Tapmancs lelke 5. fejezet

5. Fejezet – terv és szökés

A terv, mikor eszembe jutott olyan kézenfekvőnek tűnt, hogy bosszúsan a fejemre csaptam, és felhorkantam. „Csacsi öreg medvém!”- Mondogattam magamnak, mint egy mugli rajzfilmben – amit véletlenül láttam – a kisfiú a medvének, valami Micimackónak. Még egy ilyen idióta nevet, mint a Micimackó. Na ilyet is csak a muglik tudnak kitalálni! – Álmélkodtam magamban, mosolyogva.

Szóval a terv: Egész egyszerűen azon a képességemen alapszik, hogy animágus vagyok, meg azon, hogy a tizenkét év fogság, és lelki kínzás miatt csont és bőr vagyok. Így kutya képében kijuthatok a dementorok mellett a cellából, mert a dementorok – mint megtudtam – vakok és csak az érzések lenyomatát fogják fel. Ez adta az alapötletet. Mivel az állatokat nem tudják beazonosítani – csak azt, hogy valami nem emberi van a közelükben – így elhatároztam, hogy egyik este kutyaként kiosonok mellettük, mikor a vacsorát hozzák. Így aztán összezavarodnak, és nem fogják tudni, hogy mi folyik körülöttük. Majd kihasználom a csontsoványságom, és átcsusszanok a csatorna rácsai között – ismételtem át közvetlenül ébredés után a tervet még egyszer, utoljára.

Ma este, vacsoraidőben. Ó, Merlin! De várom már! – Kiáltottam fel magamban.

De még csak reggel volt. Az idő meg csak vánszorgott, mint egy kivénhedt csiga. Az izgatottságtól enni sem tudtam, ezt a dementorok észre vették, és a reggel hátralévő részében zaklattak.

- Black! – Csattant az egyik szörny ostorcsapásszerű halálhörgése.

- Mi ez a gyermeki izgalom? Hm? Csak nem kezd megtetszeni a börtönélet ennyi év után? – Kérdezte a másik halálhörgésszerű, szaggatott kacagással.

Először nem tudtam megszólalni, mert a szokásos szorító érzés megakadályozott ebben, de végül sikerült erőt vennem magamon, remegve felálltam, és elszánt, határozott hangon megjegyeztem.

- Ó, nem, ezt nem lehet megszokni. De nem leszek mindig itt, hogy kínozhassatok – válaszoltam sejtelmes mosollyal a képemen.

- Black, miben reménykedsz? Az agyad már kiutat kreál? Teljesen őrült vagy! Igaz? – Kiabálták egyszerre vészjósló kacagással, majd hangos robajjal becsapták az ajtót.

Aznap már nem volt több zaklatás, de az a fránya vacsoraidő csak nem akart eljönni, így megpróbáltam valahogy elütni az időt. Megettem a reggel otthagyott reggelimet, mert a szökéshez minden testi-lelki erőmre szükségem volt. Ezután egy darabig csak néztem magam elé, üresen, semmire nem gondolva. Később a semmi helyét a nyugtalanság vette át a lelkemben, és kutyaként fel-alá járkáltam a cellában, míg csüggedten le nem roskadtam a cella egyik sarkában.

Egyszer csak eszembe jutottak kalandos portyázásaink teliholdkor, amiket együtt töltöttünk el Holdsáppal, Ágassal és Féregfarkkal. Roxforti csínyeink a láthatatlanná tévő köpeny alatt, vagy éppen a szívatások, amiket legtöbbször egy bizonyos zsíroshajú „denevér” ellen követtünk el. Majd eszembe jutott James és Lily, amikor eleinte marták egymást, de aztán a marakodásból nagy szerelem lett, vagy ugyancsak Lily nagy hassal, amint arra panaszkodik, hogy alig tud menni, és mi meg nevetünk rajta. Eszembe jutott a kis Harry, amint próbálja kimondani az első szavakat, vagy ahogy az ölemben ülve belecsimpaszkodik a hajamba, és vidáman rám nevet.

Ó, hogy ezek a dolgok milyen távoliak! Mi lehet most Harryvel? Milyen kamasz lett belőle? Biztosan olyan kópé, mint James, vagy olyan jó tanuló és komoly, mint Lily. Akárhogy is biztosan kedves és csodálatos ember – tűnődtem magamban.

Mélázásomból a dementorok közeledése rázott fel. Még utoljára ránéztem arra a képre, amin Peter volt annak a fiúnak a vállán, és minden kétségem elszállt. Elszántam magam mindenre.
Ekkor a dementorok kinyitották az ajtót, és bejöttek. Akkor már kutyaként elindultam feléjük. Láttam, hogy hitetlenkedve lebegnek körbe-körbe a cellában, de én már ezzel mit se törődve óvatos léptekkel kiosontam mellettük.

A terv első része sikerült, de nem sokáig gondolkodhattam, mert a dementorok bármikor rá jöhetnek, hogy mi történt, és elkezdenek keresni. A neheze még csak most jött. Folyamatosan dementorok mellett kellett elmennem, és a legfájóbb emlékeimmel megküzdenem. Olyan lassan haladtam, hogy már azt hittem beleőrülök a kínzó szorításba. Egyszer csak minden erőm elhagyott, és le kellett kuporodnom egy eldugott sarokban a fal mellé. De nem sokáig pihenhettem, mert ha elkapnak halál vár rám, és az egész erőfeszítésem hiába való. De nem adhattam fel, így szédelegve felálltam, és tovább indultam, szinte futva. De minden igyekezetem ellenére mire elértem a csatorna kivezető nyílásához vezető utat, szinte minden erőm elhagyott, és kúszva tettem meg a hátra lévő utat. Szerencsére a csatornában nem sok víz volt, de a rothadó víz szagától, a körülöttem lévő sötétségtől, és a lelkemben lévő kilátástalanságtól pánik tört rám, és öklendezni kezdtem.

Sirius Black, az öntelt griffendéles, akinek minden sikerül! Ó, Merlin! Az, az ember soha sem létezett! De most össze kell szedned magad! – Korholtam magam, és próbáltam megfékezni testem eszeveszett remegését, és végül sikerült tovább mennem.

Egy kis idő múlva sikerült eljutnom a csatorna kivezető nyílásáig, és végre megpillantottam a nyílt víztükröt. Olyat éreztem, amit talán utoljára csak a Roxfortban, és ez már nem rögeszme volt, hanem igazi érzés, a fékevesztett öröm, amely olyan hullámban tört rám, hogy a szívem gyors kalapálásba kezdett, és a testemből elszállt minden gyötrelem és fáradság. Olyan öröm volt ez, amelyet egyetlen győztes kviddicsmeccs sem okozott soha, az élet szeretetének öröme.

Szabad vagyok! Szabad vagyok! – Ismételgettem magamban ujjongva.


Mikor magamhoz tértem a fékevesztett ujjongásból, szemügyre vettem a csatornanyílást, ami nagyon rozoga volt, így egy kis munkával sikerült akkora rést ütnöm rajta, amin már kifértem. Beleugrottam a hullámzó tengerbe, amely annak ellenére, hogy nyár volt jéghidegen hullámzott körülöttem. Még utoljára visszanéztem gyötrelmeim színhelyére, majd borzongva elfordultam, és úszni kezdtem a szárazföld felé. De nagyon keserves lassúsággal haladtam, mert a víz úgy mardosott, mint jeges karmok, és a dementorok is kimerítettek. Többször majdnem elmerültem a tenger habjaiban, de mindig tovább űzött az a megrovó hang a fejemben, amely állandóan azt sugdosta, hogy nem adhatom fel. Így mindig sikerült tovább mennem.

Nem tudom hány napig tartott, de mire elértem a szárazföldet már alig bírtam vonszolni magam. Nem tudom hogyan, de még sikerült a közeli fák közé vonszolnom magam, de nemsokára már egy terebélyes fa tövében aludtam összekuporodva.

Mikor felébredtem már dél körül járhatott. Sütött a nap, a fák vidáman susogtak a lágy nyári szellőben. Az erdőt vidám madárcsicsergés töltötte be, amely olyan érzéseket szabadított fel bennem, amelyek már régen szunnyadtak valahol mélyen a lelkemben. A felszabadult, gyermeki öröm érzése volt ez, amelyet talán utoljára akkor éreztem mikor a Roxfort kapuin beléptem, és feltárult előttem egy olyan világ, amely számomra a határtalan szabadságot, és a lehetőségek széles tárházát rejtette. Ezek az érzések olyan elemi erővel törtek fel belőlem, hogy tébolyult örömmel rohangálni, és ugrándozni kezdtem az erdőben.

Amikor végre sikerült lehiggadnom a szomjúság és éhség lett úrrá rajtam. Elindultam vizet és élelmet keresni, de emberlakta területre nem mehettem, így be kellett érnem azzal, amit az erdő kínállt. Hamarosan találtam egy pocsolyát. A víz kicsit állott volt, de ez akkor egy szikrányit sem érdekelt. Majd kiszagoltam egy üreget, amelyben egy pocokcsalád lapult. Nem teketóriáztam sokat, hanem mind felfaltam őket szőröstül-bőröstül, és be kell valljam nem is volt olyan rossz ízük.

Így jóllakottan már erősebbnek éreztem magam. Gondolkodni kezdtem azon, hogy hova mehetnék. Majd eszembe jutott Harry, és elhatároztam, hogy először vele beszélek. De hol lehet? – Kezdtem el ezen gondolkodni. Végül rájöttem, hogy valószínűleg Lily nővérénél helyezhették el, mert ő az egyedüli élő rokona, már aki akkor szóba jöhetett. Így hát elindultam Surrey-be abban a reményben, hogy végre tisztázom magam, és végre minden jóra fordul.