hazudik.

Most nem szólt, csak nézett.

- Ugye te is tudtad, hogy ennek egyszer be kell következnie. Mi csak így lehetünk boldogok. – mondta, majd gyengéden megcsókolt.

Könnycseppjei összekeveredtek a vérrel, melytől arca csillogott a gyenge fényben.
A hold lemenőben volt, és megjelentek a nap első sugarai, bevilágítva a termet.
Fejem lassan oldalra fordítottam és láttam, hogy a földön több holttest feküdt. A társaimé, akik a családom voltak. A szörnyű fájdalom és bűntudat végighasított bennem, hisz én hoztam rájuk a vesztet.
A végzetet, akit úgy hívtak, hogy Mary.

A testek hanyatt feküdtek, és mellkasukból fakaró állt ki mely átdöfte a szívüket.
Minden-minden csupa vér volt. Mindenkit elborított, és vastagon folyt a kövezeten. Meleg ragacsos nedvességet éreztem a kezeim alatt, és a testemen. A mellkasomból hatalmas karó állt ki, mely a szívemből gyökeredzett és az ég felé mutatott.
Mindenem elnehezült, nem éreztem már semmit, csak őt láttam.
Maryra tekintettem, kinek szemeiből gyengéd szeretet áradt felém.
A nap sugarai egyre erősebb fénnyel borítottak el mindent, miközben csak egyetlen egy mondat ismétlődött a fejemben:
”Eljött hát a vámpírok utolsó hajnala.”

ui:
Ezt azért írtam le, mert emléke még mindig bennem él,és mert újra itt vagyok.

Nosferatu.

2006.november.14.
Umberto.