Történetek

Valahol lenn a sötét mélyben talán ádáz csata dúlt, de kint a hideg hajnal-ködben néma vakság leple takarta a tájat. Meleg kabátomba dideregve húztam vissza ködtől ázott nyakamat, s szívemben egy érzés hideg ujja érintett meg hirtelen. Nem kísértettek a földi világ rémképei, s lelkemben nem voltak már remények, sem forrongó terveim, csak régi társam, a vén magány...

Pedig körülöttünk ott az élet. Csak körül kellene nézni, s hagyni, hogy megérintsen. Nem gondolkodni, nem szemlélni, nem darabokra törve vizsgálni, s kérészéletű elméleteket gyártani létezésére, de élni és átélni. Hagyni, hogy megszólítson bennünket. Hogy bennünk szólaljon meg. Ehhez persze büszkeségünket kellene feladni. Az észbe vetett vakhitet félretenni egy kicsit, s hagyni a szívet megszólalni...

Amikor újra elment minden, és maradt a mindent beterítő sötétség, fura érzésem támadt, mert ellentétben az első esettel, most nem voltam tisztában azzal, hogy mi miért is történik.
Talán ennek köszönhető, hogy másodpercekre lefagytam, valójában percekig, mozdulatlanul ültem a kád peremén, és a fejem próbáltam tisztázni, az agyam által generált hangok miatt, noha tisztában voltam velük, hogy csak a képzeletem játékai.
S ezután összeszedve magam, ismét elindultam, hogy megoldjam...

Az antigravitációs hajtómű felmorajlott és a parancsnok megpróbálta elképzelni, hogy a Merész látszólagos tömege hirtelen több milliószorosára megnövekszik, és gravitációs mezeje összekapaszkodik a csillag vonzásával. De nem bírta elképzelni. Egyszerűen el kellett hinnie, hogy így van, mert különben visszaadhatná a parancsnoki diplomáját, mint valami fabatkát sem érő dolgot! A villamos áramot sem lehet látni, mégis el kell hinni azt, hogy létezik, mert a hatása mérhető. Hát így lehet ez...

Volt egy lány. Álmokat szőtt míves kelmén, színes gombolyag szaladt át a kezén, rikítottak ujjai nyomán az álomképek. Egyik a másik után kelt ki mint tojásból a napos csibék. Lábát lógatva csücsült a felhők tetején, ajkai között halovány zöld fűszál remegett, miközben rágcsálta, kezével az állát támasztotta. Úgy hitte, minden sikerülhet, hogy csupán akarni kell és hinni mindig a színes szőttesben, mit maga készített...

A harangszó maga a nyugalom. Méltóságteljes emlékezés, mindig ugyanolyan és mégis mindig más. Nekem, a harangszó a nyári meleget, az elpilledést, a hegyekkel övezett kis falu poros utcáit, a bágyadt ragyogást jelenti, s valahányszor meghallom, gyermekkorom jut eszembe...

Segítened kell, bajban vagyok. Az életemre törnek, szeretnék valamit rád bízni. A borítékban lévő kulcs egy West-River-i bank 21es számú kazettáját nyitja, ha bármi történne velem, vedd magadhoz a benne lévő iratokat és a dobozt, és kérlek, bosszuld meg a halálom. Tudom, számíthatok rád, régen is mindig Te voltál a „nagy testvér” aki megvédett, amikor meg akartak verni az utcán a többiek, vagy amikor 18 évesen megmentettél a börtöntől…

Rómeóm a kanapét vizslatja sanda szemekkel. Hipnotikusan. (Hátha a kanapé ráugrik?)
Mikor családi állapota felől érdeklődöm, úgy csinál, mintha le akarna fordulnia fent említett tárgyról. Mégis válaszol:
- Te teremtettél, neked kéne tudnod…
- Én teremtettelek?
- Igen, a gondolataiddal...

A barlangban játszok a sárkánnyal. Általában megperzseli az őt háborgató fickókat, de engem rendes tagnak tart, mert hoztam neki szaloncukrot és a sárkányok valójában nagyon érzékenyek főleg karácsonykor. Esteledik. Búcsút intek neki, és haza felé tartok, mikor középkori lovagok állítanak meg...

Megváltozik a világ. A kinti világ egyre távolodik, mert valami fontos történik, itt benn. Először az orrom jelez. Tekintetem még odakint jár, de én már félig idebent vagyok. Szemem sarkából még búcsút intek Apportnak, aztán fejemben egyre határozottabb képet ölt valami nagyon jó. Aztán hirtelen minden megvilágosodik.
Beigli. A karácsonyi beigli...